15. Fejezet - Egy újabb brutális végkimenetelű nap + egy kis átalakulás :D

Szeptember 20., Hétfő

    Korán keltem fel, mivel annyit lazultam otthon, hogy már nem volt mit kialudnom. Minden reggelem, míg itthon dekkoltam, azzal kezdődött, hogy felpattant a szemem tíz óra körül, ami vasárnap már csak nyolc órára csökkent, ma meg irritálóan korai időre, hét órára, érted?! Szerintem nekem megártott az otthonlét (Ha most éppen egy baseballütővel fejbe szeretnél csapni, kikérve magadnak a kijelentésemet, esdekelve rimánkodom, hogy ne! Komolyan gondoltam. :D ) , teljesen felborította az aranyos kis bioritmusomat, ami a reggelkelés tekintetében… Olyan délután kettőt jelentett eddig, de sebaj. :D  A napok további részében sem nagyon történt semmi izgalmas. Itthon vegetáltam, Zeron egyszer-kétszer felhívott, de teljesen értelmetlenül, mert csak jobban fokoztuk az összeveszésünket. Amúgy a skacok tök aranyosak voltak, minden nap hívtak, ma meg elvileg átjön Stella és Zeririn. Tök fura, hogy ezt mondom, de már várom, hogy suliba mehessek. Előtte viszont még máshova kell elmennem, és igen, ez a kórház. Ki akarok deríteni erről az ügyről minél többet!

Szóval kikászálódtam a jó meleg takaróm alól, majd legurultam a lépcsőn: igen, mivel majdnem akkorát zakóztam első megmozdulásomra, hogy az egy… ilyen szabadesés lett volna, pár pattanással a lépcsőfokokon. Most pedig jöjjön egy kis szabadfoglalkozás: képzeld el, hogy Síra egy miniatűr gumilabda, és hajítsd le a lépcsőn. :D Viszont, mivel sikerült megfogódzkodnom a korlátban, ezért most hál’ égnek élek jelenleg, de ki tudja, meddig, ugye, tekintve, hogy szerintem több életem van, mint egy macskának, habár a cicák élete is véges… Erről jutott eszembe, hogy megnézzem a nyakam. Lent, az előszobafalon lévő tükörben tehát lecsekkoltam, hogy nem is olyan vészes már, szépen begyógyult a vágás, és ha öt lépéssel hátrább csoszogtam, már nem is vettem észre semmit. Átkozott Vöröske! Miatta bármikor mentem le a boltba vagy ki a buszmegbe, random a szekrényem legeldugottabb zugaiból előrángatott sálakkal kellett eltakargatnom a nyakam, mert azért állandóan a hajammal fura lett volna rejtegetni a sebemet…  És ki miatt? A hülye vámpír az oka, ki más! Mint valami pióca, de komolyan! Nem akarok többé a közelébe kerülni, de még csak látni sem óhajtom azt a nyomoroncot! Ha a nevére gondolok (az általam kitalált nevére, mert a valódiról még halvány okkersárga gőzöm sincs), émelyegni kezdek, meg legszívesebben szétverném Bonti boxzsákját, miután szétgépeltem a vörös tag arcát, habár ez magától értetődő… Viszont minden hülyeség ellenére megfogadtam magamnak, hogy folytatom a nyomozást, míg rá nem jövök… úgy mindenre. Pech, de addig el kell viselnem a nagykutya pofázmányát, mivel egy fejes mindenhol ott van, ahol a kis csahosai… Jó, nem mindig. Csak majdnem, tehát olyan 99,9999%-ban, és ez nem szerencsés nekem, ch. :D Még azért hozzátenném, hogy azóta, mióta kiszívta az a gyökér a nyakam, minden éjjel arról álmodom, hogy letámad… Ajj. Csak mindig különböző helyszíneken. Voltunk már egy űrállomás mosdójában (MI?!), egy színház öltözőjében, ahol a Vöröske kölyök Vuknak öltözött be (MI A FRANC?! Mindeközben a Hupikék törpikék aláfestő zenéje ment, ami még brutálabbá tette a rémálmomat.), ja, és egy pottyantós WC-ben is nyaldosta a véremet… Elhiheted, mindig köbö úgy ébredtem, mint aki egész éjjel fekvőtámaszokat végzett… Nyakkal. :D Alig bírtam kiverekedni magam az ágyból, és kényszert éreztem arra, hogy két percenként a hozzányúljak, hogy megvan-e még. Logika, a fejem meglenne, de az alatta lévő nyakam meg nem, ez egyértelmű. :D
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal rángattam magamra egy koptatott csőfarmert, meg egy világoskék, testhez simuló garbót, aminek a derekánál volt egy fekete lyukacsos öv (Fő a biztonság, és ha valaki (khm) cseszeget, az övvel nemes egyszerűséggel megcsapkodom...), na meg egy kék-fekete bokacsizmát varázsoltam a lábamra, hogy ne úgy keljek útra, mintha én lennék maga Csizmás Kandúr… Csizma nélkül.  :D
Azzal, hogy előtte kajáltam, meg bevágtam egy nagy bögre kávét, roppant sok idő elment, meg ugye a filozofálgatásommal is. De lépnem kell! Az a fura amúgy, hogy nem érzek félelmet. Pedig kéne.

***

- Jó napot… Vagyis reggelt! – a múltkor, mintha szebben köszöntem volna. Na, de ez lényegtelen. Meg ki tudja, lehet, csak összehallucináltam valamit, és a sclarozis… baromság, amit a Vöröske aggatott rám betegségként, a végén még beigazolódik. :D
És minő szerencse mosolyg rám eme mesés reggelen! Szeplőcske lapozgatja az Avon termékajánlóját, és bámul most úgy rám, mintha elvettem volna tőle három csomag BB krémet… Bocsika, csak tudod, azért jöttem, hogy meglátogassam a „nagyit”, és hááát… mivel itt te vagy elvileg a recepciós, ezért dolgoznod is kéne valamit… Pölö megengedhetnéd, hogy tovább menjek. Megköszönném, de komolyan. Kapnál a nem létező sütimből is. :D
- Jó reggelt! A nagyijához jött? – nézett rám olyan szemmel, mint aki rögtön át szeretne lőni vele, hogy füstöljek, mint a Fuji. Meg nekem úgy esett le, hogy a legnagyobb gúny a nagyin volt. Na jó, Szeplő, most már tényleg kaphatsz a négy doboz sütimből… Odaadom az egyik dobozát, úgy nincs „ öri hari”? :D

- Igen, Mak..
- Kiderítettük, hogy a múltkoriban, pontosabban múlt héten csütörtökön maga is a vandálkodók között volt – WHAT? Most ez meg miről beszél?! Idegesen elkezdtem méregetni fentről lefelé, aztán lentről felfelé, majd jobbról balra a nőcit, és kezdett leesni, mire céloz -, illetve megrongálták a takarítói szobát – haha, megrongáltuk… Tud ez poénokat lőni -, illetve megkötöztek egy orvost, akit a személyzeti mosdóban találtunk meg – ó, már értem, honnét szedte azt az orvosi köpenyt a srác… Hát, ez full beteg. Képes volt megkötözni, és a WC-be vágni egy dokit a köpenyéért?! Tőlem kap tapsot és ujjongást ezért a húzásáért. - Magát is látták egy vörös hajú, véres – itt nyeltem egyet, miközben kirázott a hideg  – orvosi köpenyt hordó fiatalemberrel. Mit tudna nyilatkozni erről az esetről? – nézett rám szúrós szemekkel. Most mi is van konkrétan?! Komolyan azt hiszik, én, én… Benne voltam a „vandálkodásban”? Az egyik áldozat voltam én is, banyek!

- Ha nem látná – húztam le a garbóm nyakát, és toltam oda a saját nyakam a recepciós nő arcához nagy lendülettel, aki emiatt majdnem hátraesett a székével. :D – ezt a kedves sebet akkor szereztem, plusz a vér, amit látott a köpenyen, az az én vérem volt! De van rá tanúm is! Várjon! – azzal meg sem hallgatva a válaszát, elrohantam Teri néni szobája felé, ahol meg is találtam azt az orvost, ki a múltkor látott elrohanni a Vöröske elől.

- Maga meg… - guvadt ki a szeme a megérkezésemre, mire karon ragadtam, és kivonszoltam a sokkos állapotba került dokit. Orvost neki! :D

- Nem számít. Maga múlt héten csütörtökön látott, ahogy vérző nyakkal rohanok el egy vörös hajú, véres köpenyes hüly… ember elől? – kérdeztem úgy, hogy már a Szeplőcske előtt rostokoltunk. Csak mondd azt, hogy igen, ne meresszed úgy a szemed, mint egy beszívott mosómedve!

- Hogyne, persze, Bori! – nem, ő Szeplőcske!!! De ez az!  Siker, süti, serleg nekem! Már azt hittem, nem fogja bevallani… - De akkor még azt gondoltam, hogy az a Feri a köpenyben, és egy megbolondultat kerget – vihogott, mire tőlünk csak szemforgatásokat kapott cserébe. Nincs kedvem most viccelődni, én kérek elnézést. 

- Hááát… Nem – sóhajtott Borbála hölgyemény, majd rám emelte zöld, furcsamód nem szeplős szempárját. - Jó, elmehet maga. Khm, egyelőre! – adott engedélyt rendkívül kedvesen, mire újra a folyosó felé vettem az irányt. – De nem arra, hanem a kijárat felé! – mosolyodott el gúnyosan. Na ne! – Ide többet ne tegye be a lábát! Nem Maklári Teréz unokája, hanem egy bajt magával hordozó sarlatán! Kifelé! KI KI KI!!! – állt fel, és még a tollát is ledobta… Ez nem komplett… Olyan, mint egy béna szelleműző, csak az a bizarr, hogy én vagyok itt a szellem. Hajj, Borbála lehetne akár értelmes ember is, de tényleg. Viszont egy másik univerzumban, tehát a Földön csak egy hiányos agyú dundi idegbajos, így hát kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, amit mondott, utána pedig megindultam a fotocellás ajtó felé…

- Oké, de ha elüt egy Isuzu kisbusz, azért nehogy már a kórház előtt műtsenek – vetettem oda neki az oltásomat vissza sem fordulva felé, mire az ott tébláboló orvos elröhögte magát, miközben azt csipogta: „Milyen busz?! Háááát ez **** jó!”, Bori meg csak fújtatott.

Kiértem a kórház előtti buszmeghez, és csak azon agyaltam, hogyan tovább. Megint el kéne látogatnom a sikátorhoz? Talán az jó ötlet lenne, hátha mentek valamire a rendőrök is (Bár az értelmi színvonalukat bámulva rájöttem, ennek esélye még a nullával sincs rokonságban...), így maximum ki tudnám őket hallgatni, vagy bármi… Szóval elindultam a megfelelő irányba, mikor ismerős hangok ütötték meg a fülemet a sikátor előtti utcasarkon:

- Hé, te csörögsz! – kiáltotta egy vörös szemű és feh… Ez az egyik bandatag, az albínó, kétség sem fér hozzá, na és a kijelentése is igazolja, mennyire sík hülye a fazon, éppen olyan, mint aki azt hitte, lebeg a faág. Magától, khm, emlékszel, gondolom. :D

- Ja, vágom! Csá, fejes, mi a pálya? … Jó, ne üvölts má’! – ez pedig a kapucnis… Miközben hallgattam őket, egy közeli fa mögé álltam, és próbáltam a levelek között kilesni – Akciózunk ma este? Kúl! Főhadiszállás? Zsír! Szevasz, tíz perc és ott vagyunk  – tette le … Egyébként, csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy mióta meghallottam a „fejes” szót, azóta ritmusra borsózott a hátam… Mivel úgy tűnt, nem vettek észre, ezért eldöntöttem, követem őket…  Na de álljunk csak meg egy pillanatra. Készen állok egyáltalán arra, hogy megint lássam őt? A vöröst?
Vannak azért kétségeim afelől, hogy jó ötlet lenne-e belépni a főhadiszállásukra… Tehát két percig csak támasztottam a fatörzset, majd beleütöttem ököllel.

- Francba már! Nem adhatom fel!  - azzal a fiúk után osontam, kihasználva, hogy ebben az utcában sok fa van, amik mögé elbújhatok, mint egy kis fakopáncs…

„Hol a jó fészkes fenében vagyunk?” – egyre inkább dörömbölt a bűnügyi regényeken csámcsogó belső énem lelkem kapuján (De gyönyörűen kifejezted magad, azta!), ahogy elérkeztünk a „főhadiszállásra”. Egy régi gyárépület volt ez egyébként, amire már azt sem tették fel, hogy „ELADÓ”, annyira nem kellhet már senkinek, még a Guinness-rekorder renoválóknak sem. És ahhoz képest, hogy a tag tíz percet nyáladzott bele a telefonba, lett ebből fél óra is, plusz egyszer taxiba kellett szállnom, mire a kerület „széléhez” értünk, ahol már alig lehetett látni egy-egy munkást vagy melóból hazafelé bicajozó feleséget… A gyár pedig… egy szó jutott csak eszembe róla: romos… irtóra.  Plusz tiszta dzsindzsa volt a környéke, alig láttam emiatt a bejáratot… Persze azért sem tudtam megfigyelni, mert tisztes távolságból követtem a bandatagokat, akik eddig egyszer sem akartak észrevenni, amiért büszke is vagyok magamra, haha. De közrejátszott az is, hogy ezek szerintem nyitott szájjal bámulnak a nagyvilágba általánosságban, a szemüket meg maximum kísérő „tezsvírnek” használják, ha stírölni kell egy csajt. (Eddig 60 lányt kukkeroltak meg, míg ideértünk, számoltam…)

Vártam három percet, miután bezárult a gyárajtó, majd én is beléptem. Nyirkos, párás levegő csapta meg az orromat, de már annyi ennél rosszabb dologban volt részem, hogy csak elfintorítottam az arcom, és továbbmentem… Mindenütt tégladarabok, graffitik (gyönyörű „ANYÁD” meg „APÁD” és „NAGYAPÁD” feliratokkal, elvétve pár „GYOPÁR” firkával, tehát úgy gondolom, kész művészet meredezett a bomló falakról). A kapucnis éppen felnyitott az egyik folyosó végén egy csapóajtót, ami egy nagy sötét „valami” felé vezetett, az albínó meg szerintem… ja igen, megláttam őt is. Éppen a sarokba … vizelt. Őőőő, hát szóval. Nem lehetett volna ezt inkább kint elintézni? Mennyivel jobb egy gyársarokba végezni a dolgát, ahova odagyűlnek a legyek? Ezek nem százasok… Miután mind a ketten lementek a lenti világba, én is követtem őket, de megint egy helyben kellett ácsorogtam legalább öt percig, utána meg füleltem, elég messze lehetnek-e már. Nem szabad hibáznom! Egyszer elég elcsesznem, és végem… Öt az egy ellen kétszer egymás után nem fog az „egy” javára dőlni.

Mázli, hogy a föld is tele volt mohával, így nem lehetett hallani, hogy követtem őket, de ez az én dolgomat is megnehezítette, mivel csak a roppant elmés beszélgetésük zajára (azt tárgyalták, a tanga vagy a francia bugyi áll jobban a csajok seggén, őőőő) tudtam adni, hol vannak éppen… És ekkor, gondolataimból újra feleszmélve, a kezemmel véletlen végigsimítottam egy… Lépcsőt? A föld alatt van egy rejtett pince?! Komoly?! Nem viccelődik velem az élet?! Felmásztam a mohás-rozsdás lépcsőn, így pedig egy szinttel feljebb találtam magam… Atyám!
Ekkor jöttem rá, hogy mikor lefelé jöttem a sötétben, akkor is észrevettem egy felsőbb szintet, ami az alsótól vaskorláttal volt elválasztva, de akkor még nem esett le, hogy oda fel is lehet menni… Oké, Síra, így még jobb úton haladhatsz, ezért jár a fejsimi! Ahogy mentem a rejtett utamon, úgy lett egyre világosabb… Majd hirtelen neon világítása tört fel a felső szintre, ahol én kúsztam. Ó, hogy miért? Gondolom ez a kérdés is megfogalmazódhatott benned: hát mert a felső szint végig „szellős” volt (itt még finoman fogalmaztam), egyszerűen csak vasdarabokból állt, úgy kellett rajta kúsznom meg lépegetnem, mint egy cirkuszi egyensúlyozó művésznek. Kifejezetten kényelmes volt. :D

- Na, gyökér kommandó, végre ideértetek! Milyen tíz perc, ti marhák? – csapott az asztalra magabiztosan … a Vöröske. Mikor megláttam, ne tudd meg, hogyan rázta a testemet az ideg… Reflexből a torkomhoz kaptam, de emiatt majdnem elveszítettem a hülye egyensúlyomat, ezért inkább visszafogtam magam, de a düh, ami rám tört, nem csillapodott… A bandavezér laza pólóban és barna kapucnis felsőben volt egyébként, meg egy koptatott farmerben… Átkoztam magam, amiért én is olyat vettem fel… És így pontosan meg tudtam figyelni az arcát, és elmenteni magamban: egy fokkal világosabb kék szemek, mint nekem, sötétvörös haj, sportos alkat, magas… Szóval, nem néz ki rosszul, nem arról van szó.

 Egyszerűen csak a jellemével meg az agyával vannak kisebb NAGYOBB gondok. Véréhes, random bevonszol egy pottyantós budiba (oké, ezt csak álmodtam, na), meg minden… És úgy beszél velem, mint a kutyával. Plusz, szegény Teri nénit is ő bántotta, és most is éppen egy kést pörget a kezében. Őrület! Én felrúgom! Előtte állt megszégyenülve az albínó meg a kapucnis, a vezér háta mögött meg Leó töltötte a cigiket… halomszámra. Remek, még a munkát is megosztják egymás között.

- Mi az akció, vezír? – röhögött egyet a kapucnis, mire az albínó sípcsonton rúgta. – Te gyopár! Mohásodnál össze! – értelmi szint LVL -259. :D

- Ma lesz egy éjféli mise, az öregek meg hemzsegni fognak ott, mint a patkányok – mutatott meg egy helyet a kifeszített térképen a „vezír” – Ott kéne lecsapnunk, böszmék – egyre jobb jelzőket talál ki az alárendeltjeinek, legközelebb meg talán már retardált hétfejű pápaszemes majmok lesznek? Kíváncsian várom, valaki, popcornt ide! :D

- Rendi, de én is kellek oda? – kukkantott ki két cigi között Leó, aki bordán ütött korábban. Áu! Te is zakkant vagy, oroszlán!

- Lájön, te is kellesz, te fogod árulni a cseszett sütiket – ó, szóval a bandavezér is leoroszlánozta… De nehogy már egyetértsünk valamiben azzal a túl nagyra nőtt piros poloskával!  Ez gáz! Amúgy rájöttem,  tuti azért vörös a haja, mert annyi vért szívott, hogy már a hajhagymái is fulladoznak a vértől!!!

- Na de Dré… - mondd már, te igen elmés, mi a neve? :O 

- Kussolsz, baromarc! – vágta bele a falba a kést pont úgy, hogy „Lájön” feje mellett állt meg két milliméterre, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy csak jóindulatból nem szúrta át a fejét. Uhh, ez a tag irtó jól céloz azzal a késsel… Engem is simán kinyírhatott volna kétszer is, mégsem tette. Most kezdtem igazán megijedni. A vér konkrétan meghűlt az ereimben…

- Jó, sorry. Dake, nagyságos paszományos úr, melyik aggastyánra sózzam rá a szaros süteményeket? – dobta vissza kicsit visszahőkölve a kést élével Dake – ó, szóval így hívják, de én úgy sejtem, a korábbi „Dré” is a neve… A második? Mit tudom én már, de tessék: Vöröske Dake Dré. Fain! :D – felé, aki a levegőben két ujjal lazán elkapta, majd belecsúsztatta a farzsebébe.

- Ha jön például kettő vénség, te elhívod az egyiket sütit árulva, a másikat meg addig Demon lefogja, és bevonszolja ebbe a sikátorba. Vágod, észkolosszus? – mutatott újra a térképre a késével. Már megint a kezében van ... ez egy késmániás…

- Most az hol van? – vakargatta a fejét az albínó, akit tehát Demonnak hívnak akkor, mikor nem éppen gyökér vagy észkolosszus… Mesés, lassan rájövök ám a részletekre. :D És még csak meg sem kell kérdeznem: „Hogy neveztek el anyukádék?” , mivel ezek addig szidják egymást, míg kiderül az összes név. :D – A parlament mellett?

- Te sügér! – csapta fejbe Dake… A kapucnist, á, dehogy magát, más embert kell ilyenkor, szerintem is. Itt ez a szokás, vágom. :D

- Ááá, miért engem? Ő a barom! – értetlenkedett a fejét simogatva a srác.

- Te voltál legközelebb, fuu  – látom, kezd kifáradni – Te anyaszomorító állat, a parlament szerinted ebben a kerületben van?! – ordibálta teljesen idegesen Dake, miközben sűrűn dobolt a lábával, és karba tett kézzel várta a választ.

- 14. kerület, nem? … Nem vágom, miről van szó amúgy – ásított a fehér hajú. Ajaj. :D

- Fogjatok le, mert mentem keresztülszúrom!! – ordibált tovább a csapat szerintem legdegeneráltabb tagjával a nagykutya, mire a többiek csak röhögtek, Dake meg levágta magát az egyik szétbarmolt kanapéra, és csak darált, darált és darált:

- Elmondom utoljára, cseszett agyúak: ma este lesz egy béna éjféli mise, amin a kerületből szerintem csak a 200 év fölöttiek vánszorognak el, szóval veszünk pár doboz szar édességet, ami most valami süti lesz, és a térképen, ha használjátok a kancsal szemgolyóitokat, vághatjátok, hogy nem messze van egy szűk utca. Húgyagyú, hogy hívják azt a helyet?

- Várj, tudom – ásított megint Demon, mivel Dake rá vicsorított, ebből esett le, hogy tőle kérdi. :D – Petőfi Mária út? – kérdezte úgy, mint aki teljesen biztos abban, hogy jót mondott. Petőfi  Mária?! Mióta létezik olyan nevű egyed... na meg utca? :D

- Ennek van agya egyáltalán? – vetette közbe Leó, miközben rágyújtott. Pff, jó kis szaghatások lesznek itt, az egyszer fix…

- Te szűkös fejű hülyegyerek! Ne szórakozz velem!! – lökte el Demont Dake, amit a srác nem hagyott, így kicsit összekaptak… Kicsit nagyon. A kapucnis és a bagót a szájában rágó oroszlán próbálták őket lefogni, de nem nagyon ment, tehát ütötték egymást, ahol érték, de mikor Demon keze a fejes arcához ért volna, az elordította magát:

- ELÉG VOLT ATTÓL A SZUKÁTÓL KAPNOM!!! – rúgta gyomorszájon az albínót, mire az elterült a földön, és csak a fejét fogta. Daken meg láttam, hogy full piros, és azon az oldalon fogja az arcát, ahol a múltkor… Megütöttem. Ch, tudja ám, ki a szuka! Ezen kívül én gyomron rúgtam, meg adtam neki egy jobb horgot is, nem vágom, miért pont a pofonom maradt meg benne… Levágta magát a kanapéra, és csak bámult ki a fejéből kifejezéstelen arccal, mire a kapucnis megszólalt:

- Hogyan tovább? – végre egy értelmes kérdés. Ez engem is érdekelne, de már annyi füst szállt fel az én „térfelemre”, hogy azzal még inkább el voltam foglalva, hogy ne kezdjek el fulladozva köhögni…

- Hanyagoljuk! Annak a csajnak olyan jó vére volt, öregem – dőlt hátra, mire összehúztam magam. Most ez rólam beszél?  – Miért foglalkozik velem ennyit? Nem tudom kiverni a fejemből… Annyira rühellem – ütögette ököllel a falat, mire Leó lefogta.

- Bejön neked, vagy mi a franc? – kérdezte „barátságosan”, és én imádkoztam, hogy nemet mondjon…

- Pfff, dehogy! – Hurrá! Addig boldog az életem!  -Tudod kinek kéne… az a bányarém! Nekem van nőm. Fel is hívom – kapott ki Leó kezéből egy cigit, majd rágyújtott, fogta a telefonját, és lazán a füléhez emelte. Ó, szóval neki van barátnője. Na, de ki tudna elviselni egy szociálisan vérevő tagozatba sorolható idegbajos rókát? – Csá… Mi a pálya? Mi van? Akkor rohadj meg – majd levágta a telefont, és eldobta a szoba másik sarkába, miközben idegesen kifújta a füstöt…

- Gáz van? – ült fel a földön Demon, aki elég hamar elfelejtette a sérelmeit, mivel roppant kedvesnek és aranyosnak tűnt, amellett, hogy ugye „szűkfejű”.

- Ja. Megint „shoppingolni” ment a lezbitársaival. Akkor rohadjon keresztbe, leszarom – állt fel Dake, és közelítette meg újra a térképet. Egyébként mondtam már, hogy a srác mennyire romantikus alkat, de gyönyörűen fejezi ki magát a barátnőjének, és hogy ez a kapcsolat összességében de tökéletesnek tűnik? :D Szent ég! – Ezért pofáztam, hogy még az a kékszemű ribi is többre tart, mint a saját csajom. Nem ciki, csak ***** gáz – bámult bele a térkép világába, és én majdnem megsajnáltam, amiért ilyen rossz a szerelmi élete, de tudod ám, ki fog egy olyan tagot sajnálni, aki folyamat bányarémez, ribiz, ki akar nyírni, megcsapolni, meg bántani. Király, hogy neki sincsenek jó napjai, ez valahogy feldobott most. :D – Demon és én fogjuk lefogni az egyedül maradt véneket, Néro meg Leó sütit árul… A pénzesebbek szoktak megfordulni arra, szóval több kilót is szakíthatunk, ennyi az akció – bámult hátra, mire próbáltam memorizálni a neveket. Tehát, ahogy elnéztem Dake emberekre való ránézését (Ezt kifejezetten magyarosan írtam le. :D), a bandatagok nevei: Néro, a kapucnis, a többieket meg eddig is tudtam, Demon az albínó, Dake a fejes, Leó meg az oroszlán. Oké, máris előrébb vagyok, plusz sejtem, hogy…

- Tényleg, most ez hol is van? – álmélkodott Demon, mire mindannyian - még fent én is - felsóhajtottunk.

- Kerék Aladár út, 44.!!! Templom! Térkép!!! Mellette ott az a cseszett sikátor!!! – kiabálta úgy bele a srác képébe a mondatokat Dake, hogy szerintem ötször minimum leköpte közben. :D Milyen szerencsés az a helyzet, hogy hááát… Demon ennyire agyhiányos, így már én is tudom a pontos címet. Óvatosan kimásztam a veszélyes körzetről, és lelépegettem roppant elegánsan a mohás, őskőkori lépcsőkön, majd kirohantam a főhadiszállásról. Mindez köbö öt perc eredménye volt, szóval hatalmas ovációt kérek a nézőktől. :D Közben szétizgultam magam, nehogy elkapjanak, de mikor elindultam, Dake már nem csak köpködte az albínót, hanem rugdosta is, szóval ők megint el voltak egymással foglalva, szerintem le sem esett nekik, hogy bárki megfigyelte őket. :D Mikor beültem a taxiba, akkora köhögőroham tört rám a gyárban belélegzett füst miatt, hogy a sofőr azt hitte, megmérgeztek, és most az ő kocsijában fogok kinyiffanni, ezért neki kell eltemetni, meg ilyesmik, ami amúgy nem igaz, de most annyira nincs agyam az agyaláshoz, hogy inkább hagyom is a fenébe az egészet. :D
Egyet tudok: este meglátogatom Kerék Aldit! Akarom mondani… Kerék Aladárt, aki...ami egy utca. És megakadályozom a bizarr sütiprojektet! Lehet, a végén az enyém lesz az összes sütemény, amiről már napok óta álmodozom, kettő repülőtéri WC között. :D 

***

Amikor hazaértem, először felfogtam, hogy full leizzadtam, majd berohantam a szobámba, és csak bámultam ki a fejemből. Nekidőltem az ajtónak, sóhajtoztam, és az járt a fejemben, hogyan akadályozzam meg, hogy újabb időseket raboljanak ki valamilyen alantas célból...Jaj, istenem! De először leírtam egy papírra mindazt, amit már tudok a bandáról.

Végül is, ha már nyomozok, csináljam profi szinten, olyan nívós akarok lenni, mint a Szent Reviuls...Na jó, annál még egy csimpánz cirkuszi kapálózása is nívósabb, de kajak. :D
    Ezen nagyszerű gondolataimból a csengőnk megszólalása zavart meg. Rájöttem, hogy még valami rendféleséget is kellett volna itt vágnom, de aztán úgy elidőztem az eddigi eredmények felvázolásával, hogy egyrészt teljesen kiment a fejemből, másrészt most már sem időm, sem kedvem nincs hozzá, így hagytam az egészet a fenébe. Úgy is csak a lányok jöttek át...És...Zero (?).
- Bocsi, utánunk szökött, és sehogy sem tudtuk eltántorítani attól, hogy velük ne jöjjön, pedig még Zeririn be is vetette az "Én vagyok itt a főnök, és egy haldoklót megyünk meglátogatni, akinek semmi ideje nincs egy élő szerencsétlenségre!" stratégiáját is, de ez sem vált be, szóval most itt van... - hadarta Stella.
- Ja, lereagáltam annyival, hogy "Akkor az utolsó perceit legalább tökéletességem társaságában töltheti!" - nevetett Zero a saját kis (kicsi? ÓRIÁSI!) egóján. - És lám, jól tettem, hogy jöttem, hisz semmi jele annak, hogy pár perc múlva kampi - segítség neked: kampi = kampec - neki, tehát: Király vagyok, ismét! Nem, nem kell ekkora tapsvihar, még zavarba jövök, hölgyeim! De ha már itt vagytok me...njü...nk...el... - itt Zero annyira meglepődött (vagy megijedt?) Stella "kedvesen" mosolygó arcát látva, hogy teljesen lelassította a mondata utolsó két szavát, és szerintem még mást is akart volna mondani, de jobbnak látta, ha beviharzik a házba. Egyébként, ő az első, aki kapásból Zeron dolgozószobájába libbent be, miután önkényesen kiszolgálta magát a hűtőnkből.
- Hé, Zero! - mentem utána, magukra hagyva a lányokat, akik az egyetlen értelmes egyedeket képviselik a jelenlegi szituban, persze ha engem nem számítunk bele, csak akkor. Haha, néha versenyezhetnék Zeroval, hogy kinek van nagyobb egója. :D - Eltévesztetted az irányt, az én szobám az emeleten van!
- Ja, bocsi, megszokás! - mosolygott kedvesen, majd miután sikerült összeszednem Zerot, felmentünk a szobámba. A srác természetesen elsőnek rontott be, és kezdte nézegetni magát a tükrömben, olyan arckifejezéssel, hogy "Na csajok, bírjátok még nem szeretni ezt a cuki kis pofit?" :D Amúgy a lányok, mint minden lány...(Ööm izé, ezt is értelmesen megmagyaráztam.) szétnéztek, és megdicsérték kábé még annak a fának az erezetét is, amelyből az ágyam készült.
- Jé, itt a gitárod! - kapta fel a gitáromat a helyéről és levágta magát az ágyamra. - Huh, tök kényelmes ágyad van!
- Hallod, legalább lenne benned annyi tisztelet, hogy megkérdezed, szabad-e!  - puffogott Stella.
- Ja, télleg, ilyet is kéne tenni! - értett egyet Zero.
- Hagyd Stella, hiszen "párászt megyéből" jött - mondtam, majd mind elnevettük magunkat.
- Ja, képzeld, Zero nagyot tarolt etiketten! - kezdett bele a meséjébe Zeririn, aminek annyira megörültem, mert végre hallottam valami életjelet a világról, mivel eddig csak itthon vegetáltam, és halálra untam magam.
- Mit csináltál már megint? - néztem rá nevetve.
- Hallod, kajak semmit! - válaszolta meg a kérdésem furfangosan mosolyogva
- Bejött Valentin - kezdte Stella -, és vagy 10 percen keresztül darált valamit az illedelmes köszönésről, majd a fejéhez kapott, és csodálkozva megkérdezte, hogy "Mégis miért figyel ide mindenki? Ezek nem ti vagytok, kérem vissza azt a 9.B osztályt, akik még tüsszenteni is úgy tüsszentenek, hogy a másik hajába fújják közben az orrukat!"
- Majd a szokásosan hülyék elkezdtek röhögni - vette át a szót Zeririn -, utána meg Krisztán és Bonti sértődötten kiviharzott a teremből, annyit mondva oda a tanárnak, hogy "Mi nem is csinálunk ilyet! Ha ilyet feltételez rólunk, inkább kimegyünk!" És most jön a lényeg, Zero elkezdett üvölteni, hogy...
- "Ejj, háá' így kő ézt csinóni, büszke vóók rátók, tezsvíreim!" - üvöltötte el magát Zero, majd mindannyian röhögni kezdünk. Nekem kicsit rosszul jött ki, mivel egy kicsit még szúrt az oldalam, de ezen nem lehetett nem nevetni. :D Amint sikerült úgy kinevetnünk magunkat, hogy már sírtunk az egésztől, Zero hozta a formáját, és feltette a legésszerűbb kérdést: - Síra!! Kimehetek pipilni? - kérdezte ezt kisgyerekes hangra változtatva a sajátját, és úgy pislogott, mint Kíra, amikor az a Hellász a közelébe van, tehát rebegtette a pilláit. :D
- Öö, ah-ha... - néztem bár nevetve, de tök értetlenül a srácra. - Ha elmagyarázom, kitalálsz?
- Persze! - ugrott fel Zero az ágyamról.
- Rögtön a szobám mellett balra, nem fogod eltéveszteni, mivel jobbra csak a korlát van! - magyaráztam neki az igazán egyszerű útirányt, majd a srác megköszönte egy bólintással és kivonult a szobámból. Mi meg elkezdtünk megint csak szakadni a nevetéstől, de hogy min, azt addig a percig nem tudtok, ameddig Zero vissza nem tolta a fejét, és szigorúan csak a fejét, az ajtón és elkezdte, hogy:
- Asszem' eltévedtem...Mégis megmutatnád?
- Komolyan, ennyire nehéz megjegyezni két irányt? De ha azt mondanám, hogy törj be a NASA rendszerébe, azt megcsinálnád egy óra alatt! - értetlenkedett Zeririn.
- Igazából fél... - gondolkodott el, mire felvont szemöldökkel néztünk rá, majd egyhangúan megrántottuk a vállunkat a lányokkal.
- Na gyere, de magadtól kell visszatalálnod! - álltam fel, majd megmutattam az utat, ami csakugyan az volt, amit már elmondtam, nem tévedtem, tehát nem változott át a ház szerkezete. :D Visszaérve, a csajokkal megvitattunk egy-két fontos dolgot, mint például: melyikünk milyen sminket használ, vagy hogy az idei őszi divat nem is lesz annyira gázos, mint a tavalyi, tehát csupa fontos és érdekfeszítő dolgokról ment a vitánk.
A srácok még két órát maradtak, ez idő alatt nem ment más a házban, csak a hülyülés: Zero mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ki tudja fújni az orrán a szénsavat (?), úgyhogy lenyúlt egy energiaitalt, amivel egész végig próbálkozott, de végeredmény semmi sem volt, csak annyi, hogy szétköpködte az egész konyhát. Azért a konyhát, mert amikor felvetette az ötletét, és felhozta az energiaitalt a szobámba (Érdekes módon letalált a konyhába, meg vissza is talált onnan, de a WC-re már nagy szám volt eljutnia...:D) szó szerint ki kellett vágnom a korláton (Na jó, csak lelökdöstem a lépcsőn!), mert nem akartam, hogy az egész szobámat szétbarmolja. Ja, meg Zeririn mindenáron ki akarta próbálni, hogy milyen "érzés" hajat festeni, úgyhogy rávett, hogy hadd fesse be az enyémet. Stella ekkor vérszemet kapott, amiért szerzett valahonnan vörös (WHAT?) festéket, és Zeririnnel együtt elkezdték bekenni vele a hajam végét, amiért én először agybajt kaptam, de a végeredmény nem lett rossz, sőt! Megvan a két saját bejárású fodrászom. :D
Íme: nem annyira feltűnő, de nem is láthatatlan. Pont, jó :D De ez a véleményem kábé öt percig tartott, azután mégiscsak agybajt kaptam, mert imádtam a fekete hajam...A sima feketét... De ez sem rossz, vagyis...Hát, nem tudom, szerinted ez a döntésképtelenség a szokásos csajos hepp egyik része? :D

Mihelyt lett időm - ami egyenlő azzal a kijelentéssel, hogy Zeririn és Stella eltávolították az otthonomból Zerot,  és ezzel együtt ők is elmentek szépen haza :D -,tovább kezdtem tervezni, hogyan akadályozhatnám meg a sütiprojektet. Nos, először is az idősek tudtára kéne adnom, mit tervez a banda, de az fix, hogy nem fogok rózsafüzért fogni, és bemenni a misére, úgyhogy álruhába kéne öltöznöm, és a mise vége után kéne elmondanom nekik, mi a helyzet. Így az őrszemek sem fognának gyanút, ki ez, még ha hallják is, mit mondtam, lelécelnék, és az álruhámat levetve tovább folytatnám a tervet. A sikátorhoz kéne utána mennem, és elrejtőzni, majd mikor Dake egyedül van, letámadni, és hatástalanítani… Jól hangzik! Elszedném a kését, vagy mit tudom én! A meglepetés erejét kell használnom, ez talán kompenzálná azt, hogy gyengébb vagyok, mint a bandavezér… Ajj! Ezt majd „összeimprovizálom”, mivel már nincs időm arra, hogy a helyszínen ügyködjek össze valamit előre… Na, és ha Dake hatástalanítva lenne, a többiek már nem tudnák, mi a fenét csináljanak. Ahogy elnéztem őket a főhadiszálláson, a Vöröskén kívül mind robbant agyú, akiknek elkél a vezetői kar. És mi történik, ha ezt a vezeti kart lenyisszantjuk? Brutális, de hatásos végeredményt kapunk. Nem fog visszanőni, az tuti! :D Napóleon kardja mégis csak jó lesz valamire…
Miután nagyjából elgondoltam, mit fogok tenni, elterveztem, mit fogok felvenni… Ez egy nőnek nagyon fontos, még ha kiiktatási hadműveletet tervez, akkor is. :D Terepmintás ruha az elég „nem lányos”? Férfinak akarnám magam kiadni, az a nagy harci helyzet. :D Zeron szekrényében találtam is itthon hagyott terepmintás öltözéket, ami igaz, hogy lógott rajtam, és egyáltalán nem passzolt, de ha egy fekete csizmába tűrtem a gatyát, és vettem fel egy irtó szoros övet, rajtam maradt, szóval juhé, még esőtáncot is tudtam benne lejteni az előszobában! :D Az arcomra meg felvettem egy maszkot… De te szent marhahús! Az idősek inkább engem hinnének vandálkodó tolvajnak, nem a fiúkat, hisz én ezerszer ijesztőbben fogok kinézni, nem? Viszont az a fontosabb most, hogy a banda ne ismerjen fel, még a hangomat se, így be kell vállalnom ezt a ’70-es évekbeli  menő „katona vagyok és kemény” dizájnt…

Éjjel megindultam a házunktól, magammal vittem egy gázsprayt, de a magamban aranyosan eltervezett baseball ütőt sajna otthon kellett hagynom (Francba!), mivel előtte ugye az öregekkel kell beszélnem, és elég durván venné ki magát, ha maximum egy zacsiból lógna ki a támadófegyver (rejtési mód: hard fokozat). :D A gázspray viszont jó ötletnek tűnt, meg aprónak, szóval azt a farzsebembe is mélyesztettem. A hajamat kontyba fogtam a tarkómon, és leellenőriztem, hogy az utcai ruhám, amit az álruha alá vettem, nem látszik-e ki. És nem, mert hát hogy a fenébe történhetne az meg, mikor a terepmintás ruha úgy lógott rajtam, hogy a bolygókat ötször áttekerhettem volna vele? Milyen szép sála lenne már a Földnek! :D

Fogtam szokás szerint egy taxit (Már roppant sok pénzem elment ezekre a huligánokra, amúgy!), és meg is érkeztem Kerék Aladárhoz, a "randipartneremhez", na meg a templomhoz, ahonnét kiszűrődött az „isteni hállelúja”, amire én nem igazán akartam bemenni, szóval kint elbújtam futólépésben egy méretes oszlop mögött, és lihegve vártam a folytatást. Ú, irtóra izgulok… Mennyi idő is van? Ahogy megnéztem a karórám (ehhez sokáig kellett rángatnom az alkarom, hogy a hússzor nagyobb ruha eltűnjön onnan), rájöttem, azt sem tudom, egy éjféli mise mikor ér véget, mert még nem voltam éjféli misén… Na meg arra is ráeszméltem csikorgó fogakkal, hogy nem jár az órám (délután három órát mutatott, ami káprázatosan aktuális jelenleg), amire inkább nem mondok semmit. :D Miközben fejbe csaptam magam ötször, amiért még az órám sem jár jól, és mennyire szerencsétlen vagyok, kicsapódott a templom ajtaja, és elkezdtek kiözönleni a „népek” (és valóban kivétel nélkül 200 év felettiek. Ahhoz képest elég ruganyosan jöttek kifele... csak párszor botlott meg egy-két öreg a saját járókeretjében.). De én ezt nem hagyhatom! Az ajtó elé ugrottam az oszlop mögül. El tudom képzelni, mennyire megnyugtató jelenség lehettem "este három órakor". :D

- Jó estét! Éjjelt! – ajj, de béna… folytasd, folytasd, mert nem lesz belőled semmi!!! – Egy öt fiúból álló banda ki akarja használni, hogy maguk idősek! Ne menjenek arra! – mutogattam a sikátor felé, kábé mint egy elmeháborodott. – Ott várják magukat, hogy lecsapjanak! Tudom, nehéz elhinni, de Budapest ilyen! – próbáltam még mindig elmélyíteni a hangom, de kb csak egy hímringyós rikácsolás futotta tőlem. – Nem egy huligán van, aki csak arra vár, hogy egy időst kizsebelhessen! Kérem, nagyon kérem magukat, az isten templomára esdeklem, fogjanak egy taxit, vagy menjenek arra! – kapálóztam egy tök más irányba –, és szerveződjenek csoportokba! Könyörgöm! – lihegtem a térdemre támaszkodva, és annyira zavarban voltam az egésztől, hogy bepárásodott a szemem…

- Kis tehenek? Maga meg ki? Van gyereke? – kérdezte rekedt hangon egy idős nénike, amire inkább nem feleltem semmit… Biztos nagyot hall, a halál tudja. 200 fölött megesik az ilyesmi "faluhelyen"...

- Engem már kiraboltak erre többször is, igaza van ennek a transzvesztitának! Menjünk! – fordult keresztet vetve a többi öreg felé egy másik nő… Mi az, hogy transzvesztita?! Kikérem magamnak... A-Annyira rémesen néznék ki? De végre! Legalább hisznek nekem! Ezért napjában hatszor fogok templomot járni, de tényleg! Megiszom a szenteltvizet, és azzal is mosok fogat, esküszöm!

- Re-re-rendben, ve-ve-ve-ve veszélyes ez a h-hely! – dadogta egy bácsika, mire a csoport nagy része elviharzott az ellenkező irányba, viszont négy idős férfi, akik fiatalabb korukban biztos dzsiu dzsicuztak, nem rémültek meg a huligánoktól (haha), ott tébláboltak továbbra is… Ez nem lehet igaz! Pedig már úgy hittem, jól sikerült a tervem!! Nem maradhatok itt sokáig, tuti, hogy megfigyelnek! És érzem… Dake közelségét is.

- Maga hogy van felöltözve? Szerintem inkább khm ön a banda őrszeme! Ugyan már! Gyertek m…

- Az nem érdekes, azt ne nézzétek, mi van rajtam, banyek! – sóhajtottam egyet, az úr szavába vágva, fainul letegezve mindannyiukat :D– Komolyan beszéltem! Ha nem akarnak balhét, menjenek innen, még időben vannak! – ordibáltam, mert már most elegem volt az egészből…

- Mi az, hogy balhé lesz? – emelte fel a hangját egy másik pasas. – Még fenyeget is minket! Én arra lakom, nem fogok taxit fogni, ami rohadt drága! Na, menj onnan!  - közelített a hájas testével.

- Soha! – erre odébb löködtek, és elmentek arra, amerre nem kéne. De nem csak ennyi történt: az egyik fenyő mögül megláttam a kapucnist, ahogy megindul felém olyan arckifejezéssel, mintha azt kiáltaná: „ Ő MEG KI A TÖKÖM?” , szóval elkezdtem rohanni az ellenkező irányba, de egyre jobban fáradtam…

Elfutottunk sok üzlet előtt, ahol esélyem se lett volna levedleni a "transzvesztitás" hacukámat, de hallottam, hogy Neró is kezd lihegni, plusz elmaradni (Szar bagó, mi?), így be tudtam fordulni egy mellékutcába, ahol most kivételesen egy banda sem tervezte megölni az időseket, szóval gyorsan, kapkodva és remegve levetettem az álruhám, majd ledobtam egy kuka mögé. Gőzöm sem volt arról, hol lehetek, de elkezdtem egy közeli úton visszafelé rohanni. Ugyanazokat az üzleteket láttam, csak hátulról, majd egy szűk utcából meghallottam Dake hangját, aki éppen azt kiáltja, hogy „TERV INDUL,GYÖKEREK!”, szóval a sikátor egyik romos épülete mögé bújtam, mire megláttam, hogy van ott egy társasház is, lépcsős feljáróval, szóval átbukfenceztem az utcácskán, és felrohantam a lépcsőn, egy emelvényre, ami pont Leó és Dake felett meredezett. Csoda, hogy nem vettek észre! De igazából annyira el voltak foglalva a kis tervükkel, hogy azt se tudták szerintem, merre van Észak meg Dél, úgyhogy most megint abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy kihallgathatom őket:

- Mondom, TERV INDUL!!! – suttogta Dake, majd beleütött ököllel a falba, mivel dzsiu dzsicuzó urak már a sikátor felé tartottak. Erre megindult egy szemközti utcából Leó, egy doboz sütit szorongatva… Ezek nagyon hülyék, olyan rosszul néz ki a jelenet, mint ahogy a fejedben már elképzelted, de… Mégis használt. Most ordibálhatnék, hogy ne higgyenek nekik, de nem tettem. Már csak büszkeségből sem. Nem hittek nekem először, most már a tudtuk nélkül kell megvédenem őket, és kiiktatnom a bandát… De könnyebb lett volna a dolog, ha már az elején elvonszolják magukat innen…

- Good estét, gentlemanok! Én lenni cserediák Angliából, and nemrég érkeztem – ez nagyon béna! -, and Angliából hoztam Hungary-ra néhány vágyfokozó sütit, amit only ma, only most én tudok eladni, mivel holnap már kell Győrbe utazni! – ajánlta magát, na meg a sütiket Leó, roppantul szánalmasan túljátszva a szerepét, mire én csak a szememet forgattam Dake-ék felett. Hát én erre inkább hadd ne mondjak se…

- Ó, valóban? Nem kell többé kék bogyókat szednem? Ne mondja! – tátotta nagyra a száját az engem korábban odébb taszigáló uraság, mire nekem leesett az állam: most ez kajak bevette azt a béna, semmit nem érő, hihetetlen dumát? :O A három vén a sütis doboz felé hajolt (az egyik még nyálcsorgatva meg is kóstolta, nem adva arra, hogy akár patkányméreg is kuncoghat a "vágyfokozóban"), a negyedik, akit meg  „szkeptikus veteránnak” tudnék mindössze hívni,  csak sóhajtozott, meg "ciccegett".

- Ch, nekem erre nincs időm! Nem kéne minden hülyeséget bevennetek, ch! Szevasztok! – azzal megindult még közelebb, a sikátorhoz, gondolom én, hogy hazaérjen, mire Dake megütötte Demon vállát, aki szófogadóan kirohant onnan, azért, hogy majd becserkéssze az időst… A vezér meg csak ökölbe szorított kezekkel várt, az egyik kezében legjobb haverjával, a késével… Itt az én időm! Meg is halhatok, de nem érdekel, megfogadtam, megállítom őket! Bevetés indul!
Elrugaszkodtam az emelvényről, és rávetődtem Dake-re, aki nyögve esett össze alattam. Sikeresen letepertem!!! Ez az! Kirántottam a kezéből a halálhozó eszközt, amivel te otthon a vajas kenyered kened reggelente, miközben véletlenül megvágtam vele a karját, amiért elkezdett folyni a vére…

- Már megint te? – dörögte meglepetten...Vagy talán annyira nem is meglepetten. – A vér nem válik vízzé, szuka. Hiányoztál már! – majd felkelt, és így a nyakában ülve emelkedtünk egyre magasabbra. Olyan magasról estem rá, hogy simán elájulhatott volna, mit képzel ez magáról???!!! A kést szorongatva úgy döntöttem, a nyaka felé tartom, és megölöm… De….

- Na, mi lesz? Nem szúrsz le? – nevetett gúnyosan, hátra sem fordulva. – Neked nem való ez a pálya, miért vagy egyáltalán itt?! Te...

- Én nem tudok embert ölni, mint te! – ordibáltam a szavába vágva, és jó messzire eldobtam a kést, majd elkezdtem rugdosni, ahogy a nyakába voltam, mire leestem, így szemben találtam magam… Vele.

- Most még eltűnhetsz, bányarém… K*rv*r* idegesítesz! – suttogta mérgesen, miközben csak megrázta a kezét, amiből csorgott a vér le a földre.

- Soha! Nem engedem ezt a baromságot! – de itt már kezdett remegni a hangom… Mégis mit tegyek? Bingó! A Gázspray! Elkezdtem bugyután kutakodni a farzsebemben, de rájöttem, hogy az álruhámban maradt... A francba! Nem lehetek ennyire szerencsétlen, aki mindent elbaltáz!!

- Na jó! Elég! – kezdett el közeledni, mire hirtelen megindultam felé rohanva, elkaptam a gyengébbik karját, és gyors mozdulattal a háta mögé feszítettem, mire felszisszent.

- Milyen harcias bula vagy – nevetett jókedvűen, majd hátulról csak egy ütést éreztem, ami miatt elsötétedett a világ…

***

~ aláfestő zene (3) ~
(telóra: https://www.youtube.com/watch?list=PLNz0glRk8wQKgPZ0Q50NuDbkIlHsbM5n5&v=EG6fhaej8cg)

- Hol… Hol vagyok… - nyitottam fel a szememet, mire először Leót vettem észre, ahogy cigit tölt, és kis kupacokba rendezgeti őket… megint. Plusz megéreztem egy ismerős szagot. Á, már tudom. A főhadiszálláson dekkolok.
Ne már! Nem tudok megmozdulni!!

- Főnök! A csaj magához tért! – dünnyögte a szőke srác, és kiment a szobából, majd a rég nem látott, számomra Celsius fokokban mérve hiányolt Dake jelent meg… Elég hiányos öltözetben. A koptatott farmer rajta volt, szerencsére, csak éppen nem takarta a hasát semmiféle póló (gondolom szabadfoglalkozásként „kockaszámlálást” akart hirdetni, de el kellett volna keserítenem, mivel láttam már ennél izmosabb felsőtestet is… Bon… Szóval, érted szerintem.), hanem mindössze egy kicipzárazott kapucnis felső lógott a vállán… Remek ez a bensőséges dizájn, de miért … Miért nekem kell ezt látnom?! És még tudok egy jobb kérdést: mi a fészkes hülyeségért vagyok kikötve egy… Oszlophoz?!

- Szia – nyalta meg a száját perverzen, én pedig összerezzentem. Mi lesz most velem?! Rettentően félek… Nincs, ki megvédjen, össze vagyok kötözve, moccanni sem bírok, és fáj a tarkóm… Már alig látok. – Milyen a lakosztályom? 

- Ritka szar – hörögtem, mire elröhögte magát. Nagyon vicces, szerintem is.

- Már pofáztam, de hiányoztál – lépett hozzám közelebb. – CSUKD BE AZT A RETKES AJTÓT! –ordibálta hátrafordulva, miután jött Néro, és egy nagy rugással „becsukta” az ajtót. Ő pedig…Továbbra is közeledett felém, majd megállt tőlem két centire, és lenézett rám. Így voltunk olyan három percig (ami nekem kábé egy órának tűnt), mikor megcsörrent a telefonja (Jár nyolc tábla csoki annak, aki ezt a poloskát nagy kegyesen felhívta!).

- Rohadt életbe! – sziszegte. – Mi van? – vette fel rendkívül bájosan a telóját. :D – Most kellenék, mi? Menjél shoppingolni, te szarnak való ribi… Nekem jobb dolgom van – végig nézett engem, de miközben ezt mondta, az egyik kezével meg is fogta az állam, és magához húzta. A szánk megbecsülve... olyan kettő milliméterre lehetett egymástól, ami jogosan verte ki nálam a biztosítékot!

- HAGYJ BÉKÉN!  TE ROHADÉK!! – ordibáltam a maradék erőmmel, majd elkezdtem rángatózni, kiszabadulni, de sehogy sem sikerült, már zsibbadt az egész testem, egyszerűen nem ment! Dake kinyomta a telót, majd elvágta megint valahova (az a telefon elég szépen bírja az életben maradást ilyen gazdával).

- NYUGODJ MÁR MEG! – ordibálta végig tartva a szemkontaktust velem, mire dacosan elhallgattam. Nem fogok mondani én neki semmit, csak ellenállok. A szavak itt már úgysem érnének semmit. Valahogy túl kell élnem ezt a rémálmot szavak nélkül! – Jó kislány! – vette elő a korábban eldobott kését, és a torkomhoz szorította… Pedig már pont gyógyult volna be, te szerencsétlen!

- Ha tudnád, mennyire ínycsiklandó a véred… KELL! – erre benyitott Neró, és egy cigit nyomott a kezébe.

- Jól haladtok? Csak ne legyen gyerek! - rázogatta a nagykutya előtt a mutatóujját, mint egy féltő apuci. 

- Meg a nagy szart! Muszáj neked is megzavarnod, köcsög?! – lökte odébb a srácot, miközben a cigit visszapasszolta neki, akin kivételesen nem bazsalygott a nyolcvan színű kapucnijából egy "kiválasztott". De mit is mondott? "Csak ne legyen gyerek!"? Ettől?! Előbb herélem ki dzsedi erővel, mielőtt gondolhatna bármi olyan tevékenységre, amiből gyerek keletkezhetne! Ugyan már! 

- NE ÉRJ HOZZÁM, MÁR MEGMONDTAM! UTÁLLAK! – kiáltottam remegve, random feldühödve attól, mi lenne, ha megérintene - ezzel a kiáltással sikeresen megszegtem, a "nem szólalok meg" fogadalmamat, de hát sajnálom: csendkirályból mindig is béna voltam -, mire rám emelte a kezét, hogy megüssön, de nem volt rá képes végül, hogy meg is tegye… De miért nem?! Elvégre időseket bánt, vág, szúr le, rabol ki. Annyit nem tudna ennek ellenére megtenni, hogy pofon vágjon? – Na, gyerünk, te úgysem vagy férfi! Tessék! – fordítottam el az arcom gúnyosan, mire kaptam egy taslit, csak nem Dake-től… Hanem Nérotól.

- Nincs mit – majd kiment, és becsapta az ajtót maga mögött. Ó, tényleg kösz, majdnem elfeledtem a jól megérdemelt hálálkodásomat. Te egy igazi gyö… Á… Elkezdtem kínosan röhögni, mivel az ütés miatt elharaptam a nyelvem, mire Dake maga felé fordította az arcom.

- Nem én voltam. Nem akarlak sem bántani, sem megölni, szuka. Nekem a véred kell, és az infóid, amikkel tudsz nekünk szolgálni. Nem vagyok olyan hülye, hogy csak úgy kinyírjalak, plusz pénzed sincs...már megnéztük – vigyorgott, amire szépen reagáltam is: egyszerűen csak leköptem. Nem érdekel. Ennyit tudtam tenni. De ekkor megláttam, hogy tiszta vér lett emiatt az arca… 

- Kösz – majd a szemem láttára lenyalta, amit kapott tőlem. Fúj! Undorító! Ez a tag komolyan nem százas! Elborzadva fordítottam el a fejemet, mire megint megszólalt. – Mi lenne, ha elmondanád, mi a neved? 

- Nem fogom elmondani… Pfff, majd pont veled fogom megosztani, hát te kész vicc vagy, öregem – ígértem be neki előre, mire kigombolta a nadrágját, az övét, meg lehúzta a sliccét, és hozzám nyomta a testét… - SÁRA!!! SÁRA VAGYOK! – ordibáltam, miután engem (!) megkímélve meghátrált. Egyébként ez az egyetlen név jutott eszembe, a régi szép időkből, az avatásomból…

- Ez tuti? Akár hazudhatsz is, ne nézz már hülyének… De vágom. Bár ne hidd, hogy ennyiben marad a téma. Na és hol laksz?

- Ne akard megtudni… Inkább azt szavald el szépen, te ki is vagy, és hogy minek neked mások pénze ilyen módon megszerezve! – lihegtem, mire megint csak kinevetett.

- Mert nekem így király! Nehéz sorsú lélek vagyok, nem mint te, aki gondolom tejben-vajban fürdik minden cseszett nap – vágta le magát a fal mellé pár lepedőre, majd előszedett egy keresztet (?) és a szívére lógatta. – De amúgy hiszek neked, Sárika, mivel… rohadtul vallásos vagyok – röhögött fel kísértetiesen. Honnan jött neki ez a hatalmas hívőrohama? Huh, ez hatalmas poén volt, Humor Herold.

- Honnan van neked olyanod? Már támadtál meg így… időst? – suttogtam, mivel hamar leesett, hogy nem a sajátja a kereszt.

- Hogyne. Valamiből nekem is meg kell élnem, rút kiskacsa – majd számomra túl gyorsan felpattant a helyéről, és odajött újra hozzám, pontosabban… a nyakamhoz. Remek.

- Ha egyszer legszívesebben megfojtanálak, akkor miért kívánlak ennyire átkozottul? – suttogta, majd beleharapott a nyakamba, és nekiállt… Kiszívni a nyakam… Ez egy orbitálisan nagy pondró! Elegem van! Rángattam magam, ahogy csak tudtam, viszont már elhagyott minden tartalék erőm is. Kábultan  vettem tudomásul, hogy a szájával megszabadít… A véremtől… És csak forgott velem a világ.

- Fe…jezd… be, gyö…kér! – morogtam, és mozgolódtam továbbra is, ő pedig megállt.

- Cssss, nagyon jó vagy eddig, ne rontsd el a pillanatot! Habár… Imádom, mikor így ellenkezel… – lerángatta magáról a nadrágját, és inkább nem akartam lenézni ekkor, nem akartam olyat látni, amit akár meg is bánhatok, de a düh olyan szinten eluralkodott rajtam, hogy fel tudtam volna rúgni a tagot a Jupiterig… Hirtelen megcsörrent a sarokba vágott telefonja, mire felsóhajtottam, ő meg odalibbent, és felvette a metálhangokat "ordibáló" kütyüt.

- Csá, Ká mester! Éppen jóra készülök, ne zavarjál már meg, gyökér gyerek! Most mi a szarért nem jöttél akciózni? – kezdett el járkálni a szobában, engemet pedig kezdett rázni a hideg… A hátul összekötött kezem jobbra- balra remegett, így beleütközött egy… Újabb késbe? Huh! Kiszabadíthatom magam! Megragadtam a mentőeszközt, és az ügyetlen remegésemmel elkezdtem a vastag kötelet szétvágni…

- Mi, hogy itt vagy? De hol a rákban? A gyárban? Pofázd már! Mi van, arrafelé megerőszakolták a térerőt?! – türelmetlenkedett Dake tovább, mire nekem egy csomót sikerült átvágnom, már csak kettő van hátra. Hajrá, Síra!!! Csináld gyorsabban, gyorsabban!

- Ja, hogy még mindig fáj a fejed? Teszek rá! Na, sze…

- SEGÍTSÉG!!! MENTS MEG! –ordibáltam, hátha a hívó meghallja, és idejön… Hiszen, ha a gyárnál van, az lehetne a mennyország! Kiszabadulhatnék az ördög karmaiból!

- Csitulj már! – vágta le a telefont, majd visszajött hozzám, és már fogta a nyakam, mikor előre estem, ellökve őt, mivel a lábam ki volt még kötve, de a kezeim már nem… Megragadtam a nadrágját, és hozzávágtam a kiguvadt szemű vámpírhoz.

- Nesze, szerencsétlen! Vedd fel, nem érdekelsz! Most képes lennék leszúrni téged, szóval eressz el még most!!! – röhögtem rá gúnyosan, mire ő is elnevette magát, majd elkezdett mindenütt fogdosni... Egyre lejjebb siklott a keze a testemen, mire kicsapódott a terem ajtaja, és beviharzott rajta… BONTI?! Mit keres ő itt?! A fiú egy rutinos bal, majd jobb horoggal leverte Dake-t, aki vérezve esett össze.

- Te rohadék senkiházi!  Hogy mertél HOZZÁÉRNI?!?!?!– üvöltötte, majd tovább ütötte a fejét.
A Vöröske próbált védekezni, párszor visszaütött, de Bonti túl erős volt hozzá képest… Még soha, de tényleg soha nem láttam ennyire dühösnek. Lenyűgözött az ereje, ahogy ellátja a bandavezér baját… Miattam.

Nem számított, hogy Dake vére csak folyt, csorgott a padlón, nem érdekelt. A fiú, mikor már úgy látta, a vörösnek ma estére annyi, visszafogta magát, és hozzám futott. El sem hittem volna, hogy Bontinak ekkora önuralma van!

- Síra! Minden rendben? Gyere, kiviszlek innen! Hallod? – megszólalni sem bírtam, sokkot kaptam. Csak folytak le a könnyek az arcomon. Nem bírtam tovább! Bonti! Köszönöm! Ha most te nem lennél itt… Lövésem sincs… Mi történt volna velem. – Ne sírj, nincs semmi baj! Nyugodj meg! – megölelt, és így voltunk pár percig, míg megnyugodtam. De gondolom ő sem akart itt lenni az idők végezetéig, szóval letörölte a könnyeimet, gyorsan átvágta a lábamnál a kötelet, majd a hátára kapott, és kirohant velem. Mikor az ajtóban voltunk, Nalát pillantottam meg, aki csaholva ugrott rá Dake-re a szobában. Én ezt egyáltalán nem értem... Mi történik itt? Miért Bontival van itt a „vadállat”, ilyen későn? De … képtelen voltam már gondolkodni. Ráhajtottam a fejem a fiú vállára, ahol biztonságban éreztem magam. Megmentett… Már kinn voltunk a hideg éjszakában, és én csak két dolgot hallottam: Bonti sűrű levegővételeit, illatát és a gyárból kiszűrődő ordibálásokat…

14. Fejezet - Totális összeveszés és egy ki nem derült kedvesség :O

Szeptember 16., Csütörtök

    A doki reggel megvizsgált, és közölte, hogy egyelőre nem fogok még meghalni (Ez az!), a bordám meg nem eltört, csak megrepedt, ezért vigyáznom kell vele, nem szabad nehezet emelgetnem, és megterhelő munkát végeznem, bla bla blaaaa. Megkérdezte, a táskám (igen, amit a sulihoz használok) nehéz–e általában, mire viccből csak elejtettem egy kis megjegyzést, hogy:

-  Bizony, mintha minden nap nyolc kilónyi téglát cipelnék. A suli undorító! – mondtam viccelődő hangon, de mégis komoly arccal, Zeron meg csak diszkréten nevetett rázkódó vállakkal, az orvos viszont nem cicázott, kajak-kenu (csak, hogy idézzem Zero szavait :D) bevette, hogy roppant nehéz táskával mászkálok suliba, majd megjegyezte, hosszú távon ezért lerokkanhatok.  :D Már nem azért, de néha még a tankönyv fogalmát is elfelejtem, olyan szinten nem rakok el belőlük egyet sem. :D
- Valóban? Értem! Akkor ebben az esetben egy hétre kiírom az iskolából, és pihenjen sokat! Lufifújással tudja erősíteni a pihentetett szöveteket a tüdejében, és meg ne próbáljon kevesebbszer levegőt venni, hogy ne fájjon az oldala! Mindenképpen szúrni fog egy ideig! – mondta optimistán, széles mosollyal az arcán. Tök jó fej, nagyon szimpatikus ez az orvos nekem. Olyan kis… Szadista hajlamú, de nem gáz. :D Magyarra lefordítva tehát:  „Fújogasson lufikat, nyálazza őket tele, és mint egy idegbajos, erőlködjön, hogy számra pontosan annyi levegőt vegyen, mint szokott. Ja, és amúgy átkozottul fog fájni, de sebaj! Maga csak fújogassa a lufikat, mint egy vásári bohóc". Ez az, Síra! Lefordítottad magyarra!

- A kötés marad? – kérdeztem Zeront kifele menet.
- Hát, nem mondta, hogy szükséges kötözgetnünk az oldalad. Ma még maradhat, de fürdés után vedd le! Most pedig menjünk, és vegyünk pár csomag lufit! – mondta apáskodóan, amikor eszembe villant valami tök más dolog.
- Hé! – kezdtem kulturáltan - Itt maradhatnék egy picit a kórházban? – vetettem fel a rejtélyes ötletem kérdését nagybácsimnak.
- Öööö, hmmm… Várj, hadd gondolkozzam egy kicsit! – vakargatta meg az állát, mint aki éppen az agyát használja – Nem! Most azonnal hazamegyünk, befekszel az ágyadba, és meg sem moccansz egész nap!
- Hé – folytattam beszédemet még mindig rendkívül kulturáltan. Kultúrember vagyok, na. :D Valentin büszke lenne rám –, nem mondhatod meg, mennyit lustálkodjam! – tettettem felháborodást.
- De sok baja van a hercegnőnek. Na, mars a kocsiba! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon. Hohóó, Zeron. Te még nem ismersz engem eléggé. ;)

    Mikor hazaértünk, látszólag elmentem engedelmesen a szobámba, majd, mint aki elfelejtett valamit, visszamentem a konyhába, ahol Zeron vetette be főzőtudományát. Tésztát rakott egy lábosba, és éppen vette elő a fűszereket, mikor bekapcsoltam neki kedvesen a gáztűzhelyt.
- Úgy csinálsz, mintha nem tudnék főzni – nézett rám. – Hova is tettem a sót?
- Olyan vagy, mint egy szőke nő. Csak te barna vagy, és férfi – néztem rá komoly fejjel, miközben az orra előtt hánykolódó sótartót a kezébe adtam.
- Igen, valóban olyan vagyok, mint egy szőke nő, igaz is. Jut eszembe! Meg van még az a szürke ruhád, amiről a múltkor beszéltünk? Fel akarom venni, mert most olyan felhős a hangulatom – nézett rám érdeklődve, és eddig bírtuk. Kitört belőlünk a nevetés. :D Zeron egészségesen nevetett, én meg végig krákogtam, és az oldalamat fogtam.
- Síra, tilos röhögnöd ebben a házban! Pihentetned kell magadat!  - vette megint komolyra a figurát.
- Túl komoly vagy… Meg mi az hogy pihentetnem magamat? Nem inkább: Ki kell pihenned magadat? Hányadik századból jöttél? Neeee! – nevettem megint, de ekkor már fel akart küldeni a szobámba, mert hogy én hogy merészelek nevetni, amit ugye nem szabad. :D
- Hamarosan egyébként elmegyek itthonról, addig is ne gyújtsd fel a házat, meg semmi ilyesmi! Este 6-7 körül itthon vagyok!  – Huhú, az pont elég idő lesz, hogy véghezvihessem a nagyszerű tervemet, ami egyébként nem olyan bonyolult ám… Zeron mögé sandítottam, mire kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Mi az? Van valami mögöttem?
- Egy nagy pók… Leszednéd onnan? Mekkora pók! Hatalmas – kérleltem tettetett aggodalommal, széttárva a karomat, mutatva, mekkora pókot „láttam”. :D
- Ti, lányok, meg a pókjaitok – sóhajtozott Zeron, hátrafordult, és én addig a pótkulcsot, amit a farzsebéből kilógva tárolt, gyors eltulajdonítottam, majd úgy tettem, mint aki mindeközben csak a cipőjét mustrálta. De szép cipő! Majdnem érdekelni kezdett.
- Nem is volt ott pók, nem tudom, mit láttál, Síra! – csóválta a fejét Zeron, majd vizet öntött a tésztára, és gyorsan, számomra túl gyorsan feltette a makaróni szószt is egy lábosban főni.
- Nos, hova is tettem a kulcsom? – tapogatta végig a zsebeit aggódva, a kulcs után kutatva, mire az asztalon lévő eredetire mutattam készségesen. Hiszen nálam is van kulcs, csak ő ezt nem tudja. Wahaha. Gondolom az volt a zseniális terve, hogy elviszi mind a kettőt, hogy egyikkel se tudjak megszökni itthonról. Öreg hiba, Síra mindent lát. :D
- A pótkulcs? – vonta fel a szemöldökét gyanakodóan bámulva engem.
- Miért, van olyan? – nekem ez a füllentéses dolog egyre jobban megy. :D De tudod, a cél szentesíti az eszközt. Ó, lám! Nem csak Sherlock vagyok már (a nyomozósdim miatt), hanem Napóleon, azért ez szép. :D
- Mi? Ja? Nem, dehogy! – szabadkozott Zeron, mint aki félrenyelt az előbb, és véletlen dadogott össze pótkulcs értelmű betűket. :D
- Akkor jó. Majd én leveszem a tésztát, meg a szószt, nyugi. Mehetsz! – toltam nagyon kedvesen ki az ajtón. Fő, hogy ne keveredjek gyanúba, ami eddig szerintem tökéletesen ment is.
- Biztos? Le tudod? Ne gyújtogass! A ház maradjon egyben!! Szia! Legyél jó! – erre a kérdésére amúgy inkább hadd ne mondjak semmit, mert azért annyira nem vagyok béna, hogy ne tudjak levenni kettő edényt a gázról, de ezt a megjegyzésemet most magamban tartottam. :D A többi kijelentését meg már kívülről fújom, szóval egyet mondok: nem, nem fogok gyújtogatni. Haha, itthon sem leszek.
    Habár fájt az oldalam, de erőt vettem magamon, és felöltöztem. Most Zeron kedvenc ( :D ) szürke szoknyáját vettem fel, fekete hosszú zoknival és sportcipővel, mivel ma nincs a legmelegebb idő, plusz rávettem egy fekete bolerót, ami védi a hátamat. A hajamat egyszerűen begöndörítettem, eltettem a táskámba egy fényképezőt meg egy diktafont ( Most miért, nem tök egyértelmű, hogy egy nyomozó diktafonnal járkál?), amit Zeron számomra megmagyarázhatatlan indokból magának vett, mert miért ne, ugye. Lezártam a gáztűzhely kettő lángját, hogy ne robbanjon fel a ház (felrobbanhatna, nem?), bezártam magam mögött gondosan az ajtót, és a kórház felé vettem az irányt, miközben azon gondolkodtam, hogyan használjam majd Zeron diktafonját.

***

- Jó napot! – azta, milyen szépen tudok köszönni. Hajrá, én! :D Vesd be az összes Sherlock tudásodat, és ha azzal nem érsz célt, Napóleon kardjával vágd le… Az aranyos, alacsony és kissé szeplős recepciós nő fejét. 

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek Önnek? – ó, ő még mindig udvariasabb, mint én. Jaj, ez így nagyon vacak! Most kajak azon gondolkodom, ki az udvariasabb: Síra, a detektív, vagy Miss Szeplőcske, aki most már gyanakodva méreget? Huh, tennem kell valamit, tisztára úgy állok itt, mint a nyolc rakás hülyeség…

- Tegnap éjféltájt behoztak ide egy idős asszonyt, támadás érte… Súlyos eset lehetett, ő a nagymamám. Szeretném megvizsg… - basszus, baki baki baki!!! – meglátogatni! – húztam unokás vigyorra a számat. Komolyan, ha sikerül a nénikéhez bejutnom, ezért a hajcihőért (most Bonti extravagáns szavát idéztem) három doboz nagyi sütit kérek. Az önzetlenség egy jó tulajdonságom, tisztában vagyok vele. :D

- Ááá, Maklári Teréz? Tegnap éjféltájt hozták be, és tényleg súlyos volt az állapota! Késszúrás… Például. Maga biztos a hozzátartozója? Kérem szépen, adja oda a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját! – mosolygott rám kedvesen Szeplőcske. Ajj, a francba már! De, hé… Ez mekkora hülye! :D Onnan hogy olvassa le, kinek az unokakölke vagyok?

- Tessék! – nyújtottam oda mégis félve a személyimet - mert mi van ugye, ha rájön a valóságra -, mire megjelent egy egészen magas, őszes doktor, és megfogta a nő vállát, aki meg, mintha megfeledkezett volna rólam, odavihogott neki:

- Károly, megint kávé? – óóóó, itt felcsillant a szemem. :D Nekem is kávét, nekem is, itt állok kávéra készen, hahó! …De… Térj már észhez, itt van a te nagy pillanatod!

- Öööö – remek, jó próbálkozás eddig a megszökésre… Kiskutyaszemek, az itt a megoldás!

- Mit kínzod a lakcímkártyájával őt is? – bökött rám a doki, mintha minimum a protekciós gyereke lennék. :D – Nem látod, hogy nincs meg neki? – ott volt a kezemben, de semmi probléma. Így sem nagyon szeretném felvállalni, ki vagyok és hol lakom, szóval nem lesz baj, ha oda sem kell adnom. Gyorsan zsebre vágtam, majd próbáltam műkönnyeket kicsalni a könnycsatornáimból.

- De ami szabály, az szabály! – morcizott be a nőci, mire az ősz bólintott, hadd nézzem meg a „nagyimat”, majd hozzátette:

- Ilyen kiskutyaszemekre én nem kérnék személyit! Meg olyan kis fiatal, 10 év körüli – WHAT? Nem sokára töltöm a tizenhatot, banyek!!! - El is felejthette elhozni magával! – mosolygott… Öö, kezd gyanússá válni számomra ez a hirtelen jött kedvessége. Meg tényleg 10 évesnek nézek ki? Agybaj!

- Rendben, de csak fél óráig lehet benn! Így is, ha nem szülővel jön, még jobban kikapok! – csóválta fejét úgy a Szeplőcske, mint Krisztán kaukázusi kutyája, mikor nem kapott jutalomfalatot. :D

- Kávé! – sikította az ősz orvos, mire én jobbnak láttam, ha óvatosan elmegyek onnét, és megkérdezek mást, hol is keressem Maklári Terézt. Azt hiszem, így hívják.

- Elnézést! – udvariasság csillagos hatos - Meg tudná mondani, hol ápolják Maklári Terézt? – erre a nővérke felvonta a bozontos szemöldökét. Most komolyan, nem ismeri azt a szerkentyűt, amivel a fej bozótját szokták kiserdővé alakítani (jó, tudom, sokan kietlen pusztává buldózerolják az erdőjüket, na, de ez egy másik téma)? Szemöldökcsipesz, ember! Egyébként már a folyosó legvégén álltam, és vártam az életmentő válaszát Bozontosnak – ma egyébként kifejezetten találó neveket adok az embereknek :D -, miközben a háta mögött lévő kávéautomatát szuggeráltam a szememmel, és próbáltam rávenni, hogy pénz nélkül csusszanjon ki belőle cseppenként a bármilyen kávé. :D

- Miért nem a recepcióst kérdezi? – borzolta össze a bozontját Bozontos, mire kezdtem roppant ideges lenni. De majd szépen elmagyarázom, mi az oka az idegrohamomnak, helyesbítésképpen, a mindjárt kitörő idegrohamomnak. De nézzük a jó oldalát: Ha agyvérzést találok kapni, legalább nem kell mentőket hívni hozzám, helyben vagyok. :D

- Azért, mert… Elment WC-re! – most gondolom megfogalmaztad magadban azt, hogy „Síra, te hülye vagy!”, de elmondanám, ha te ebben a helyzetben lettél volna, te azt mondtad volna, hogy: „Elment dobni egy sárgát”. Száz százalék! Na jó, bocsi. Igazából utóbbit én is mondtam volna, csak a WC rövidebb volt. Még csak véletlenül sem udvariasabb, áá, dehogy. Rövidebb.

- Ja, tényleg nincsen ott! – fedezte fel azt a tényt, hogy Szeplőcske elment kávét inni, amit viszont csak én tudtam, úgyhogy ötvöztem a kettőt, hogy ne legyen akkora bűntudatom: Elment a WC-re inni egy kávét, tök logikusan. Plusz, kísérte az ősz hajú, profi életkorbecslő is…A női mosdóba legurítani egy cappucinot. :D  - Ha most nem én lennék Terike gondozója, nagy bajban lenne! – szólta le az érdeklődésemet… Oké, én értem, hogy rosszul tettem, de mondja már, csak húsz percem maradt a kutatásra!!! A kórházakban tényleg minden full lassan és unalmasan megy, huh…

- Első emelet, balról az hatodik teremben van, jobbról a legszélső ágyon! – adott végre információt Bozontos, mire bólintással megköszöntem, majd felrobogtam a lépcsőn… Ja, ez körülbelül a negyedik kórházam a mai nap, mivel a biztonság kedvéért elmentem a kerület összes kisebb és nagyobb, állami és nem állami kórházába, hogy biztosan ráakadjak a „Tegnap éjjel hozták be, idős, késszúrásos nyomokkal, idős, ja azt már mondtam, rendőrségi ügyes” nagymamára, akinek már legalább négy különféle kórházban tudják, hogy van egy unokája. Ezért négy doboz süti jár, plusz egy "I'm The Hero"-s pulcsi!!! Ráadásul mindenhol olyan szerencsétlenek voltak a recepciósok, mint itt ez. De nyugi, Szeplőcske vitte a pálmát eddig, az fix…
Ám végre megvan az, akit keresek! Nagyi! … Úr isten.
    Mikor megláttam az idős nőt a szobában, elkerekedett szemmel csináltam róla gyorsan pár képet, hogy a sértettről is legyen megörökített pillanatom, meg hát legalább most nem lát senki. Rosszul gondoltam, mivel egy kar megragadott, és behúzott… Valahova. Jézusom!!!

- Ha megszólalsz, meghalsz! – tapasztotta a számra a kezét… Egy roppant ismerős hangú „idegen”.

- K… - azt akartam kérdezni, „Ki a halál vagy?”, de a jól megszokott kés már a nyakamnál vigyorgott… Szóval kevés kétségem volt afelől, ki szorít neki a falnak MEGINT…

- Most pedig végighallgatsz, szuka! A múltkor nem volt fullos szitu arra, hogy mindent elpofázzak. Rondaság! Mi az, jöttél kutakodni, szivike? Mit kattintgatod a gyökér fényképeződ, azt hiszed, mész vele valamire, HE? –suttogta kifejezetten a fülembe (köszönöm, tényleg), majd önkényesen kikapta a fényképezőt a kezemből (MI?!), és a földhöz csapta, ami ripityára tört… Barom!! Úr isten, mit fogok én mondani Zeronak, megettem a gépét?! Elkezdtem idegességemben rugdosni a Vöröskét – mert az tuti, hogy ő az -, mire odanyúlt a fájós oldalamhoz, és elkezdte maga felé nyomni… Ááá! Ez nagyon fáj! Valamit tennem kell, hogy békén hagyjon!! De kés a torkomnál, lefog, és még nyom is… Nem bírom!!! Mindjárt megőrülök a dühtől!

- Mi ez a ribis öltözet? Azt hiszed, tetszel így valakinek? Jó vicc, hm! – majd benyúlt a bordámhoz, és elkezdte tapogatni… A forró keze önkényesen "vizsgálta" a tegnap elszenvedett sérülésemet... Megölöm! KINYÍROM! Erre a mozdulatára ráharaptam a tenyerére (erre felszisszent), de a lendülettől felsértettem a torkomat a késsel, de ez már nem érdekelt. Senki nem érhet hozzám az engedélyem nélkül!!! Nem érdekel, ha most meghalok, de a becsületemet nem veszítem itt el!! Lebuktam, csöpögő vérrel kiszabadultam a szorításából, majd szembefordultam a sötétben a taggal, és gyilkos pillantást vetettem rá. Mint egy háborús katona: folyt le a torkomon a nullás vércsoportú vérem (tudom, ez az infó sokakat foglalkoztathatott), és ökölbe szorított kézzel álltam készen a harcra. A nyomoronc eléggé meg volt lepődve, ezt pedig kihasználtam arra, hogy ököllel kiüssem a kezéből a kést.

- Most már egyenlők vagyunk, baromarc!!! – ordítottam vele a lehető leggúnyosabb vigyorral, ropogtatva az öklöm, mire ő is elvigyorodott.

- Így van, bányarém! Hmmm, de szeretem, mikor fáj neked! Nem fáj a bibid? – A kis szadista… Adtam neki a lehető legerősebben (és jogosan!) egy jobb horgot, mire megmutatta, hogy csak kisfiú, és hogy maximum a külseje teszi azzá, nem a férfiassága: Két karral nekivágott a falnak, és elkezdte lenyalni a vért a torkomról (Ez nagyon beteg!! Fúj!!), mire gyomorszájon rúgtam. De már kezdett elhagyni az erőm, így nem tudtam mindent beleadni.

- Eressz el, te rohadék! – lökdöstem minden erőmmel el magamtól.

- Ahh, ügyes kislány, kár, hogy nem fájt! Imádom az… izgalmakat! – erre a férfiak gyenge pontjára céloztam, amit sikerrel elta…

- Maguk meg mit csiná’nak itten?! Doktor úr??!! – tátotta nagyra a száját… A takarítónő? Ekkora marhát! Képes volt a takarítók pecójába bevonszolni, ahova napjában ezerszer járnak ki – be a takarítók? Ez a gyerek full nem beszámítható… Meg milyen beteg hajlamai vannak?! Ja, és csak úgy felvázolnám, melyik pillanatban nyitott be a nénike:  a vörös - most már tehát te is tudod, hogy beteg hajlamú - tag minden erejével a véremhez akart keveredni, miközben én két kézzel taszigáltam el magamtól, plusz a jobb lábam a levegőben kalimpált, hogy eltaláljam vele a srác „gyenge pontját”.  Ez a gyerek tisztára olyan, mint egy vámpír, mondtam már? Ki az a beteg, aki ennyire áhítozik a vérre?!

- Itt találtam, ezt a fiatal leányt – egyenesedett ki, miközben fél kézzel letörölte a vért az arcáról… Fúj már, kezdek émelyegni… Nem a vértől, hanem az idegességtől! –, aki elesett, és ebbe a késbe zuhant! Mit képzelnek, miért tartanak itt késeket?! Bárki megsérülhet! – mekkora manipulátor ez a tag! Az eszem megáll, és elájul, atyám! És mi rajta ez a fehér orvosi köpeny? Honnan szerezte?!

- Nem tartunk itten… - sápadt el a nő teljesen – Az, mi a fene… Az a zsíros deszkámhoz köllött vóna… - hápogott kétségbeesetten, és majd’ elájult a vérem látványától… Ó, akkor ő meg erre érzékeny. Nagyszerű.

- Meg… - próbáltam megszólalni, de elcsuklott a hangom a dühtől, és mert nemrég vágták meg a torkom… De próbáltam magamon erőt venni! – Ő nem az, akinek gondolja! - kiáltottam rekedt hangon.

- Micsoda? – kapta a szája elé a kezét, mire a vöröske megragadott, és önkényesen kivonszolt a szobából.

- Össze-vissza beszél. Hallucinál. Ez a sclarozis halluciniezicus betegsége! Magának pedig ez az utolsó figyelmeztetésem! De elnézem, ha magunk közt marad a szitu…áció! – mint a vízfolyás, úgy talál ki lassan komplett diagnózist…Meg mi az, hogy hallucinálok? Az imént csapolt le ez az állat! Felrúgom!!! Rángattam a csuklómat, mire a folyosó végén sikerült kiszabadulnom. Elkezdtem rohanni előle, mint az őrült, de ő is futott utánam, mint egy pöttyös dalmata (Fehér alapon pöttyök, csak nála vörösek). Kár, hogy nem sokáig bírtam vérezve és fuldokolva rohanni, de legalább… Te szent ég! Egy olyan szobánál lassítottam le, éppen elkerülve a vöröske figyelmét, ahol egy fiatal fiú feküdt egyedül… Arccal a falnak, és éppen telefonált. A hajából és a recés hangjából felismertem. Ő az egyik tettes az öt fazon közül!!

- Tűnj innen! – állt meg mellettem teljesen nyugodtan a vámpír…

- Mi ez a hirtelen jött kedvesség, hülyegyerek? Kell a vérem? Marha! Addig maradok itt… - ennél a pontnál azonban oda kellett szorítanom a kezem az oldalamhoz, és már tényleg elegem volt a kórházból, mivel futás közben egy orvossal futottunk össze, az is egy nővérkével beszélgetett, és csak utánunk ordított, hogy „Lassabban a beteggel!”, amit mostanáig sem értek, miért ordibált, de mindegy. Elég volt ahhoz, hogy végleg kiakadjak...

- Ne avatkozz bele abba, ami nem a te ügyed! Kértem én szépen is! – nézett rám, és egy lépést távolabb állt – Nem bántalak… Khm, csak kotródj innen, rondaság! – itt úgy pofon vágtam, hogy az egész folyosó beleremegett. Őt még Takuminál is jobban gyűlölöm! Hol a diktafon… Benyomtam a gombját a zsebemben…

- Te, szépen?! Te voltál az, aki elintézte, hogy Maklári Teréz ott legyen, ahol! Ha meghal, az a te lelkeden szárad!!!  Tegnap éjjel! Megkéselted! – ordibáltam, mire elröhögte magát, miközben tudomást sem akart venni az ütésemről… Úgy van, csak buktasd le magad szépen!

- Te tényleg ennyire hülyének nézel? Ne játszd már túl a szereped, szuka… - majd elkezdett mosolyogva közelíteni, mire újra futásnak eredtem… Kivágódtam a hátsó ajtón, és a buszmeg felé vettem az irányt. El kell tűnnöm innen, mielőtt újra hozzám ér!!! Rendesen traumám van már miatta...Hallottam, ahogy mögöttem szedi a lépcsőfokokat…
    Megláttam egy helyközi járatot, ami tudtommal pont felénk is megáll, szóval felug…rottam rá, de miközben ezt tettem, a vöröske megragadta a csuklóm.

- Engedje el a hölgyet, hujj'igány! – kiáltotta a sofőr, mire az egész busz felém fordult… Áá, nem volt ciki, kicsit sem.  A vezető bezárta az ajtókat. Köszönöm, Istenem! Köszönöm, buszajtók!

Mire visszafordultam a bandavezér felé, éppen a busz előtt nyalogatta… a köpenyéről… a vérem. Az én vérem! Ez totál beteg!! Elkezdett tátogni, miközben a busz elindult… Ebből csak ennyit tudtam kivenni, miközben undorral bámultam bele a képébe: „Finom”… Elég! Csak gyógyuljak fel! Csak legyek egészségesebb! Újra felkeresem ezt a barmot, és még jobban ellátom a baját! Azért, mint elnéztem, szép monoklit gyártottam neki… Ilyen gondolatokkal ültem le tehát az első székre, amin nem láttam senkit, majd előkerestem pár zsepit, és a torkomhoz szorítottam. Az idegességtől remegve alig láttam a sárguló faleveleket… Mivel a szemembe könnyek gyűltek. De most még csak véletlenül sem a szomorúságtól!

    Miközben próbáltam magam összekaparni a buszon, több kérdés kavargott a fejemben: "Mit keresett ott a vörös?", "Miért törte össze a gépemet?", "Miért beszél velem úgy, ahogy, de közben meg a véremet akarja? Miért?!" Top egyes kérdőszavam tehát tutira a "miért" volt, de mindegy... Na hát, persze! Ott volt az a drogos gyerek is, mivel ő is elég szépen lesérült, meg tuti volt már benne anyag is, és érdekes módon őt elvitték a kórházba, engem meg nem...! Vicces, de tényleg! Kár, hogy nem tudok rajta nevetni. Nos, ez a vörös vérszipolyozó, őt látogatta meg, na meg felügyelte ezek szerint a nénikét is. Francba! Így hogy a szent mákos tésztába megyek vissza oda újra?! Most is szereztem egy újfajta sérülést, amit rejtegethetek kábé mindenki előtt... El is kell valamivel takarnom, jutott eszembe a frappáns gondolat, szóval megnéztem, elállt-e a vérem - juhé, igen -, majd az összes hajamat előredobtam a nyakamhoz. Ilyenkor örülök,mint majom a farkának, hogy van olyan hosszú hajam, ami akár egy sálként is tud funkcionálni. :D Majd hirtelen, megláttam azt a sikátort, ahol az egész ügyem kezdődött... Talán, ha a kórházban az agyilag üres hálózsákokat érő emberkék nem tudnak segíteni, majd a sikátor ad infót! Elkezdtem tehát idegbetegeket megszégyenítő módon nyomogatni a megállásjelzőt (50000 lenyomás/1 másodperc), mire a buszsofőr gyilkos tekintettel megállt, és hagyta, hadd "Szabaduljak el". Remek, köszönöm szépen, igazán.

    A sikátort két rendőr "foglalta el", éppen pókereztek. Az eszem megáll ezen a huh de király igazságszolgáltatáson! De azért kihúzták a "Belépni tilos!" szalagokat a tett helyszínére, ahol még mindig látszódtak a vérnyomok... 

    Próbáltam a fakabátok számára láthatatlan maradni, így hangtalan léptekkel átléptem a szalagon túlra, és elkezdtem a bozótos segítségével körülnézni. :D Na, ezt megint jól megfogalmaztam... A lényeg, hogy próbáltam beleolvadni az impozáns környezetbe a dzsindzsa segítségével. :D
    Kutatásom után jelentem meghajolva, találtam egy marihuánát ábrázoló karkötőt (az százezer százalék, hogy ez a drogos "ékszere") , rengeteg vérfoltot, na meg az általam használt hajgumit... Ezeken kívül semmi érdemleges sem hevert a földön...

- Maga meg mit csinál ott?! Megállni, szemtelen! Oda tilos a belépés!! - jött felém a kártyáját hirtelen a mini asztalra csapó zsaru. Hoppá, bocsi, hogy felborítottam a frankó kaszinótok ominózus hangulatát, csak a munkámat végzem! A másik egyébként meg csak réveteg tekintettel elkezdett ásítozni, szóval legalább egy az egy elleni a harcom. :D Ajaj! Válaszra sem méltatva nekiálltam futni, mint az őrült, és kijutottam a sikátorból, mire futás közben magam mellett találtam... A kapucnis tagot. MI?!

- Te meg mi a halált keresel itt?! - lihegtem mellette rohanva, de ő rám sem nézve, a fejére hajtotta a kapucniját, és leelőzött...Pedig azért válaszolhatott volna, ch! Na jó, én sem nagyon válaszoltam a süninek, de azért én nem vagyok süni...Csak egy lerobbant Napóleon reinkarnáció, akinek a kardja csak isten tudja, hova veszett...Ajj, akkor itt a nyomozást egyelőre fel kell függesztenem, előrehaladásom meg kábé semmi. Na jó, annyira mégsem, mert legalább tudom, melyik kórházba kéne visszamennem, meg már rájöttem, hogy de nem csinálnak semmit a helyszínen a rendőrök... Zsebre vágtam a szerzett tárgyakat, majd hazafelé kezdtem el vánszorogni...

    Még csak az utcába fordultam be, amikor megláttam, hogy valaki matat a kapunk előtt. Először azt hittem, hogy Zeron jött haza (ami csak azért baj, mert akkor magyarázkodnom kellene, hogy mégis hol voltam és mit csináltam), de amikor megláttam egy másik "egyedi"-i (Haha, kreáltam egy új szót :D Nem úgy egyedi, hogy a személyisége tökély, hanem úgy egyed-i, mint az űrlény, vagy Takumi - bár ez a kettő személy egy és ugyan az -, szóval egy személyi alak. Na jó, gratulálok Síra, a megfogalmazási készséged egyenlő a nullával. :D ) alakot, annyira megörültem, hogy megúsztam a lecseszést...Vagyis csak így hittem. Automatikusan előredobáltam a hajamat a nyakamhoz, hogy ne vegyék észre a sérülésemet...
- Na, ki ne akadj - kezdte Krisztán Bontit böködve -, de megtaláltam az elveszett báránykát!
- Báránykát??! Te agyilag analfabéta, ennyire hülye nem lehetsz! Random eltűnik azután, hogy eltörte xy bordáját?! - akadt ki mégiscsak Bonti, én meg csak álltam és néztem, hogy mit összeveszekednek ezek ketten, de azért halkan megjegyeztem, hogy "Nem eltört, csak megrepedt, és nem xy, hanem egy, vagy kettő...Vagy három!", de ezek persze le sem reagálták a válaszom.
- Ja, de mit kezdjek?! Tomboljak úgy, mint te?! Nem eléggé égetem magam már maga azzal a ténnyel, hogy veled lógok?! - szállt be Krisztán a csatába.
- Nem is tudom ki picsogott a suliba, hogy "Jajj, Síra nélkül nincs értelme az életemnek!" - folytatta Bonti.
- Hé, köcsög! - vágta fejbe erélyesen Krisztán a "barátját". - Az nem én voltam, hanem az a féreg Tegumi!
- Ja, téll'eg! - gondolkodott el egy picit Bonti - Ennek hála nem volt japánunk, mert a tizenkét halála után kiviharzott a teremből...
- Ha ezt így megbeszéltük! - szóltam közbe, mert az oké, hogy az utca kellős közepén vitázunk (a szomszédok már megszokták) de a Tegumis rész kicsit felháborító, vagyis csak nekem, mert ugye a többieknek volt két dupla lyukasa. - Na jó! Ti azt csináltok amit akartok, én meg bementem!
- Megye...Takarodj már innen, te pancser! - lökdöste Bonti Krisztánt, hogy ő jöhessen be először a kapun...Öö...De...
- Mi van?! - szállt be a lökdösésbe a pancse....akarom mondani Krisztán is. - Én láttam meg hamarabb Sírát, én is megyek be előbb! Sőt, csak én megyek be, te meg húzol a francba, barom!
- Hah, csak szeretnéd! Kompromisszum, te láttad meg először, így én megyek be, te meg tiplizel!
- Kuss már! - ordítottam el magam (Bár azért nem nagyon akartam erőltetni a torkom, de a hangszálaimmal már semmi gondom nincs... :D), mire felém kapták a fejüket és azzal a lendülettel be is zuhantak a kapun. Igen, mondani akartam, hogy elég nagy a kapunk ahhoz, hogy ha súrolva is, de elfér egymás mellett két ember. - Ha sikerült felnyalnotok a földet, akkor felvetnék egy igen egyszerű megoldást: Gyertek be mind a ketten, és nem lesz gond!
Erre a fiúk lendületből felugrottak a földről  és (a közben általam kinyitott) bejárati ajtó felé robogtak, majd megint egymást kezdték el lökdösni a vállaikkal, és folytatták az imént elkezdett vitát.
- Komolyan, mint valami kis pisisek, akik most kapnak cukrot...- sóhajtottam, majd belöktem őket az ajtón, így most a nappaliban található szőnyegünket nyalták fel. Mindegy, úgy is porszívózni akarta Zeron valamikor...Vagy már megcsinálta? - Hé, mégis mit csináltok?
- Ja, versenyzünk, hogy ki ér fel hamarabb a lépcsőn! - mosolygott kedvesen Bonti.
- Na, ne akasszatok már ki! Toljátok le mind a ketten a seggeteket erre a nyomorult kanapéra! Most!! - akadtam ki teljesen, mivel azért na...Én sem rontottam be Bonti házába úgy, hogy megyek aztán csak kiakadok valahol.
- Bocsi! - nézett kiskutyaszemekkel Krisztán, már a kanapén ülve Bonti mellett. - Amúgy, megnézhetjük a szobád?
- Ez jó ötlet, vers.... - kezdte Bonti, de félbeszakítottam a zseni gondolatát.
- Nyugi van már skacok! Komolyan mondom, Bonti, most vissza akarod adni a hétfői dolgot? Mert most ehhez tényleg nincs energiám... - sóhajtottam.
- Most, hogy mondod... - villant fel Bonti feje mellett az a bizonyos kis lámpa - Ha ez hamarabb eszembe jut, máshogy kezdem az egészet! Pölö... - ja igen, ezt a szót direkt ilyen bénán mondta :D - én is rohangáltam volna...
- Marha, már megtetted... - jutott eszembe az a kis rázuhanós szitu múltkorról, amikor Krisztán megszólalt full fapofával a térdén könyökölve.
- Mégis, mi volt hétfőn?
- Öö...semmi! - reagáltuk le egyszerre Bontival.
-Ahha, jó!...És most, nyögjétek ki! - kezdett feszült lenni a légkör, és most felcserélődött a helyzet: Krisztán támasztotta a konyhapult hátulját, miközben karba tett kézzel várta a magyarázatunkat. Ja, igen, és én kerültem a kanapéra, Krisztán helyére...
- Szóval, miért is van az, hogy a saját házamban engem kérnek számon? - kérdeztem meg cinikusan, mert azért nagyon vicces a kialakult szituáció.
- Hülye, kellett neked felhozni!- cseszett le Bonti.
- Kellett neked folytatni!- kontráztam le.
- Jó, engem hidegen hagy, csak bökjétek már ki! Síra? - nézett rám Krisztán.
- Miért nem én? - reklamált Bonti
- Mert nem, és kész! - tett pontot a kérdés végére Krisztán.
- Oké, szóvaaal...- kezdtem bele, és gyorsan átpörgettem a fejemben az összes olyan lehetőséget, ami...Állj, én miért is magyarázkodom Krisztánnak??
- Síra, megjöt...te..m... - lépett be az ajtón Zeron, és elég érdekes fejet vágott, amint meglátta Krisztánt, és Bontit - Áá, Béni ééss...
- Ne már! - próbálta visszafogni a röhögést Krisztán, majd odament a nagybátyám elé, majd kezet fogtak - Reven Krisztán, Síra osztálytársa vagyok, és hoztam neki a házit. Bonti...vagyis Béni meg csak elkísért.
- Áá, ez igen!- bólogatott Zeron - Síra, vannak normális ismerőseid is?? Tetszik a srác!
- Mi? Ő mégis miért jön be neki?? - értetlenkedett Bonti.
- Mert melegnek hiszi, így nem jelent rám veszélyt - válaszoltam Bonti kérdésére, mire a srác röhögni kezdett, Krisztán meg olyan értelmes fejjel nézett hátra ránk, hogy azt leírni sehogy sem lehetne. :D
- Na jó, gyertek skacok, felmegyünk a szobámba! - indultam meg a fiúk követésével, de Zeron most sem hagyhatta ki, hogy ne szóljon közbe.
- Egy szobában egy fiúval? - szólt utánunk felvont szemöldökkel.
- Kettővel és tanulunk, vágod... - forgattam a szemem, majd felhessegettem a lépcsőn a fiúkat. - Most komolyan, mozduljatok már az útból! - toltam be őket a szobámba, mivel mind a ketten lefagytak, pedig még nem is volt annyira rumlis a szobám.

- Bocsi, eddig kaotikus állapotok uralkodtak itt, tehát... - gondolkodtam el egy picit a jó válasz érdekében, amikor meghallottam kedvenc kis (na jó, nagy és ő az egyetlen, szóval még jó, hogy kedvenc :D) nagybátyám hangját, amint az üvölti, hogy "Síra! Gyere le, kérlek! Most!!" Igen, tehát igazán imádni való... - Tudjátok mit? Csak ne vágjátok gallyra a szobám! - csuktam be rájuk az ajtót, és robogtam le Zeronhoz, de mivel sehol nem találtam, így át kellett mennem a ház, azon részébe, ami az ő kis zuga (itt szokott dolgozni, meg van egy külön szoba is, ha már nincs ereje felmászni a lépcsőn), ahol meg is találtam, de éppen nagy sebbel lobbal pakolta a ruháit a bőröndökbe. Ezt nem igazán értettem, de mielőtt leírnám, hogy pontosan mi is történt beragasztok ide egy alaprajz szerűséget, hogy el tudd képzelni a házunka (plusz, gonoszságból is, hogy furdaljon kicsit a kíváncsiság :D)

- Miért...Pakolsz? - kérdeztem meglepődve a fejemmel követve nagybátyám minden egyes őrülten gyors mozdulatát.
- Síra, holnap el kell utaznom! - nézett rám sajnálkozó tekintettel.
- R-rendben... - dadogtam, bár ez ugye megszokott...Vagyis, hogy el kell utaznia a munkája miatt, hiszen egy híres nagykövet könyvelőjeként rengeteg helyre utaznak el együtt. Bár Zeront már lassan helyettes nagykövetnek lehetne hívni, mintsem könyvelőnek.
- De ez most más lesz! - állt meg egy pillanatra, majd egy listát kezdett el nézegetni - Tehát...hova is raktam az öltönyeimet?
- Fent hagytad őket... - segítettem ki, majd rohantam utána, ugyanis megindult az emeletre, fel egyenesen a szobájába. - Miért is lesz ez más? Mindig el szoktál utazni.
- Igen, de egy hétre megyek...Fogd! - adogatta a kezembe az öltönyeit, és más egyéb ruháit. - Ma este indulok, mert el kell intéznem még valamit az irodában, és holnap hajnalban indul a gépünk. Egyenesen Japán fővárosába, Tokióba utazunk, és csak jövő pénteken jövünk haza.
- Mi van? - szaladt ki a számon - De hisz alig pár napja jöttetek vissza onnan, most mégis miért mentek megint?
- Síra, tudod, hogy nem mondhatok részleteket! Inkább gyere, elő kell szednünk még a cipőimet is! Azok... - gondolkodott az emeleti folyosón kavarogva, majd benyitott a szobámba, és a fiúkat letudta egy "Óó, bocs fiúk, rossz ajtó!" beszólással.
- Lent vannak... - segítettem ismét.
- Jaj, igaz! - csapott a homlokára - Aj, mindent száz helyre rakok, sosem találok semmit...Hoznád a cuccokat, ha nem nagy gond?
- Persze! - indultunk meg a lépcsőn lefelé.
- De ne haragudj, tudom, hogy ez most hirtelen jött! - sajnálkozott a nagybátyám.
- Hirtelen, igen! - adtam hangot a véleményemnek - Beszélni akartam veled valamiről, és most jöttél haza, de már megint elmész! Főleg, hogy fontos dolog lett volna! Ráadásul most még itthon is kell vegetálnom, Zeron...
- Vigyáztál volna jobban a faágakkal! - vette ő is veszekedősre a hangsúlyt - Amúgy, mi a gond? Mondd, hallgatlak!
- Nem faá...Áá, mindegy! - legyintettem, mert ebben a témában nem fogom tudni meggyőzni - Viszont, édes kevés ennyi idő a probléma megbeszélésére!
- Ügyes kislány vagy, Síra, megoldod! - mosolygott biztatóan és le is tudta a dolgot ennyivel.
- Tudod mit? Nem akarok örökké mindent egyedül megoldani, mert anyám kitudja merre kószál, apám vagyis a te hőn szeretett bátyád meg még arra sem képes, hogy érdeklődjön irántam, sőt szerintem már azt is elfelejtette, hogy létezem! Tesóm nincs, tehát csak te lennél nekem, de az sem ér semmit, mert mindent letudsz egy "Ügyes vagy, megoldod" dumával! - kezdtem meg az egyetlen komoly vitaforrásunkat, ami gyakran előjön közöttünk. Végül is, teljesen jogosan adok hangot a véleményemnek, mert képzeld csak el, milyen, amikor kis szaros korod óta bébiszitterrel nősz fel, mert se szüleid, se semmid, az egyetlen rokonod meg éppen munkaügyben robotol valami tök eldugott és az isten se tudja miért jött létre országban! Persze, amint nagyobb lettem, már nem kellett bébiszitter, és akkor lett jól bevetett mondata az "Ügyes vagy, megoldod"!
- Jó, most nincs időm veszekedni! - tette karba a kezét egy percre megállva. - Menj fel a szobádba, törődj a vendégeiddel, most csak hátráltatsz, és nekem tíz percen belül a munkahelyemen kell lennem, és sehol nem vagyok még!
- Oké! Zárd le a vitát, mint mindig! Legyen jó utad, Zeron! - sóhajtottam majd felrobogtam a lépcsőn. Az ajtómhoz érve erősen lüktetni kezdett az oldalam, így pár percre megálltam és vártam, hogy vége legyen a "rohamnak". Ezalatt az idő alatt végiggondoltam, hogy megint csak értelmetlenül vesztünk össze, mert változás nem történt, csak a szokásos "Nincs válaszom, vagy, ha van is, akkor az csak a munka" szindróma. Amint kezdett alábbhagyni a fájdalom eszembe jutott, hogy két srác is a szobámban van, és valószínűleg egymást ölik a bútoraimmal. Egy nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót és mit ad isten? A fiúk nemhogy szétszedték volna a szobám, de még nem is verekedtek, inkább az ajtó nyitásával együtt dőltek ki a lábam elé, ami egyenlő azzal, hogy végig hallgatták az egész előbb történteket. Csodás, és még a nőkre mondják, hogy kotnyelesek...
- Remélem mindent tisztán és érthetően hallottatok! - léptem el mellettük, majd a leültem az ágyamra.
- Nem egészen, azután, hogy lementetek már nem hallottunk semmit! - jött rá az őszinteségi roham Bontira, mire Krisztán fejbe vágta egy "Barom, kussolj már!" megjegyzéssel. Amikor kinéztem az ablakon rájöttem, hogy nincs sok kedvem most senki társaságához, így pont jókor jött, amikor Zeron benyitott a szobámba.
- Csak mert utálok haragban elmenni... - kezdte aranyosra változtatva a hangját, de azért erősen érezhetővé tette, hogy ez csak puszta sablon kedvesség, még véletlenül sem bocsánat kérés vagy ilyesmi. - Mentem, pénteken! - ja igen, a nagybátyám eltanulta tőlem ezt a köszönést. Ha duzzogok mindig ilyen egyszavas válaszokkal lépek le.
- Oké, de dobd ki őket, létszi az irodába menet! - mutattam hátra sem nézve a fiúkra, mert én még mindig azt a nagyon érdekes sárga falevelet bámultam az ablakom előtt álló fán.
- Rendben, de akkor induljatok, még sok a dolgom! - ment bele Zeron.
- Ch! - szaladt ki a számon, majd hátra vágtam magam az ágyon a szemeimet eltakarva a kezemmel. A srácok összeszedték a cuccaikat, majd egy "Szia, még beszélünk!" köszönéssel léptek ki a szobámból, utánuk Zeron vonult ki, de csak félig csukta be az ajtómat, mivel még neki mindig volt mondandója, természetesen...
- Azért, legalább velük nem kéne így bánnod, ha már vették a fáradságot és eljöttek meglátogatni!
- Hmpf, mióta érdekel, hogy hogy bánok másokkal? A munkád miatt sosincs időd odafigyelni rám, legalább most ne add a jóravaló apa figurát! - ültem fel az ágyban törökülésbe, majd ránéztem a nagybátyámra, aki mit sem mondva az előbbi beszólásomra becsukta maga után az ajtót, majd egy "Induljunk, már így is késésben vagyok!" megszólalással megindult a fiúkkal.

   Már éppen kényelmesen tudtam elhelyezkedni, amikor megcsippant a telóm. Már miért is ne? Pont akkor zavarjanak meg, amikor a legjobb pozíciómat találtam meg, de várjunk csak...Miért lett pár perc alatt ennyire szürkületi idő? Ja, hogy azért mert bealudtam pár órácskára...Na mindegy, ha már itt vagyok megnézem milyen indokból vette a bátorságot Krisztán, hogy felköltsön.

    Tehát, végül ez volt az a merész indok...Hát, mindegy, úgysincs jobb dolgom, mint egy társaságba kerülni Krisztánnal és Nalával este 9-kor. Mármint a kutya nem baj, csak Krisztán jelenléte irritál picit.
- Még mindig fújsz? - kérdezte hosszas hallgatás után a gondolataimban említett szamár, azaz félreértés ne essék, nem a kutya, hanem a gazdája Krisztán. :D
- Nem! - akartam lezárni a kellemetlen beszélgetést, de miért is hagyta volna ő urasága?
- Nagyon fontos dolgot kellett volna megbeszélnetek?
- Igen, de ha már így felhoztad! - lettem egyre ingerültebb - Úgyis végig hallgattátok a magánéletemet, miért is nem vágod, hogy megtudom oldani?
- Mert mondani könnyű, de saját tapasztalatból tudom, hogy könnyebb kibeszélni, mint magadban tartani... - na ez fura volt. Krisztántól egyáltalán nem megszokott ez a...a...kedvességes-szerű (?) hangnem, és a lelkizés (?).
- Oké, de nincs para, jó? - próbáltam lezárni megint a témát, mert egyrészt nincs kedvem órákig a számat koptatni egy olyan embernek (aki ráadásul pont Krisztán), aki még minimális ismerettel sem rendelkezik a jelenlegi problémám témájával kapcsolatban, másrészt már megmondtam, hogy megoldom magam is.
- Hagyd már ezt abba! - emelte fel Krisztán a hangját - Én is mindennap veszekszem az őseimmel, mégsem tudom egyedül megoldani a dolgot, nemhogy még te a sajátodat!
- Kössz! - na, tényleg ennyit a kedvességéből. Lehet, hogy ez nála még csak kísérleti szinten megy, de ha stopperrel kellene mérnem, hogy meddig bírja a kedvességet, szerintem kiverni az indexmérőt... - Na, én itt ellépek, szia!
- Izé, várj! - kiabált utánam Krisztán - Amit az elő...
- Már el is felejtettem! - intettem neki, majd sarkon fordultam, és indultam is haza. Fárasztóbb volt ez a pár perces séta, mint gondoltam. Ha hazaértem, visszaájulok az ágyba. :D
    Mikor beestem a lakásba, megcéloztam az ágyamat...A konyhából, ami elég viccesen vette volna ki magát, és mivel teleportom az nincs - kár, hogy még nem találták fel, viszont höhö, majd én leszek a feltalálója -, ezért felvontattam magam az emeletre, majd illendően...Felkapcsoltam a villanyt. Ekkor elállt a lélegzetem egy pillanatra: Egy hatalmas fehér plakát lógott a falamon, kék vastag betűkkel ráírva, hogy: "Fel a fejjel!"...Ekkor két kérdés villant át az agysejtjeimen:

1. Ki volt az, aki bátorkodott felragasztani a falamra egy üzit? :O
2. Basszus, nem zártam be az ajtót?! Áááá!

    Mivel egyik kérdésemre sem tudtam összefüggő választ megalkotni a fejemben (Kábé ennyi sikerült: Ööööööö...Passzok... passzok mindenütt!), ezért üres tekintettel, hülyén vigyorogva hátráltam pár lépést, hogy megfogódzkodjam az éjjeli szekrényemben, mert igen: mindjárt összeesek a tudatlanságtól, na meg az álmosságtól. :D Ekkor viszont még egy meglepetés ért...

A kedvencem! Nem elég, hogy csoki, de még a kávéhoz is köze van! Síra, a mennyek kapujában vagy! Magamhoz szorítottam a csokit, és csak bámultam a "Fel a fejjel!" feliratot, miközben ráborultam az ágyamra...Egek, a mai nap kész hullámvasút volt a szívemnek, na meg a testemnek...Még mindig gőzöm sincs, ki volt ez a végtelenül kedves valaki, aki mosolyt csalt az arcomra, de mindenesetre ezer köszönet neki. :) (A csokit egyébként addig öleltem magamhoz, míg rájöttem, kezd olvadni, szóval megettem, és utána víg álomra hajtottam buksimat.)