23. Fejezet - Felszínre törő érzelmek

Október 3., Vasárnap

Most vasárnap hajnala van, és az alvás nem éppen megy most, tehát elkezdem összesíteni a pénteki nap végét és a szombatot.

Gray: Síra, hol vagy?! 
Én: Suliban, miért?!
Gray: Azonnal haza kell jönnöd, nagy baj van!
Én: Mi történt?!
Gray: Csak gyere már, az istenért!! 

A válaszomat meg sem várva letetette a telefont. Nekem kellett pár másodperc, hogy feldolgozzam a hallottakat, majd miután leestek a dolgok, lendületből levágódtam a pad támlájáról, odavetettem Bontinak egy "Mégsem jó a ma, mennem kell!" dumát, és felkapva a táskám kétségbeesett rohanásba kezdtem. Gray hangja a telefonban eléggé nyugtalanító volt, és kizártnak tartom, hogy megint Vity akasztotta volna ki valamivel. Sikerült is felavatnom az alig pár napja felszerelt bejárati ajtót, mivel úgy kivágtam azt, hogy keletkezett egy kisebb lyuk a mögötte lévő falon, a kilinccsel egy vonalban. Gray a kanapén ülve nézett ki a fejéből, és igazából nem úgy nézett ki, mint aki viccből nyomott le egy tök nyugtalanító dumát a telefonba.

- Mi történt?! - vágtam le magam a kanapé elé a földre. - Először is, igyál meg egy kávét - kezdte a srác, majd már nyújtotta is oda a bögrét. Nagyon rosszat sejtek, egyre rosszabb előérzetem van, már megannyi kép kialakult a fejemben, minden lehetséges eshetőséget felvázoltam magamban.... Legalábbis ezt hittem. - Másodszor.... Zeron egy ideig nem fog.... Nem fog hazajönni.... - itt még csak tovább kortyoltam a kávémat, és kérdő tekintettel néztem a srácra. Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy baj, hiszen mindig elmegy külföldre, vagy ha az ország határain belül is marad, akkor is csoda, hogy hazatalál. - De most.... nem a munkái miatt.... - Akkor? - kérdeztem alig hallhatóan. Gray csak kínos mosolyra húzta a száját, miközben beletúrt a hajába. Bennem pedig kezdett összeállni az a bizonyos kép.... - Síra, figyelj rám.... Én sem tudom pontosan, hogy mi van, de... Zeron jelenleg kórházban fekszik, és nincs is eszméleténél. Először a főnöke hívott, aki közölte, hogy rohama lett egy bizonyos örökölt betegség miatt, amit nem nagyon kezeltetett. Beszéltem az orvosával is, aki ugyan ezt támasztotta alá, és.... - ......És? - kérdeztem, amikor már nekem is sikerült ízlelgetnem az imént hallottakat. De ez keserű volt, és egyre inkább azzá vált. - Meg fogják vizsgálni, és elmondják majd a pontos okot, viszont... - mondta ezt úgy, hogy folyamatosan éreztem a tekintetét magamon, de én nem tudtam mást nézni, csak a kezemben szorongatott kávésbögrét, melyben a sötét színű ital láttán egyre jobban elkapott az aggodalom. - De a kórházban felhívták a többi hozzátartozót, ahonnan kiderült, hogy csak mi vagyunk a házban, ezért....

- Eddig is egyedül voltunk, ez semmin nem változtat! - szóltam közbe ingerülten, főleg mert tudtam, hogy mit próbál ennyire könyörületesen felvezetni. - De most nem fog hazajönni, legalábbis egy ideig biztos nem! - próbált észhez téríteni a hangjával, de ilyenkor mégis ki a halál gondol arra, hogy a magasabb hangszín nem feltétlenül a kiakadás oka? - És igenis változtat.... Apád ide fog jönni, Síra.... - Be akarok menni hozzá - kaptam fel hirtelen a fejem. - Szülő, vagy felnőtt kísérő nélkül aligha.... - húzta el a száját. A francba már a hülye szabályokkal, mégis kit érdekelnek?! - Nehogy már apámra keljen várnom azért, hogy... hogy.... Basszus már! - szorítottam össze a fogam idegesen, és hátravágtam magam a szőnyegen. Nem hiszem el, hogy ez mind megtörténik. Azt akarom, hogy ez egy rohadtul rossz rémálom legyen, és keljek fel minél hamarabb! Zeron sem ilyet érdemel. Kidolgozta a lelkét, majd az egész életét feladta, és újra értékelte és újra kezdte, csak miattam, most meg.... Nem lehetek ott vele, csak mert a hülye szabályok tiltják?! 

A nap további része egyébként szótlanul telt, ha meg is mozdultunk, némán mentünk el egymás mellett. Nem nagyon aludt egyikünk sem, amit mondjuk nem értek, mert Graynek annyi köze van Zeronhoz, mint a maximumnak a minimumhoz, meg az is fura, hogy izgulást is láttam az arcán, amit szintén nem tudtam hova tenni. Mire föl izgul? Apám nem öli meg, a legnagyobb problémája az lesz, hogy láthat, stb, stb. Aj, ez is minden vágyam volt, hogy 16 év után lássam. Remélem, az is jobban ki lesz akadva az öccse állapota miatt, mint miattam.

- Gray, fent vagy? - kérdeztem a kanapén fekve, az egyre világosodó tájat bámulva, és egyébként hajnali öt volt... Ez tényleg egy "nagyon" fontos információ, de tényleg. - Ja - felelte egy szóval, és fogalmam sincs, hogy merre lehet. Talán a földre feküdt le. - Ha apám itt le.... - kezdtem, de a srác ingerülten közbevágott. Néha úgy érzem, hogy neki is szüksége lenne egy jó kis illemtanra, mert nála még Krisztán is udvariasabb néha. - Ha itt lesz, akkor próbálj vele elleni. Ez a véleményem, de azt csinálsz, amit akarsz.

- Meglesz, tehát majd jövök! - pattantam fel és csatoltam rá Vityre a pórázát, majd kivágattam az ajtón vele. Bocs, Vity, de most ki kell szellőztetnem a fejem... - Hékás, megint másik világban jársz?! - hallottam a hangot, de nem igazán sikerült beazonosítanom a tulajdonossal. Kellett vagy két perc, míg sikerült lereagálnom a dolgokat. - Bocs, Zeririn... Mit csinálsz itt? - Szerinted?! Hozzád jöttem, tegnap úgy leléptél, hogy azt sem tudtuk, mi van - vetette oda a csak számomra nem egyértelmű dolgokat, miközben lehajolva megsimogatta Vitanyt, aki elég hamar a lánynak esett, ott nyalta az arcát, ahol csak érte. - Igen, bocsi, de semmi gáz, Gray eltörte a tükröm, tehát azért rohantam haza, hogy kinyírjam, meg ilyesmi - próbáltam összerakni egy értelmes és elfogadható hazugságot. Ekkor száguldott el egy kocsi mellettünk, majd a házunkat majdnem elsöpörve sikerült is neki megállnia. - Mennem kell, szia! - kaptam fel a kutyámat az ölembe, majd gyorsan el is futottam Zer mellől. Ez az új beceneve nem is rossz. :D Otthon szembetaláltam magam vele: apa a nappali közepén állt. De fura ezt leírni, de még akkor is rázott a hideg, amikor csak a gondolataimban mondtam ki a szót. Lecsatoltam Vityről a nyakörvet és szó nélkül elmentem mellette. Nyilván arra van most energiám, hogy egy olyan személlyel beszélgessek, akit életemben most látok először. Úgy gondoltam, hogy felmegyek a szobámba, és ki sem teszem onnan a lábam mindaddig, amíg el nem indulunk a kórházba, a nagybátyámhoz. Ja, de amúgy a lényeg, hogy a gondolataimban szépen sikerült is eljutnom a szobámig. Gondolatban...

- Síra, remélem az ittlétem alatt válthatok veled pár szót... - a válaszom egy vállrándítás volt, majd egy sprintből felszaladás a lépcsőn. A harmadik reakcióm pedig az ajtóm becsapása, amitől szerintem még a ház is megremegett egy pillanatra. Előhalásztam a zsebemből a telóm, és benyomtam rajta a zenelejátszót, a biztos hatás érdekében pedig még a hangfalhoz is csatlakoztattam. Levágva magam az ágyamra csak még jobban elkezdett kattogni az agyam. Annyira aggódom Zeron miatt! Én semmit sem tudtam a betegségéről, amit a főnöke emlegetett. Miért nem mondta el nekem? Gondolom, azért, hogy ne aggódjak fölösen, de akkor is...!Túl sokat dolgozik, lehet, emiatt is jött az a bizonyos rohama? Aj, pedig annyiszor mondtam neki, hogy pihenjen, mert baj lesz belőle, de ő mindig levitatott, hogy ő tud vigyázni magára, meg, hogy nagy fiú már. Fú, látom, nyilván nem lenne most kórházban, ha vigyázott volna magára... Aj, és most még apámat is el kell viselnem?! Gray is hova tűnt, amúgy?! Amikor bejöttem a házba, nem volt sehol, tehát vagy beengedte és utána lelépett valahova, vagy apám magát engedte be. Kit érdekel amúgy most ez?! Múltkor is sikerült bemennem egy full ismeretlen asszonyhoz (Maklári Teréz), akkor most is simán mehetne, nem? Basszus, erre korábban is gondolhattam volna! Egyértelmű, hogy ha apám meglátja, hogy készülök valahova, előtör belőle az apai szellem vagy ösztön vagy mi a fene, tehát nem lesz belőle semmi. Mindegy, egy próbát azért megér. - Vigyázz a szegény ülő emberre! - szólt apám, amikor kinyitottam az ajtót, és rohadtul nem értettem, hogy miért ül törökülésben a szobán ajtaja előtt. Jesszusom, ezek szerint a tervem nehezebb lesz, mint gondoltam. De amúgy mindegy is. Válasz nélkül mentem el mellettem, és egyenesen Zeron szobája felé vettem az irányt. Zárva. Ez mindig zárva volt? A lenti kuckója tuti nyitva van, azt ezer százalék, hogy nem zárja kulcsra. - Síra, kérlek, mondj valamit! - könyörgött tovább, de most mégis mit mondjak neki? Milyen csodás ez az októberi szombat, vagy mi a halál? Vagy, hogy miért van minden Zeronnal kapcsolatos dolog elzárva? 

És ennyivel telt a péntek és a szombat. Az egész szombati napom azzal ment el, hogy kerülgettem apát a házban, mert bárhova mentem, ő, mintha valami teleport rendszer lenne a bőre alá beépítve, ott termett egy szempillantás alatt mindenhol. Persze, a kórházba sem mehettem be, mivel az orvosok szerint "Zeronnak most sok pihenésre és semmi zavarásra" van szüksége, és még azt sem mondták el, hogy mi baja van, mi a diagnózis, vagy ilyesmi...

***

Tehát visszatérve a legelső mondatomra: "Most vasárnap hajnala van, és az alvás nem éppen megy most, tehát elkezdem összesíteni a pénteki nap végét, és a szombatot." Most eddig tehát ez a felállás, és még mindig rengeteg kérdés kavarog bennem, amikre egyáltalán nem találom a válaszokat. Nagyon aggódom Zeron jelenleg is változatlan állapota miatt, és az orvosokat sem értem, mégis mennyi idő nekik összerakni egy diagnózist? Vagy, ha ez már ilyen nagy feladat, legalább a gyanújukat közölhetnék, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy, mondjuk lehorzsolta a térdét. És... Aj, nem tudom, mit akartam, megzavart a... valaki, aki az ajtómat veri. És milyen jó, hogy még meg sem kell mozdulnom, mivel önkényesen be is trappolt a szobámba. - Van fogalmad róla, hogy mennyit hívtalak?! Írtam is! De válaszoltál rá?! Nem! Megköszönted, hogy itt vagyok?! Nem! Cserébe széttörtem a telefonom! - toporzékolt fel-alá mászkálva a szobámban Kíra. Én továbbra is a hasamon feküdtem az ágyon, és a fejemmel követtem minden mozdulatát. Azért rendes lány, amikor betoporzékolta magát a szobámba, bevágta maga után az ajtót. - Végeztél? - kérdeztem, amikor már vagy két perce megállva néz ki az ablakon. - Dehogy, csak nem emlékeztem erre a fára... Mindegy - rántotta meg a vállát, majd egy 180 fokos fordulatot véve, vörösen lángoló szemekkel folytatta: - Te emeletes pszichopata, ha le akarsz lépni, ne idegtépő gyorsasággal tedd! Zeririn kétségbeesetten hívott fel, hogy lekoptattad! - Valójában nem koptattam le... - szóltam közbe, amire csak egy olyan tekintetett kaptam, amit még tuti, hogy egy sárkány is megirigyelne. - Neked nem osztottam lapot, és még amúgy sem fejeztem be! Rohangálsz itt össze-vissza, mint valami beszívott pók, és az odanyögött egy-két szavas indoklásoddal azt hiszed, hogy le is van tudva?! - már nyitottam volna a számat, de Kíra közbevágott - Még nem fejeztem be! Hogy képzeled ezt?! Oké, most végeztem! - vágta le magát a székembe, ami azért is volt jó, mert már helyette is kezdtem szédülni. - Na, most pedig mesélj! Mi van a tükörrel?! Nem is látok semmilyen hiánytükröt!

- Igen, mert... Csak egy kicsit tört el, tudod, sminktükör - tereltem, és nagyon reméltem, hogy ezt az indokot el is fogadja.

- Hm... Hét év minimum... - gondolkodott el az állát fogva Kíra. - Jó, valójában először ezért jöttem, tehát nézd meg gyorsan, mert még ma csak öt órát tudtam magammal foglalkozni! - nyomta a kezembe a telefonját, amin az email fiókja volt megnyitva. Basszus, el is felejtettem, hogy az ofőnk ide küldte az infókat. - És mielőtt megkérdezed, igen, ez új telefon, köszi, hogy észrevetted!

- Oké, majd megnézem az enyé... Mi?! Krisztánnal leszel?! - néztem összeszűkített szemekkel a kijelzőt, amin a jól olvasott név szerepelt. Ja és, tényleg feltűnt az új telója, de hova rohanjak miatta? :D

- Ja, de nem biztos, hogy túl fogja élni! - kapta ki a kezemből a készüléket, majd kivágta magát a szobámból, és még egy sziát sem mondott. Hát, mint a nyári zápor, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Feloldva a telefonom kijelzőjét eléggé meglepődtem. 26 nem fogadott hívás, 11 Streamess üzenet, 8 SMS, és 1 email. Huh, hát, tényleg nem túlzott Kíra. Na, akkor az ofő emailja.

Huh, oké. Tehát, ez jó sok infó hirtelen... Kérdőív a suli témájában? Lehet, át kéne néznem holnapra a suli történetét, mert szerintem Bonti sem tud többet nálam ebben a témában. Bár várjunk csak... Bonti?! Nekem most esett le, hogy vele kell párban lennem. Miért pont vele? Miért nem lehetek lánnyal vagy akármi más? Haj, amúgy miért is zavar ez engem ennyire?Végtére is, Bonti nem ártott nekem, semmilyen tekintetben, csak néha vannak fura... kirohanásai (erről az újonnan megtudott kellékes dologról nem is beszélve...), de tök jól megvagyunk, mármint úgy mint a haverok szoktak. Csak talán... egy kicsit szorosabb a kapcsolatunk, mint egy átlagos fiú-lány barátság esetén ez szokás. És, a szoros alatt azt értem, mint legjobb haver, semmi mást.

- Kop, kop! Bejöhetek? - dugta be a fejét apa a szobámba.

- Már bent vagy.... - sóhajtottam, és nagyon nem értettem, hogy mi ez a hülye szokás, hogy kopogás helyett csak benyit, és kimondja, hogy "Kop, kop". És ha mondjuk öltöznék, vagy ilyesmi?! Fú, de bírom a logikus embereket...

- Ez volt az első mondatod, amit felém intéztél, amióta itt vagyok! - nézett rám csillogó szemekkel és hatalmas vigyorral, majd leült a székemre, így velem szemben foglalt helyet. Felvont szemöldökkel sóhajtoztam tovább. - És szerintem egy ideig ez is lesz az utolsó - folytatta kedvesebb hangon, de az előbbi vigyorának már nyoma sem volt, inkább átváltott keserű mosollyá. - Bemegyek Zeronhoz, de leszögezném, hogy addig nem jöhetsz velem, ameddig az orvos az engedélyét nem adja rá!

- Miért hiszed azt, hogy megszabhatod, hogy mit csináljak?! Ő nevelt fel! Bent kell lennem vele, muszáj... bemennem... hozzá.... - kaptam fel idegesen a fejem, és már folytak is le a könnyek az arcomon.

- Egyenlőre kettőnk közül még mindig én vagyok az idősebb. Azt csinálod, amit mondok, megértetted?! Nem fogod a felelőtlenséggel saját magadat és Zeront is még nagyobb bajba keverni! Gray itthon marad. Beszélgess vele, mégis a te korosztályod, és talán jobban megért, mint én - indult kifelé a szobámból.

- A francba is, gyűlöllek! - vágtam neki kiabálva az ajtónak az összes párnát, amit találtam az ágyamon, majd már mindent, ami a kezem ügyébe került. Amikor elfogyott a széttörhető dolgok száma a közelemből, csak felhúztam a térdem, és ráhajtva a fejem, még jobban kitört belőlem a sírás. Ez a másfél nap kételye, tehetetlensége, egymás kerülgetése minden erőmet felemésztette. Lehet azt mondják, hogy a sírás gyengeség, valamilyen szinten nem is szokásom, de azt hiszem, ezt már említettem. De ha most azt hiszed, hogy gyenge vagyok, nagyon nem tudod átérezni az egészet. Minden, ami körülötted van, ey hatalmas nagy fekete felhő, amit, ha kipukkasztanak, vége mindennek. A telefonom? Hol a telefonom? Lehet, hogy azt is nekivágtam az ajtónak, vagy mi? Lassan tényleg életjelet kell adnom magamról, tehát, akárki is hív, le ne tegye, míg a rengeteg párna között megtalálom a telómat. Hah, megvan! Bonti? De már letette.... Háttal nekidőltem az ajtónak, és a fejemet is hátradöntöttem, a kezemben pedig megint megszólalt a telefonom. Az arcomon még mindig folytak a könnyek, és valószínűleg most van az a pillanat, hogy még magamat sem akarom látni, annyira szörnyen nézhetek ki, de kit érdekel?! Azzal, hogy felveszem a telefont, még nem fog látni semmit az, aki hívott.

Én: Haló?
Bonti: Te nagyon barom!!
Én: Neked is szia, mizu?
Bonti: Fú, te... Fú! Még megkérdezed?! Te szörnyen degenerált, van fogalmad róla, hogy hányszor kerestelek?!?! Erre benyögsz nekem egy "Szia, mizu?" szöveget?!
Én: Hát, aludtam....
Bonti: Figyelj már! Nem szólsz vissza semmit?! Semmi "Én nem vagyok degenerált!" duma?!
Én: Hát, nem is vagyok, de mivel eddig nem tudtam feltolni az agyadba, nem próbálkoztam.
Bonti: Baj van?
Én: Miért?! Mit hallottál?!
Bonti: Semmit, megérzés, és most árultad el magad...
Én: Ja, csak siratom az eltört tükröm, tudod, csajos dolog....
Bonti: A tükröt? Be is kéne vennem?
Én: Hát, örülnék neki...
Bonti: Jó, figyelj, komolyan... Hallom, hogy van valami, a hangod is... olyan fura, meg... Megbízhatnál bennem ennyire, hogy elmondd...
Én: Nyugi, a hangom olyan, mint mindig, és már mondtam! Siratom a tükröt... Leteszem, szia!
Bonti: Mi? De, vá....

- Bocsi, Bonti.... Talán még sem volt olyan jó ötlet felvenni.... - suttogtam, a telefont eldobva magamtól. Szegény, ezer százalék, hogy mellettem már igazi túlélőnek számít. Most belegondolva, a párnák sokkal kényelmesebbek itt a földön, mint az ágyamon. Jó, én sem vagyok százas, megint betáraztam magam az ajtó elé, tök logikus. - Hékás, mondtam, hogy kopogj! - vágódott ki az ajtóm, ami persze nekem ütközött, és egy pillanat múlva már fel is tárta Gray értetlen fejét.

- Megint az ajtó előtt dekkolsz?!

- Nem, várom, hogy leesen a degeneráció, szerinted mit csinálok?! - kérdeztem vissza, majd úgy döntöttem, hogy beengedem a szobámba, szóval átvergődtem magam az ágyra.

- Öö... - nézett szét Gray, és igen, volt oka. Párnák mindenfelé, főleg az ajtó tájékán, pár kávés pohár darabjai, szintén az ajtónál. A telefonom mint kiderült pont a tévé elé került, és még egy tányér is a halálát lelte időközben a sarokban. Azt picit félre céloztam már a végén. - Pontosan mi is történt itt?

- Idegbaj és degeneráció - soroltam a hátamon feküdve és a plafont nézve.

- Oké, tudom, hogy degenerált vagy - kösz, Gray, ez igazán jól esett :D - , de most mi akasztott ki annyira, hogy harmadik világháborús csatamezőt csinálj a szobádból?

- Szerinted? A semmi, vagy tényleg Gray, hol jártál te az elmúlt jó pár napban?! - ültem fel törökülésben az ágyra, és a szemébe nézve folytattam: - Neked fogalmad sincs, milyen érzés ez. Nem tudtam erről, egyszer sem mondta.... És egy tök jó napon kapom a telefont.... Az orvosok semmit sem mondanak, majd ide kerül apa, akit tényleg mindennél jobban szeretnék elkerülni. Megtiltja, hogy lássam Zeront, és a saját házam foglyává válok... Az idegállapotom amúgy is labilis, és most még az is itt van, hogy fogalmam sincs, hogy ki akar azért a barátom lenni, aki vagyok, nem azért, hogy mi vagyok más miatt.... Lehet neked is nehéz az életed, ezt nem is tagadom, ha már csak azt nézzük, hogy mi a helyzet a húgoddal... De nekem nem segít senki. Sosem segítettek, legalábbis az egyedüli az jelenleg kórházban fekszik és eszméletlen...

- Barátok? Hiszen neked annyi van! Kíra, Zeririn, Bonti és, ha még úgy nézzük, Krisztán is ide sorolható... - formálta a végére eléggé gúnyosra a hangszínét Gray. - És még tuti vannak egy csomóan az osztályodban. Nem mellesleg, valahogy mi is azzá váltunk.

- Gray, valaki onnan elmondta, hogy apa a nagykövet. Egy másik osztályból előtte próbáltam barátkozni valakivel... Viszont még ha ezt nem is nézzük... Biztos van érdekember, mindenhol van - néztem rá keserű mosolyra húzva a számat.

- Persze, de az úgyis látszik. A barátok, az igazi barátok, nem fogják bevenni a tükrös kamudat, mert eléggé ismernek már ahhoz, hogy tudják, mikor kell melletted állniuk. És mivel ismernek, azt is tudják, hogy mikor kell magadra hagyniuk. Az a baj, hogy rohadt nagy büszkeséged van. Nézd, mindenki levágta már, hogy te egy külön fogalom vagy, tehát tudják már, hogyan álljanak hozzád - nevetett fel Gray, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. - De abban már senki sem segíthet, hogy te meg bízol-e bennük. Megtehetnek ők bármit, ha nem bízol bennük, az úgy is érezhető lesz.

- Bízok bennük, legalábbis azokban, akikkel már szeptember óta vagyok, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból benned is bízok - vallottam be őszintén Graynek, amit alapból sosem tettem volna, de mindegy. A srác egyébként eléggé meglepődött a kijelentésemen, amit szintén nem vágtam, mivel az előbb ő hozta fel magát a barátaim körében, de nem csak én vagyok nehéz eset, ő sem valami ma született bárány.

- Apáddal kapcsolatban meg... Okod van rá haragudni, valójában nem is kicsit, én ha mondjuk a te helyedben lennék, tuti, hogy lenne hozzá egy-két kedves szavam - forgott vérben Gray szeme, majd egy pillanat múlva vissza is váltott a lelkizős hangulatára. - De próbálkozik veled kapcsolatot teremteni, te pedig eddig nem nagyon reagáltad ezt le... Oké, a múlt, tényleg szívás, viszont... Jelenleg próbálkozik, bár, szerintem tőle örökölhetted a mérhetetlen türelmedet, mert neki sincs valami nagyon sok belőle....

- Te ezt miből gondolod?! - néztem rá furán, mert az oké, hogy én nem tudok róla semmit, de az már tényleg röhej, hogy Gray tisztában van apám hibáival.

- Ja, csak míg te idebent dekkoltál, addig én beszélgettem vele.... - vonta meg a vállát. - Tudod, nagykövet meg minden, nem feltétlen kéne ellenszegülnöm neki, plusz, képzeld! Kaptam tőle infót a húgomat illetően! - tolt a képembe egy képet Gray, amin....

- Ő a húgod?! - kérdeztem kitépve a kezéből a képet. - Ikrek, azt mondtad, nem?! Hát, ne haragudj, de egyáltalán nem hasonlítotok!

- Festék is létezik, csak, hogy tudd - sóhajtotta Gray. - Amúgy meg, kétpetéjű ikrek vagyunk, ezt már a nemünk is mutatja....
- Jó, de neked kék a szemed, neki meg zöld...
- És? Aj, ne már, tök kegyetlen vagy! - szenvedett tovább Gray.
- Nem, tényleg, örülök, hogy megtaláltad a húgod, és még Pesten is van, csak....
- Nem lesz itt gáz, megtaláltam a húgom, tök fain minden! Na, léptem, csá! - repült ki az ajtón Gray, átugorva a befelé haladó Vitanyt.

- Ez meg mi a fene volt?! - kérdeztem leginkább magamtól, de a válasz eléggé mástól jött.

- Vaú! - ugrott az ölembe Vity, és asszem', be kell szereznem egy kutya szótárt. :D

***

- Vaú! Grrrrr! - rángatta ki a fejem alól a párnát Vity. De kedves, még aludni sem hagyja az embert.

- Vitany, elég! - ragadtam meg a párna szélét, és ekkor kezdődött el egy véget nem érő huzavona verseny a kutya és köztem. Nem írnám le részletesen, mert többnyire csak abból állt, hogy hol Vity, hol én álltam nyerése, ám végeredményként a kutya nyert, mivel elengedte a párna szélét, én meg szépen leestem az ágyról. Mintha még kárörvendő vigyort is láttam volna azon a cuki pofiján. :D

- Jó, vettem, éhes vagy.... - nyújtózkodtam, majd igyekeztem nem rálépni, mivel össze-vissza körözött a lábam alatt.

- Éhes vagy? - könyökölt a konyhapultra Gray, amikor meglátta, hogy kómásan lebotorkálok a lépcsőn.

- Kicsit, de előtte adok Vitynek kaját - ásítottam, és szerintem tök kómás lehettem, ezért nem láttam ki a fejemből, és ezért nem láttam meg, hogy nincs Vity-kaja. Na, ezután az értelmesen összerakott mondat után rájöttem, hogy tényleg nincs Vitanynak kajája. - Aj, szuper, Vitany, hol van az én drága kiskutyám?! Vitany!

- Hgrrrr - reagálta le a mondandóm a kutya eléggé mérgesen nézve rám.

- Figyu, a gumicsontot még mindig szereted? - néztem rá kedvesen, de a válasza a következő volt: otthagyott.

- Szerintem, lassan enned kéne, kezdesz megbolondulni - ja, hogy Gray végignézte az előző jelenetet? Basszus, lehet, igaza van... De attól még nincs kaja a kutyának! Vajon szereti a párolt zöldséget?

- Oké, fogtam... Mit főzöl? - kérdeztem a hűtőben kutatva, és tök örülök, hogy megmaradt még valami hús, vagy legalább is régen annak készült, így oda tudtam adni Vitynek, aki tök jó ízűen megette. Hm, lényeg, hogy neki bejött.

- Bolognait, de már kész, egyébként - rakta elém a tányért Gray.

- Akkor én miért gondoltam párolt zöldségre? És miért adtál ennyit?! - nézegettem a tányéromat, ami teli volt rakva kajával.

- Azért, mert főzésileg analfabéta vagy, és mert nem ártana enned is valamit... - sóhajtotta a fejét fogva.

- Jó, jó... De te hogy hogy tudsz főzni? - kérdeztem, mert rájöttem, hogy tök finom kajákat tud csinálni. De jó, hogy még türelme is van hozzá, én pont a türelem része miatt nem akarom megtanulni ezt a művészetet.

- Tőled megszokták kérdezni, hogy miért tudsz sminkelni? - nézett rám felvont szemöldökkel. - Amúgy, ha ezzel akarok a későbbiekben foglalkozni, talán tudnom kéne valamit.

- Szakács akarsz lenni? Hol? Kedvezményt adsz? - kaptam fel a fejem hatalmas vigyorral a képemen. Jó na, a kapcsolatokat ki kell használni.

- Igen, nem tudom ééés.... Kizárt! - sorolta a kérdéseimre a válaszokat.

- Ne már, baráti kedvezmény? - próbálkoztam tovább.

- Van, a triplája az eredeti árnak, de csak azért, mert rólad van szó - nézett rám azzal a gúnyos vigyorával a képén.

- Fú, de szemét vagy! - kaptam el a tekintetem durcásan, ekkor pedig megpillantottam Vityt, aki időközben kifeküdt, és olyan hasa volt, mintha vagy hat kiskutya anyukája lenne.

- Kevesled? Én is, de ne aggódj, lerendezem majd a főnökömmel a négyszeres árat - nevetett tovább gúnyosan.

- De rohadt vicces vagy.... - sóhajtottam, majd a kezébe nyomtam az üres tányért, amit megjegyzem, hogy felvont szemöldökkel nézett végig. Valójában mégis éhes lehettem, ha befaltam az egészet.

- Szuper, mindketten itt vagytok - csapta be az ajtót apa. Amikor megláttam, egyből visszafordultam a pult felé, és inkább elkezdtem kavargatni a kávét, amit már órák óta elém tettek, csak éppenséggel most lett érdekes számomra.

- Én is kellek a családi vitához? - kérdezte tök logikusan Gray.

- Nem lesz itt vita, de jó, ha itt maradsz - jött be a konyhába apa, én meg felkapva a földről Vityt elindultam a kanapé felé. Hallottam, ahogy apa csak egy sóhajjal reagálja le az egészet, de jobb ez így, félő, hogyha megint egy légtérbe kerülünk, megint összeveszünk. Plusz nem is nagyon akarom látni.

- Jó, tehát, holnap suli után bemehetsz Zeronhoz, Síra és te is, Gray, ha szeretnél, persze - adott engedélyt nagyon kedvesen apa a látogatásra. De a téma felkeltette a kíváncsiságomat, így megtörtem a "Nem állok veled szóba!" játékot.

- Mi van vele?

- Nagyon alacsony a vércukorszintje, amit ráadásul még nem is kezeltetett. Sokat is dolgozott, tehát a kialvatlanság is ráment az egészségére - sorolta a dolgokat apa, én pedig egyből oda kaptam a fejem. - Az orvosok ezt a betegséget hipoglikémiának nevezik, de kétlem, hogy ez mondana bármit is nekünk. A lényeg, hogy nagy szerencséje van, hogy időben orvoshoz került, mert így jelenleg csak.... alszik. Egyébként ez a betegség halálos.

- Nem vagyok kisgyerek, nem mindegy, hogy alszik vagy kómában van - fordítottam vissza a fejem, és néztem tovább a szőnyeget.

- Hát, igazából a kettő határán áll. Az orvosok szerint fel fog épülni... - próbálta ködösíteni a dolgokat.

- Tehát, holnap bemehetek hozzá, de mikor? - kérdeztem egy tök más témát felhozva.

- Gondolom, iskola után. Vagyis meg ne merd azt csinálni, hogy iskola helyett inkább kórházba mész! - hülye még én sem vagyok. Bár beszeretnék menni, de rohadtul nem akarom cserbenhagyni Bontit. A témahét, meg minden...

- Remélem tudod, hogy nem szabhatod meg, hova menjek. Ebben most egyet értek veled, de egyébként ugyan azt fogom csinálni, mint eddig - álltam fel, hogy felmenjek a szobámba.

- Egyelőre az én felelősségem vagy, és látszólag Zeron sokat megengedett neked, amúgy pedig az apád vagyok, tehát vannak dolgok, amiket megszabhatok neked! - háborodott fel egyből apa.

- Igen, ezt tehetnéd, ha te neveltél volna fel! Nem érdekel, hogy itt vagy, nem fogja megváltoztatni az életemet a jelenléted, és igen! Lehet, hogy nem lettem annyira korlátok közé szorítva, mégis itt vagyok! Te passzoltál le, akkor meg ne panaszkodj a neveltetés terén! Ja, és az "apa" témára visszatérve! Csak elméletben és genetikailag vagy az apám. Gyakorlatban, ha már apát kell megneveznem, Zeront mondanám. Csak hogy tudd: nem tartalak az apámnak, és ezen még a most megjátszott kis apaszereped sem fog változtatni! - vázoltam én is a véleményemet, amivel egyébként már évek óta tisztában volt, csak most úgy látszik, elfelejtette a dolgokat, amint személyesen látott.

- Tudom, igazad van és sajnálom, nagyon, hogy....

- Sajnálja, egy fenéket.... - szólalt meg hirtelen Gray, ami eléggé fura volt. Apa is és én is rákaptuk a fejünket, és vártunk valamiféle folytatást. - Úgy értem, ha ennyire sajnálná, akkor nem parancsolgatna neki. Hisz, eddig is megélt maga nélkül, akkor nem is értem, mire föl ez a nagy követelőzés. Sőt, a lányának teljes mértékben igaza van, továbbá szerintem, ha nem próbálná meg a saját akaratára hajlítani Sírát, talán meglepődne, hogy mennyire más stílusban is tudna magával beszélni.

- Jézusom - forgattam a szeme, majd intve felindultam a lépcsőn. - Kihagyom a drámázást, szevasztok!

Aj, de jó lenne, ha nem veszekedéssel telne minden egyes találkozásunk. De Graynek igaza volt, ha tényleg nem akarna irányítani, akkor lehet, hogy képes lennék hozzá máshogy is viszonyulni.... Lehet.

22. Fejezet - Hirtelen jött rejtély

Október 1., Péntek

    A mai nappal hivatalosan is túléltük az első gimis hónapunkat. Mi is történt ebben a szeptemberben? Nos: új kapcsolatok, viták, közös balhék, rengeteg nevetés, kibékülések, stb. Egy élet is kevés lenne visszagondolni az égeszet. :D Viszont jó érzés, hogy magamtól szereztem barátokat és legfőképp olyanokat, akik a hisztis kirohanásaimat is tolerálják. Erről jut eszembe (tök logikusan), hol van a telefonom?! Azt hallom, hogy csörög, csak nem látom sehol.... Ja, megvan! Ja, és csak a vekker. Fel kéne kelni. De miért is írok minden harmadik szó után pontot? :D
- Vitany! - kaptam fel az oldalamhoz simult kiskutyámat. - Juj, olyan jó téged gyöntölni! Cuki, picike, pihe-puha vagy és még az illatod is jó!
- Vrrrr... - horkolt vissza a kutya válaszul, annak ellenére, hogy én éppen hozzá beszéltem. Szép, mondhatom, ennyire tartja a gazdáját. :D Visszapakoltam Vityt az ágyra, majd én is kikecmeregtem onnan. Igazán nehéz hadművelet volt, tekintve, hogy szó szerint leborultam az ágyról álló helyzetben. Kérdés: miért állt Síra az ágyon? Válasz: ő maga sem tudja, a lényeg, hogy a lába beleakadt a takaróba, így a művészi esését még egy akrobata is megirigyelné. :D
- Aú, tuti felhorzsolta az állam a szőnyeg... - szerencsétlenkedtem hason fekve a földön, és szerintem úgy nézhettem ki, mint egy sárga lapos bolond. Végül - vagy fél óra szenvedés árán - sikerült lemásznom a konyhába. És most nem sikerült zakózni a lépcsőn. A mai nap tényleg újdonság, ez a lépcső folyton megindult a lábam alatt, még véletlenül sem én vagyok a béna vagy ilyesmi, vágod? :D Ja és mégis béna vagyok. Kimaradt az, hogy mikor, hogyan, miért és hol készültem el, kábé csak akkor észleltem, hogy még életben vagyok és nem csak egy élettelen zombi (bár az ikrek szerintem kifejezetten örülnének a dolognak) mászkál az utcán, hajnalok hajnalán. Na, jó, valójában fél nyolc van. Banyek, kéne oda egy "csak" jelző!
- Uram isten, mi a jó fészkes fenéért megyek én suliba fél nyolckor?!
- Talán mert 55-kor becsengetnek? - kérdezett vissza Bonti és egyébként...
- Te mikor kerültél mellém?! - néztem rá furán.
- Amikor te valahol Kína és Mongólia környékén jártál - sóhajtotta a srác. Öö oké, de jártam én ott? Hát, ha ő mondja, mondjuk úgy, hogy most hiszek neki. :D
- Dan! - jutott el a retinámig egy ismerős alak, majd az agysejtecskéim reakciót generáltak a testem többi részével, és jeleztek, hogy tegnap csak úgy random ott hagytam a város kellős közepén szegény angol barátomat. Amúgy most is éppen ott hagytam valakit az utca közepén, de kit érdekel Bonti? Túléli, nagy fiú már, csak nem fog belehalni a dolgokba. :D
- Síra?! - nézett rám a srác, amikor mellé értem.
- Jó, tudom, nem szokásom hamar jönni, de ennyire azért újnak sem számítok - nevettem fel kínosan.- Bocsi a tegnapit, csak...
- Szülői értekezletek volt - vágott a szavamba szokatlanul indulatosabban... Nem, nem ez a megfelelő kifejezés, inkább... heves? Nem, akkor... lelkesebben, mint alapból szokott? Jó, még a lelkesedés is erős kifejezés, de nála már minimális mennyiségben észlelhető volt. Egyébként mosolyogva néztem rá, várva, hogy folytassa a mondatát, de ennyi volt a nagy bátorság, vissza is váltott nyuszivá. - ... Tehát... talán... izé... érthető... volt....
- Büszke vagyok rád! Nyugi, mára sem szerettem meg az emberhúst! - kacsintottam, és mivel Bonti elsétált mellettünk, és megragadva a karom, elrángatott a többiekhez, így.. Hát, már nem tudom mit akartam kihozni belőle, a lényeg, hogy Dan helyett ott találtam magam az osztálytársaim körében, akik mind, egytől egyig le voltak törve. Lássuk, jól értelmeztem-e a kialakult szituációs dimenziót. Nahát, igazán szakmai nyelven kezdem a mai reggelt. :D
Volt itt halálos gáz (és ez szó szerint, mivel Zero azt szorongatta magához, miközben a padon ülve, felhúzott térdekkel előre-hátra ringatta magát), elkeserítő aura, vérszomjas tekintetek, amik főleg az éppen kirontó René felé szegeződtek, és még egy mini guillotine is, aminek nem értem a hasznát, tekintve, hogy a mérete miatt maximum egy hangya nyakát tudnánk leválasztani a... mije is van a hangyának? Fara biztos nincs, kufferre sem tippelnék... Potroh akkor?
- Nem... hiszem.... el.... hogy.... ez.... a.... köcsög.... René.... tönkre vágta.... az.... életem!!!!!! - szorongatta tovább Zero tök értelmes módon a halálos gázát. - Hol van az a mini guillotine?!
- Minek az neked, az IH képe hatezerszer nagyobb! - duzzogott a köreinkben az éppen hozzánk csapódott Erion. Nahát, akkor rá is találtak a tanárok egy-két kifogásolnivalót.
- Kedves 9. B - lépett ekkor mellénk az IH óriási vigyorral az arcán. - Remélem jól telt az estétek.
- Óó, nekem nagyon jól, képzelje! Zeron szerint nem is csináltam annyi rosszat, na meg nem tud ellenállni a kiskutya szemeknek - fordultam felé, mire René leesett állával találtam szemben magam.
- Yamanaka, egyszer még úgy is elkapja valaki és akkor... És akkor...! - próbált valami nagyon jót kitalálni, rendesen hallottuk, ahogy kattog az agya.
- Tanár úr, képzelje! A szüleimtől kapni fogok egy új telefont, mert megsértette a lelkivilágomat a maga kis ügyintézése! - szállt bele a szívatásba Zeririn is. Haha. :D
- Kelen kisasszony, ez....
- Tanár úr! Engem anyu ma visz el körmöshöz! És azt mondta, hogy mondjam meg magának, hogy maga egy igazán nagy tuskó, amiért lelkileg terrorizálja a tanítványait - kontrázott Kíra is, közbeszólva szegény IH-nk szavába, aki meg eddig is kapkodta közöttünk a fejét, ami minden egyes mondatunk után egyre vörösebb lett. Milyen összetetten fogalmaztam meg, remélem érthető azért. :D
- Elég volt! Nem érdekel mit etettetek be a szüleiteknek, de itt tartsátok magatokat a szabályokhoz! Ez rád is vonatkozik, Yamanaka! - ordította el magát végül René, és még füstölt is a feje. Ja nem, mégsem, az csak Zero mérges gáza volt, amit hozzákötött a tanár zakójához.
- Hiszen semmit nem csináltam! Látja, már megint ok nélkül vádolt meg! - háborodtam fel.
- Még, hogy semmit?! Még, hogy semmit?!?!?!?! - ordította egyre artikulátlanabbul René. - Elegem volt belőled, és belőled, meg belőled is, sőt itt mindenkiből! Kussoljatok, maradjatok a seggeteken, és akkor nem lesz baj!!! Most pedig mindenki takarodjon befelé!!!
- Úúú, René tanár úr, ne tessék idegeskedni, adok magának egy pónis nyalókát, ez lenyugtatja majd - ugrándozott Zera, Zeririn pedig röhögve megragadta a lány karját, és ők, na meg mindenki bemenekült az épületbe. Inkább ezt választottuk, mint a kitörő vulkánt. :D
- Inkább René.... - dünnyögtem a padomon feküdve. Leesett az az apró tény, hogy Átokkal kezdjük a napot.
- Még bent sincs... - nevetett Bonti, mivel amúgy már becsengettek, és ezer százalék, hogy valami csapat izé lesz, tehát valamikor mellém került. És most tudom hol jártam. Tájföldön. :D
- Nincs, de jön az aura, látod? - emeltem fel kétségbeesett tekintetem az ajtó felé, ahol megjelent ő. Az Átok, aki ma merészkedett megjelenni egy festékes vödörben. Szó szerint magára erőszakolt egy ovális ruhát, ami a boka részénél volt összefogva, illetve a nyakánál végződött. Nem elég, hogy nem lehet sehol ilyen ocsmányságot kapni, de most komolyan: nem lehetne jobban meghúzni az a madzagot?! Mármint, a nyakánál, természetesen...
- Sirállia! Remélem, otthon jól az eszedbe vésték az illedelmes viselkedést! - milyen jó, még be sem lép a terembe, de már engem keres.
- Hát, sajnos túl jól nevelt vagyok már, így verés helyett kaptam csokit - pillantottam rá, továbbra is a padon fekve.
- Mi a halál kutya farka van?!?!?! - ejtette ki a lapokat a kezéből. - Ezt nem hiszem el... azok után, amit műveltél?!?!?! Majdnem meghaltam a pókos jeleneted után!
- De csak majdnem! - szólaltunk meg egyszerre Krisztánnal, a többiek meg szokás szerint nevettek. Aha, tényleg nagyon vicces, hogy két gyerek ugyan azt gondolja és mondja is. Haha, de jót nevettem. :D
- Fiacskám, te is maradj csendben ott hátul, te sem vagy különb Sírától! - mutatott rá Serena a félelmetesen görbe, és szőrös ujjával.
- Hát, ezt kapásból megcáfolom! Ő lány, én meg nem, ő kávé mániás, én az energiaital felé hajlok.... - sorolta a pro és kontra érveket a srác.
- Az elsőt én cáfolnám meg! - ellenkezett az Átkom.
- Mi van?! Rajz tanár lévén eléggé hiányos látással rendelkezik! - szóltam vissza egyből.
- Igen, ezt nem tudom cáfolni. Szürke hályogom van, ami miatt csak a terem elejéig hallok el... - tette a szívére a kezét Serena, belőlünk meg kitört a nevetés. Mi kínja? :D Szürke hályog a szemen van, a hallásának semmi köze hozzá. Ja, igaz is, ő egy Átok, és hogy Karamell szavaival éljek: "Ez már egy teljesen más kategória". - Na akkor, a mai órán rajzoljatok le egy tájat! Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, űr vagy föld, de legyen kész az óra végére! Jó munkát!
- Mit csináljunk? - kérdezte Bonti rám nézve.
- Amelyik a legkönnyebb - vontam meg nevetve a vállam.
- Ebben a témában aligha van könnyű - nézett engem tovább, csak most lemondó tekintettel.
- Mit vársz, rajzoljam le a... a Naprendszert, vagy mi? - sóhajtottam.
- Az jó téma lesz nektek, lássuk, mit hoztok ki belőle! - libbent el mellettünk Serena, én meg leesett állal néztem utána.
- De bolond vagy - vágott finoman fejen Bonti.
- Oké, ez miért utál engem ennyire?! Naprendszert, hát hülye az ilyen?! - szenvedtem a padomon, amikor eszembe jutott valami. Megragadva Bonti kezét felrántottam a helyéről, majd kivágtam az ajtón a semmit nem értő srácot. - Tanárnő! Kell valami a rajzhoz, egy perc! - majd már zártam is be az ajtót.
- Te teljesen... nem vagy normális - találtam szemben magam Bonti szúrós tekintetével.
- Jó, jó, csak maradj csendben! - csitítottam le, majd a fülemhez emeltem a telefonom.

Gray: Mi van már?! Kora hajnal van, és akármit is akarsz, nem érdekel....
Én: Kelj fel, vagy tuti kiváglak a Marsra! És ha már a Marsnál tartunk.... Kéne az a rajzod, ami a naprendszeres cuccos...
Gray: Minek?! Na meg... Miért turkálsz te a szobámban?!
Én: Vity volt! Na, fényképezd le, és küld el! Kösz.

- Te tényleg nem vagy normális - fogta a fejét nevetve a termünk előtti padon ülve Bonti. - Még mindig nem értem, mitől jobb nekünk, ha elküldi azt a képet.
- Mert van a telómon egy app... Tehát, így nézett ki - mutattam a srác felé a kijelzőt, amin időközben megjelent Gray műve. - És most ilyen - tartottam pár másodperc után ismét elé a telefonom, amit egyből kikapott a kezemből.
- Tehát ezt kinyomtatjuk, és ennyi? - nézegette tovább a képet.
- Aha, próbáltam már, így fog kinézni a papíron is. Persze majd színezünk rá valamit, hogy még élethűbb legyen, de jobb, mint egyest kapni... - indultam meg a titkárság felé.
- Mióta érdekel ennyire a tanulás? - loholt után Bonti is.
- Amióta nem akarok megbukni a vizsgán - nevettem kínosan, Bonti meg csak helyeslően bólintott egyet. Jó, csalás meg minden, de kit érdekel? El akarom kezdeni a féléves vizsgát, tehát bármi áron összeszedem azt a nyamvadt kettest. Alig volt pár percünk az egészhez, tehát gyorsan bekopogtam a titkárságra, majd alig egy perc múlva már kint is voltam a papírral, amit oda is adtam Bontinak.
- Szuper, akkor azt is tudod, hogy hogy vigyük be a terembe?
- Öö, hát.... - gondolkodtam el. Oké, jó, hogy van egy majdnem kész rajzunk, de abban igaza van Bontinak, hogy valahogy be is kellene csempészni. Az túl feltűnő lenne, ha összehajtanánk, tehát... Megvan! Megfordultam, majd a srác kezéből kikapva a lapot felhúztam a pulcsiját, bevágtam a lapot a hasához, majd előre löktem, jelezve, hogy megoldottam a problémát.
- Néha annyira hülye vagy, hogy az már fáj - kapta a szája elé a kezét Bonti. Most mi baja van? Megoldottam a gondot, akkor miről beszélgetünk?
- Nem értem, hogy min vagy most kiakadva.... - forgattam a szemem, majd ugyan azzal a lendülettel, ahogy kivágtam a teremből, most be is vissza is löktem oda.
- Mi tartott ilyen sokáig?! Talán elmentetek a Tejútra?! - dobolt az egyik lábával karba tett kézzel Serena.
- Igen, és ha már ott jártunk, bejelentettem magát egy fantasztikus Fekete lyuk expessre, tényleg hamarosan indul, magának is mennie kéne - mosolyogtam rá kedvesen, majd egy nagy csattanás zavarta meg Serena válaszát. Ja, csak Zak lefejelt valamit szokás szerint, csak most éppenséggel nem az asztalt vagy az ikrét, hanem a Zeronál tartott "halálos gáz" feliratú kapszulát, és azt kiabálta, hogy "Nyílj ki!". Nem, nem tudom, miért akar minket kinyírni egy halálos gázzal, de a lényeg, hogy sikerült észrevétlenül becsempésznünk a rajzot. :D
- Huh, jól haladtatok. Trükk? - vonta fel az egyik szemöldökét az Átkom, mikor az óra vége előtt öt perccel elkezdett szétnézni a diákok között.
- Milyen trükk? - kérdezett vissza Bonti, ártatlan mosolyra húzva a száját.
- Rajtatok tartom a szemem! - mutatott két újjal a szemére, majd ránk, és ezt eljátszottuk még, úgy... ötszázszor. Komolyan, olyan nagy nehézség lenne, ha a szemét ki is nyomná? Jesszusom....
- Potya ötös, ez kész! Van haszna, hogy Gray nálunk cseszi az életét - nyújtózkodtam jókedvűen a székemben, már a szünetben, és persze akkor, amikor Serena már nem volt bent.
- Miért, mi köze ehhez Graynek? - nézett gyanakodva Kíra.
- Semmi, csak beadtuk a rajzát. Látod? - mutattam felé a képet, amit Kíra önkényesen el is kezdett magának átküldeni. Majd... Ismertette a képeim kinézetét.
- Ez jó kép... Ez is.... Basszus már, ez is! Sirállia! - csapta a kezembe a telómat, és csípőre tett kézzel állt meg előttem. - Magyarázatot követelek! Miért nézel ki ilyen jól a képeken?! Nekem kell a legszebbnek lennem, nekem!!!
- Ha?! - néztem rá felvont szemöldökkel, majd a vállára tettem a kezem, holmi megnyugtatás végett. - Nyugi, te viszed itt a pálmát... Mindenben.
- Tudom, jó, hogy észrevetted - dobálta a haját egósan, én meg gyorsan eliszkoltam mellette, mert szerintem lassan rá fog jönni, hogy mire értettem a "mindenben" részt. - Hé, Síra! Állj csak meg, ezért még számolunk!!!
- Áll meg a halál, nem mostanság akarok meghalni! - szaladtam el a lány elől, de ő utánam futott, mint valami idegbeteg.
- Yamanaka Sírállia, azonnal állj meg! - üvöltötte utánam, de eszem ágában sem volt bevárni. Juj, ott egy mentsvár!
- Maradj csendben, nem vagyok itt, míg el nem megy! - bújtam gyorsan Dan és a szekrény közé, és csak akkor jöttem elő, amikor az idegbeteg Kíra elszáguldott mellettünk és már a földszint környékén járhatott. - Bocsi, megint megijesztettelek.
- Ja, nem... Öö... Szóval... Mi-mit csináltál? - kérdezte a srác szokás szerint megszeppenve.
- Hát, szívtam egy kicsit Kíra vérét, de ezen kívül semmi újat - nevettem fel kínosan.
- Síra! Hé, Síra! - hallottam meg, hogy valaki a nevemen szólít. Ismerős hangzása volt, de nem tudtam hova rakni.
- Húzás innen, amerikai fallabda, most mi jövünk! - lökte arrébb Dant Aqvarta. Micsoda kedvesség.
- Tök jó, hogy végre beszélhetek veled - kezdte csupa mézes-mázos hangon Saphira. Hah, remek, inkább addig volt jó, míg a létezésemet sem tudták... - Képzeld, tök tetszik a hajad, juj meg a rucid is milyen király!
- Tényleg? Úú, köszi! - ugrándoztam ugyanolyan stílusban, mint amilyet most ez a három csitri is levágott nekem, majd egy szempillantás alatt visszaváltottam az eredeti hangnememre. - Na mit szeretnétek?
- Tényleg tudni akarod? Szuper, nekem nagyon megtisztelő ez a beszélgetés, és szerintem simán lehetünk nagyon jó barik - folytatta tovább mosolyogva a lány. Fú, szuper, gondoltam, hogy ez lesz, új suli, régi sztori. Miért is gondoltam másra? Vagy az ellenkezőjére?
- Megtisztelő? Te miről beszélsz, Saphira? - kérdeztem ködösítve, de a lányokból azonnal kitört a sikítás.
- Úr Isten, emlékszel a nevemre! Emlékszik a nevemre! - ugrándoztak össze-vissza. Kezdek félni ezektől a lányoktól, és nem csak azért, mert nem tudom, hogy most milyen szándékkal kerestek fel... - Tehát érdeklődtél utánam, igaz? Tényleg nagyon jó barátok leszünk!
- Hát nem, de....
- Persze, nem kell magyarázkodnod, nyugi! Hé, ma eljössz velünk plázázni suli után? Vennem kellene egy új rucit, ezek a mostaniak már göncök, és totálisan tegnapiak. És szó szerint azok, mivel tegnap vettem őket - invitált kicsit sem fura stílusban Aqvarrta.
- Ja, vágom, de... A mai az nem jó nekem, bocsi - vontam meg a vállam, és hálát adtam az égnek, hogy nem csak ködösítettem a sztorit.
- Nagy kár, na mindegy, majd legközelebb. Lépünk, csajok! - indult meg hajdobálások közepette a három lány.
- Fú, remek - túrtam idegesen a hajamba, majd eszembe jutott, hogy Dan is itt van még. Hé, miért van még itt?
- Ugye... nem veszed be... ezt? Mármint nem az én dolgom, szóval bocs, hogy beleszóltam, csak tudod... együtt járok velük, mármint nem úgy járás, mint szerelem, az egy kicsit sok lenne, vagyis belőlük, vagyis mindegy, vagyis, inkább most megyek.... - hadarta, majd gyorsan eliszkolt a helyszínről. Mi? Várjunk már egy kicsit, ebből még csak most sikerült bármit is felfognom! Hahó, ma lassú az agyam, ne legyetek már ilyen gyorsak, emberek!
- Mit bambulsz már megint?! Gyere már! - ragadta meg a kezem a mellettem elhaladó Krisztán, és meg sem várva a reakciómat húzott is magával.
- Nem bambultam, csak feldolgoztam az eseményeket. Egyébként - rántottam ki a kezem a szorításából - engedj el, tudok menni magamtól is.
- Mi bajod megint?! - állt meg előttem hirtelen, aminek következtében sikeresen nekimentem. És még megkérdezi. Basszus, mi lenne? 50-50% esélyem van arra, hogy megint tönkre akarják vágni az életem, és megint csak ki akarnak használni. Ugrálnom kellene a boldogságtól, vagy mi?!
- Jó! - fújtam ki magam. Nem fogom máson levezetni a bajom. Nem fogom máson levezetni a bajom... Banyek, ettől sem jobb, ez csak egy hülye pszichológiai vacak. - Hajjj, csodás....
- Magyarul? Én nem vagyok a személyi szótárad, nyögd ki, mert így semmit nem vágok - nézett engem tovább felvont szemöldökkel. Mit nem lehet ezen vágni?! Igyekszek nem kitörni, mint a Fuji, erre még én vagyok lecseszve. - Mondom, nyögd ki, ne sóhajtozz....
- Célzás volt, hogy kussolj be - próbáltam megértetni vele a rejtett üzenetet, kábé úgy, mintha egy öt évessel beszélnék. Nem, nem egészen... Még egy öt éves is hamarabb levágja, mint ez az energizálatlan szamár.
- Most még nem is csináltam semmit, mit parázol ennyit? - vágta le magát az angol teremben a helyére Krisztán. Miért angol teremnek hívom, amikor ének óra vette kezdetét?
- Tévedés, csináltál te, csak még nem derült ki - sóhajtottam a padra vágva magam. - Krisztán, itt ülök melletted, nem kell agyon böködnöd azzal a hülye tollal!
- Ja, tom', csak tök muris kiakasztani téged - nevetett vállrándítva. Igazából, én is meglepődök néha azon, hogy mennyire hosszú a türelmem.
- Na jó, add azt ide! - nyúltam a tollért kereken 5 perc 40 másodperc után és igen, stopperrel mértem az időt. - Krisztán, ne szórakozz már!
- Most meg mi a bánatod? Élvezem a kialakult szitut - röhögött gúnyosan a kezét kapkodva, ahányszor csak el akartam tőle venni a tollát.
- De én nem! Ajjj, tudod mit? Csináld, amúgy is ez a játék éppen megüti az agyszinted kapacitását... - sóhajtottam, majd ismét rávágtam magam a padra. Ekkor vettem egyébként észre, hogy írtak Streemesen. Komolyan, Krisztán kicsinálja az idegeim minden tekintetben. Eddig a hátamból vágta ki az idegeket, most a karomból is elkezdte, és ezen felül még az agyi idegeimet is tropára vágta és vágja jelen pillanatban is. Hah, komolyan fárasztó a srác, talán eddig még nem is láttam komolynak... Vagyis de... Volt pár eset, de az is csak pillanatnyi hatást keltett nálam. Egyébként annyira menő csávónak képzeli magát, el is játsza a menő csávót, szóval ez a tollas dolog is hozzá járt pluszként?

- Kösz, néha túl kedves vagy - kezdett el megint bökdösni a tollával Krisztán.
- Ajjj, na jó, elegem van! - kaptam ki hirtelen azt a vacak tollat a kezéből.
- Mondtam már, van másik - nevetett gúnyosan.
- Tényleg? - mosolyogtam rá látszólag kedvesen, de ki kell találnom valamit ez ellen, mert tényleg folytatni fogja. Ez az, megvan! Szerencsém volt, hogy éppen Zakkal diskurált valamit a... halálos gázról. Pasik, istenem.... Mindegy, sikerült elszednem tőle a telóját, amit sikeresen el is rejtettem, tehát egy ideig biztos nem találja meg. Majd szünetben bevágom a szekrényembe, de addig is hadd főjön a saját levében... Ja és mielőtt azt gondolnád, hogy ezzel csak magam alatt vágtam a fát, mivel, ha nem telózik, akkor tuti, hogy még jobban rám lesz kattanva, akkor nagyon tévedsz. Simán megfenyegetem, hogy nem mondom el, hogy hol a telója, ha a mai nap folyamán akár csak egyszer is kiakaszt.
- Nos, gyerekek, akar még valaki mesélni a nyaráról? Esetleg rajtam kívül valaki? - nézett körül a kemény hat gyereken Valentin, és szerintem egyáltalán nem nagy baj, hogy nem fogtam fel semmit abból, amit eddig mondott.
- Hékás, hol a telóm?! - keresgélt Krisztán észbe kapva. - Nem láttad?
- Kellett volna? - néztem rá ártatlanul. Bocs, majd visszakapod magyaron. :D
- Basszus, hé, látta valaki a telóm?! - kérdezte az osztály... hát, itt lévő részét. Mindenki a tanárral együtt odakapta a fejét, és tök ártatlanul kezdett el nézni. - Banyek, ne szórakozzatok már velem, eddig itt volt, ezen a kiba****t padon!
- Krisztán, ez egy szabad óra, de azért a nem ide illő kifejezéseket tartsd meg magadnak vagy fogalmazd át illendőbbre - szólt rá lemondó hangon Valentin, és csak ennyit tudott mondani, mivel kicsengettek, és mi már kint is voltunk.
- Jó, nálad van, ugye?!?! - lépett mellém Krisztán.
- Már miért lenne? - kérdeztem rá sem nézve, továbbra is a szekrényemben turkálva. - Hé, mit csinálsz?!
- Megbizonyosodok róla, hogy nem hazudsz - lökött arrébb, és a szekrényemben lévő összes könyvet és füzetet elkezdte a kezembe adogatni.
- Ezek nem dísznek voltak a szekrényemben amúgy - fújtattam. Rossz helyen keresed, nem a szekrényembe raktam, bocsika. :D
- Ez kész, akkor mégis hova a f******a tűnt?! - túrt a hajába idegesen, majd elvette tőlem, a cuccokat, és visszavágta. Basszus, pedig egyszer rend volt benne, a rohadt életbe. :D - Először eltűnik az egyik cuccom, majd a kutya szájából szedem ki, most meg random elmászkál a telóm?! Éneken még meg volt, mert írtam neked, sőt, még rajtad kívül hatszáz másik embernek!
- Hát, fájó, de most ki kell bírnod nélküle - nevettem el majdnem magam. :D
- Kölcsön adod a telód!!! - vágta le magát a helyére.
- Még mit nem! - vágtam fejen. Ch, persze, kérdés nélkül, csak úgy random kijelenti a dolgokat.
- Nem kérdés vagy kérés volt - vágta rá a lábát a padra.
- Én pedig nem a kutyád vagyok, hogy parancsra ugráljak - fogtam meg a lábát, mert szokás szerint rázta, mint a félőrült. Vagy az ő esetében egészről is beszélhetünk.
- Sirállia!!! - üvöltött bele a fülembe Kíra, és a tarkómon éreztem a forró levegőt, amit az orrán fújt ki, ami egészen égető érzést keltett. Hirtelen felpattantam, és a tök értetlen Krisztán mögé bújtam. - Yamanaka Sirállia, told elő a képed, mert ezért számolnunk kell!!
- Miről is? - néztem rá ártatlan és egyben kínos mosolyra húzva a számat.
- Ne legyél ennyire szenilis! - dobbantott egyet a lábával, és szerintem még füst is jött ki az orrán. - Hogy merészelsz nekem olyat mondani, hogy én viszem a pálmát mindenben?! Mi az, hogy mindenben?!?!
- Te ne röhögj! - csaptam ismét fejen Krisztánt, aki a többiekkel együtt elkezdett nevetni Kíra kirohanásán. - És nem úgy értettem, csupán... Hát, tudod, tök jól áll most a hajad, új sampon?
- Igen, tudtam, hogy észre veszed egyszer, barackos, és sokkal több fényt ad a hajnak, ki kellene próbálnod. Bár nem, mert akkor megint sokkal jobb... Ácsi! Sirállia, ne terelj!
- Öö, valaki cserélne velem helyet angolon?! Légyszi! - könyörögtem, és furcsa mód erre Zera feltette a kezét. Először furán néztünk rá Kírával, majd eszembe jutott, hogy tartozom még egy vallomással Kírának, tehát gyorsan írtam neki egy SMS-t.

"Kíra, Zerával kapcsolatban. Az a helyzet, hogy nem ő szállt rá Zolálra, sőt. Zola azt mondta neki, hogy veled szakított már az avatás utáni napon, mert túl rámenős voltál. Zera ezt furcsállta is, és nem is hitt neki, de az a Hellász látta, hogy jössz, ezért azt mondta Zerának, hogy ha nem csókolja meg, akkor kitálal mindenkinek arról, hogy van egy bizonyos féltett titkod. Zera ettől megijedt, és csak neked akart segíteni, tehát.... Belement a játékba, de ő amúgy is Zera.... Szerintem beszéljetek angolon..." 

Amint elolvasta az üzimet, csak leesett állal nézett rám, majd megfordult, és kivonult a teremből egy "Zera, mellettem ülsz!" kiáltással. Hát, van egy olyan érzésem, hogy Zolát ment kinyírni, de remélhetőleg nem. Mindegy, addig amíg nem engem akar kinyírni, felőlem azt öldököl, akit csak akar.
- Tehát, mögöttem fogsz ülni - szólalt meg hirtelen Krisztán, és ezzel tök belezavart a precíz gondolatomba.
- Nem akarom tudni, hogy ez miért érdekel téged.... - sóhajtottam, majd kikaptam a kezéből a telóm, amit időközben lenyúlt tőlem. Nem tudom már mikor, a lényeg, hogy visszaszereztem. :D

- Sziasztok, kis pöttömeim! - lépett be angolra Lia. - Hoztam a dolgozataitokat, amikre nagyon büszkék lehettek, mivel senkinek nem lett rosszabb, mint ötös.
- Hát, ezt ajánlottam is egy-két embernek! - nézett szúrós szemekkel Zeririn. Khm, pedig mi nem is csináltunk semmit, csak nevettünk, abban most mi olyan nagy baj? :D - Fú, veszítettem egy pontot?! Én kinyírlak titeket!
- Nekem 100%-os lett - vetette oda Wolfi a hátsó sorból csak úgy, mint mellékes tényt.
- Mi a fene?! Ez... A következő dogám tuti jobb lesz, mint a tiéd! - tépte össze a TZ-jét Zeririn, majd elkezdte magolni a következő leckét.
- Most komolyan egy rohadt ponton ment a vita az imént? - sóhajtottam, meg sem nézve a dogám. Azt mondta, hogy nem lett rosszabb, mint ötös, akkor egyértelmű, hogy mit kaptam. :D
- Komolyan, szétröhögted az agyad, és 98%-os dogát írtál? - nézte a dogám Bonti.
- Látod.... Krisztán, takarodj! - szóltam rá vagy hatodjára, mert nem tudott a srác lehiggadni a telefonja nélkül.
- Aj, csak egy percre! - nézett már-már könyörgő szemekkel, majd sóhajtva vágta le magát a padra. Szegény, már majdnem megsajnáltam. :D
- Meg akartam kérdezni, de... Mit csináltál már megint? - kérdezte Bonti közelebb hajolva hozzám, és a fene tudja miért, de ettől bizseregni kezdett a gyomrom. Hülye lepkék, fellőtték nektek a pizsit, alvás van!
- Semmit, miért hiszi mindenki, hogy én voltam? - vágtam be a durcát, de Bonti csak rám nézett amolyan "Ez valahogy tök egyértelmű" tekintettel, mire elnevettem magam. - Jó, idegesített, most csak megleckéztetem egy kicsit - vettem elő a táskámból a telóját.
- Azta, eddig még nem láttam, hogy bárki is lenyúlta volna tőle, ez tök jó. Ezzel halálra lehet szívatni egész nap! - nevetett a srác gonoszul. Haha, de jó, nem csak nekem vannak gonosz ötleteim. - Add csak ide!
- Azért ne legyél vele nagyon gonosz - adtam neki oda a telefont, amit tök lazán fel is oldott, és belépett Streemesre, majd elkezdett mindenféle hülyeséget kiírni Krisztán falára, például "Tiszta gázos a fejem ma reggel!" és "Nem hiszem el, hogy a macskakaja nem macskából készül!" vagy "Aki kér rólam full cikis képet, írjon!"  ...Ez nagyon beteg! :D
- Szívózzunk valakivel? - nézett rám nevetve Bonti.
- Nem értem a pasikat... Megszívatnák a saját haverjukat? - kérdeztem furán, mert azért ez nálunk, lányoknál, nem minden esetben szokott így lenni.
- Ja, én még a csajomat is szívatnám - vonta meg a vállát Bonti, majd rákattintott egy random névre: Emillia. - Hát, ennek speciel elég hülye neve van. Oké, akkor... "Hali, csajszi!"
- Eddig igazán kreatív - nevettem gúnyosan.
- Jó, na, várj, valami ütős kéne.... - gondolkodott tovább, majd hirtelen bevágta a padba Krisztán telefonját, mivel a srác ismét hátrafordult.
- Jó, rohadtul nem szokásom, de könyörgöm! - egymásra néztünk Bontival, és alig tudtuk visszatartani a nevetést. Bonti csak előre fordította a srácot egy "Bocs, haver!" dumával, majd vissza is vette a telefont, és trollkodtunk tovább.
- Ha, már szívatjuk Krisztánt, akkor csináljuk rendesen - kaptam ki a kezéből, majd elkezdtem írni.
- "Lenne kedved eljönni velem balerina ruhákat nézni?! Az a gáz, hogy a kövi deszkás versenyre kellene, és valami full rózsaszín deszkát is kéne vennem, valami csillogót...." - olvasta fel Bonti a szöveget, és közbe már sírt a nevetéstől. - Te nagyon szemét vagy!
- A te ötleted volt - vontam meg a vállam nevetve, majd én is felolvastam Bonti nagyszerű irományát egy másik jelöltnek - "Megnézed velem a Hupikék Törpikéket?!" ...Ne, ez nagyon állat! - fogtam a hasam a nevetéstől. Én megmondtam, hogy nem érdemes minket összezárni, mert abból nem lesz semmi figyelés. :D
- Oké, majd kitalálok még valamit, addig maradjon nálad - csúsztatta bele a táskámba Krisztán mobilját, amikor visszafelé meneteltünk a termünkbe, mert idő közben kicsengettek, és fogalmam sincs, hogy miről maradtunk le. Illetve, nekik nincs fogalmuk, hogy az angol miatt miről maradtak le. :D

- És akkor, ha mindenki engedelmet ad rá - nézett lenézően rá az éppen alvásra készülődő osztályunkra René. - Kiosztanám ezeket a meseszép szörnyűségeket!
- Micsoda oxymoron! - legyintett Zeririn, mire hangos röhögésben törtünk ki.
- Az oké, hogy röhögünk, de skacok - tette fel jelképesen a kezét Zero, mire mindenki rá szegezte a tekintetét. - Elmondaná valaki, hogy mi az az oxímoron? - kérdőn bámultunk egymásra, mivel szerintem Zeririnen kívül senki sem tudta erre a roppant elmés kérdésre a választ.
- Tanár úr, mi az az oxímoron? - emelte mosolygó szempárját Zero az IH-ra, mire az a tanári asztalra ütött ököllel... - Idegbajos rángatózás? - mire René eltátotta a száját, miközben idegesen lihegett, mint egy kivénhedt korcs. - Fogyatékos lélegzés?
- Kussolj már el! - ordította el magát. - Tudod te, mi az oxymoron?! Az, hogy a te a dogádban még a minimum pontot sem érted el!!!
- Nem is! - állt fel Zeririn, mire a táskámban rezegni kezdett... Krisztán telefonja, és idejét láttam rá, hogy kicsit...
- Valaki nem látta a telefonom?! - szerintem már mindenkinek a könyökén, meg a belsőségein jött ki már ez a kérdés Krisztántól, de azért mindenki kedélyesen megjegyezte, hogy "még mindig nem", aztán újra René felé fordultak. Vagyis majdnem mindenki... Én Krisztán telójába bújtam bele. - Oké, akkor átkutatom mindenki táskáját, az kizárt, hogy ne legyen valakinél - kelt fel, mire tökéletesen összhangban ugrott fel René úgy, hogy korábban le se ült (ehhez már tehetség kell, de tényleg), megragadta a fiú karját, és művészien kivágta a teremből, majd rácsapta az osztályajtót. - HÉ, NEM NÉZTEM ÁT A TÁSKÁKAT! - dörömbölt az ajtón kitaszított bajtársunk, mire én félmosolyra húztam a számat, és elővettem a srác telefonját. Tudom, szemétség, de kíváncsi voltam... Na meg még kis rossz fát is szerettem volna a tűzre hajigálni. :D

"Bonti mikor jelentkezik újra? Hahó!!!!!"

Atya úr Isten... A vörös csaj küldte neki ezt Facebookon. Már azt hittem, hogy elpárolog ennyi idő alatt a gondolataimból a lány, de ááá, a sors csak nem hagyja. A kezem elkezdett remegni, mire felkaptam a fejem, mert további embereket vágtak ki a teremből: Zerot és Zaket. De most nem tudtam ezzel törődni... Még azzal sem, hogy a halálos gáz a padom alá gurult meg nem magyarázható okokból kifolyólag. Nem bírtam megállni, visszaírtam neki. Hogy lehetek ekkora köcsög?!

"Miért jelentkezne?"

Kifújtam a levegőt, és próbáltam megnyugodni. A kezemet a szívemre szorítottam, és éreztem, hogy lehet, nekem is túl magas a vérnyomásom...

"Végre, hogy visszaírsz, cicafiú! Tudod, a segédeszközök miatt! Nem kell neki több? Pedig ez volt az első rendelése, még simán mehet... Több is. Mondtam már Biának is!"

Hogy mi?! Mi van? Mi a helyzet? Először is... cicafiú? Minek nézi Krisztánt? Tudom, hogy nem az én ügyem, de ez gáz... Szóval ez a vörös is olyan csaj, aki így vágódik be a fiúknál, nyivákol meg fut utánuk, meg cukinak, plusz cicafiúnak hívogatja őket, mert ő aztán megteheti, mert neki semmi köze nincs az adott fiúhoz, de attól még nyáladzhat rá össze-vissza. Végülis, tiszta sor, logikus az egész szitu. Másodszor... Segédeszköz? Ugye nem ahhoz, amire gondolok, és ugye nem az volt a zacskóban, amit kedden adott Bontinak, mikor mi Krisztánnal vettük a deszkát? Ugye nem?! És ő rendelte? Tényleg találkája volt azzal a csajjal, nem véletlen egybeesés volt... Remegő ujjakkal és idegbetegen rángatóz térdekkel írtam egy újabb választ.

"Mondd csak, milyen segédeszközről is van szó? Full kiesett ez..."

"Pont neked esik ki?! Mit szívtál már megint? ;) Jaj, manó... Amúgy nem zavar?"

Manó... Krisztán? Inkább ütődött marslakó, aki nem tud elszámolni ötig, mert közben kiköpi a nyálát... Bah. De egyébként miért nem arra válaszol a csaj, amit kérdezek? Értelmi szint világlik rendesen...

"Mármint mi?"

"A manó... meg a többi. Ezek szerint érzel irántam valamit? <3"

Mi a frekvenciámról beszél ez a csaj?! Jesszusom! Dehogynem zavar, csak full nem vágom a szitut! Krisztán korábbi üzeneteit nem néztem vissza, honnan tudnám, ő ezt hogyan viseli... De van egy tippem: szarul. Viszont... Mi ez, hogy kikezd vele rögtön? Úgy éreztem jelen pillanatban, hogy ez a csaj egy... orbitálisan nagy cafka. A múltkor, mikor Bontival volt, akkor nála láttam úgy, hogy tisztára kikezd vele a vörös... Most meg Krisztánnal?

"Am nem láttad megint a vörös hajú fiút? Összeillünk, mert neki is vörös a haja meg nekem is, bár nekem festett vörös, de mit számít! Olyan helyes, mint te. :$ :$ :$ ;) Nem találkoznánk egyszer hármasban? Csinálnám... De komcsi"

Erre az üzenetére félrenyeltem, és olyan hatalmasat köhögtem, hogy René bejött Zakéktől a termünkbe, és elég furcsán méregetett a többiekkel együtt a teremben.
- Yamanaka, mit csinál a pad alatt, ami ennyire félrenyelette? - jött közelebb hozzám a tanár, én meg reflexből bevágtam a padomba a könyveim (jééé, nekem vannak könyveim, de igazi könyveim?) és értetlen képpel tovább köhögtem, miközben azon kattogott az agyam, hogy komolyan gruppenre hívta Daket és Krisztánt ez a ribi?! Én éreztem, hogy ez egy... ez egy... AZ, de nem gondoltam volna, hogy tényleg AZ. Értitek.
- Nem, csak kicsit félrenyeltem - legyezgettem a karjaimmal, mire a többiek felröhögtek, René arca meg pipacspirosból margarétafehérre változott. Milyen szép is a tavasz, főleg, hogy ősz van.
- Ez hol volt válasz a kérdésemre?! Magánál van?! - tette csípőre a kezét, mire leesett nekem, hogy full nem arra válaszoltam, amit kérdezett. Szerintem találtam ki magamnak egy random kérdést, amire válaszoltam, fene se érti a nőket. :D De itt eszembe jutott valami.
- IH... Vagyis tanár úr! Zero beszökött! - mutattam az ajtó felé, mire René idegtépően lassan és olajozatlanul kapta oda a fejét az osztályajtónkhoz, én pedig kihasználtam a helyzetet: a padból berántottam a zsebembe Krisztán telóját, majd művetődést szimuláltam a tökéletesen mocskos padlóra. Még a többiek is bevették, ahogyan köhögtem és fuldokoltam a padlón. :D - Áááá, ross.kh.z.h. rosszuhl... vahok! - forgolódtam, miközben Stella felpattant hozzám, hogy segítsen a műbajomon, René meg felrántott, és megoldotta a problémát: kivágott a teremből a többi fiúhoz. Komolyan, ha most tényleg fuldokoltam volna, akkor is így tett volna ez a szívtelen barom? Kivág a teremből, én meg csak hadd fulladjak meg? Úgy tűnik...
- Te is vettél levegőt? - nyomkodta a telefont halál nyugodtan Zak, miközben Zero a videojátékát nyomogatta.
- Nem, én nem tudtam levegőt venni - játszottam túl a szerepemet, mire tökéletesen egyszerre kapták fel az ikrek a fejüket, és precízen egyszerre nyeltek félre a válaszomtól. - Na igen, pont ezért - nevettem fel, majd rá sem nézve Krisztánra, az udvar felé vettem az irányt. René full el akarta szerintem kezdeni a dogakiosztást, még arra sem figyelt, hogy akár el is mehetünk bármerre, még Japánba is... Krisztán egyébként nem jött utánam, mert éppen a szekrényekben turkált a telefonja után... Szegényke!
Mikor kiértem az udvarra az ősz szeles illata csapta meg az orromat... Ja, hát már itt van az október, és a fák elkezdtek téli álmukra készülődni, a levelek elszíneződtek, és a szélben kavarogva értek egyszer földet. A táj borongós volt, mert éppen eső készülődött, vagy lövésem sincs... A tájat bámultam, miközben leültem a Bonti által talált törzshelyemre, a kisházba, és újra elővettem a telefont, ami egy ideje már masszírozta a lábamat a folytonos rezgésével...

" Nem, nem láttam..."

Miért, ez nem elég jó válasz? Szerinted? Most mit írhattam volna lányként egy ilyen felkérésre, amilyet ő írt az előbb?!

"Uh, nagy kár :( ... Akkor szóljak a szüleinek, rendeljenek ők tőlünk?"

De mi a fészkes fenét?! A telót majdnem nekivágtam a szemközt meredező fának, de mivel rájöttem, hogy egyrészről nem az enyém, másrészről hirtelen kirohanásból nem maszíthatok telefonokat random fákhoz, ezért felháborodottan, a dühtől elboruló aggyal írtam neki vissza...

" Még mindig nem vágom, mi a f*****t kéne rendelniük"

"Ne beszélj már így, hát a segédeszközök, tudod! Nem hiszem el, hogy te nem tudod... Akkor majd szólj Bontinak, most mennem kell, mond meg Bontinak, hogy..."

Na, mit? És még mindig nem képes leírni, pontosan milyen segédeszköz. De talán nem is kell leírni. Hát, kösz, Bonti. Jó, hogy most tudom meg, milyen szennyes háttéréleted van. Francba. De nem szabad, hogy ez... Befolyásoljon bármit a barátságunkban, mert én ezt... Illegálisan néztem meg. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csalódtam, hogy nem szorult össze a szívem...

"Mit?"

"Azt, hogy... Találkozzunk..."

"Miért én?"

"Mert te helyes vagy"

"Haha..."

Na ez azért milyen érvelés volt?! Mert helyes... Á, még véletlenül sem a belső értékeire célzott volna, hol is célzott volna! Elég nyomós ok az, mert cuki kis pofija van, ami egyébként nem is cuki, csak ironizáltam...

"Ahol a múltkor. Először láttam, de nem tom kiverni a fejemből. Láttalak téged ott, tudod hol találkoztunk. Na szióka, pusszancs :*"

Elkezdtem izzadni. Szóval az a csaj látott minket a múltkor... A deszkás üzleteknél... És... Bejön neki Bonti, nem néztem félre a szitut, nem képzeltem többet bele, mint kellett volna. Nagyszerű, és ezt ilyen mocskos módon kellett megtudnom, mint a többi szarságot is! Milyen boldog vagyok! Ááá... Leírni nem lehetne, de tényleg. Erre nincsenek szavak! Idegbetegen bevágtam a zsebembe a fiú telóját, majd morcos léptekkel, gondolatokkal övezve beindultam kémia órára. Nem tudnék most Krisztánnal egy légtérbe lenni. Mikor beléptem a terembe, rájöttem, Bontival mindezek után még inkább nem tudnék egy légtérbe lenni, szóval újra kinyitottam a terem ajtaját, de René megragadta a vállamat.

- Jobban van már?! Fölháborító! Ennyi évesen megfulladni! - vágott be a helyemre, én meg már csak megrántottam a vállam, és kedvetlenül vettem tudomásul, hogy ennyi évesen nem fulladhatok meg. Elővettem Krisztán telóját, és unottan becsúsztattam a fiú táskájának oldalsó zsebébe.
- Te meg mit művelsz?! - ült be a hátam mögé megint Bonti, én meg full nem értettem, mi volt akkora csoda abban, hogy visszaraktam a helyére azt, ami nem az enyém... Bár el se vettem volna, a francba is. - Hallasz?! Irodalom végén ráért volna, addig széttrollkodthattuk volna a közösségi oldalait! Istenem! - dőlt hátra lemondóan. Ja, meg akkor megtudhattad volna a saját szemeddel, hogy egy csaj akar veled találkozni, miután gruppenezett a legjobb haveroddal és a legutáltabb ismerősöddel... Nagyszerű, na meg felvehetted volna a rendelésedet a vöröstől, hiszen segédeszköz az... az elengedhetetlen.
- Hallak - erőltettem mosolyt az arcomra, majd ráfeküdtem a padra, és próbáltam kiverni a fejemből, amiket olvastam. Hát, ja. Ilyen érzés, mikor a fagyi visszanyal. Nem kellett volna elvennem az átkozott telefonját!
- Mi a bajod? - hallottam a hátam mögött a suttogását, mire megremegett a gyomrom, és visszaállíthatatlanul megeredtek a könnyeim. A tanár egész órán darált, kikapta mindenki a jó és kevésbé jó (ebből több volt) jegyeit... Az én dogám egyébként négyes alá lett, mivel ugye kibámultam az összes választ, de hát vagy le volt írva a puskára valami, vagy nem ugye... És csak bőgtem. A vállam nem remegett meg, és örültem, hogy a hajam takarta az arcom. Így Bonti sem láthatta. Na meg senki sem láthatta, még én sem láttam. Sőt, rohadtul nem értettem, miért csorognak le az arcomon a könnyek. Ez a büntetésem, vagy mi? Miért?! Miért?! Le kell állnom, nem gondolhatok arra, azokra... amiket olvastam! A gondolataimat megzavarta a csöngő, a többiek pedig hering módjára tódultak ki a teremből, én pedig egész szünetben a padon feküdtem, míg úgy éreztem, az arcom újra normális módra váltott... Bonti pedig roppant kedvesen békén hagyott legalább erre az időre, bár nem értette, miért játszom a halott piócát az asztalomon...

***

Ja... A megnyugvás az egy jó dolog. Mire újra felemeltem a fejem, nyoma sem volt a könnyeknek, na meg a felesleges gondolatoknak. Úúú, hol érdekel engem Bonti magánélete? Na meg Krisztán telefonja, na meg a vörös csaj? Engem sehol. Nem veheti el a kedvem. Nem is gondolok rá többet. Tehát szórakozottan ültem rá Stella padjára, aki éppen piskótát evett pudinggal, és kitárgyaltuk azt, hogy is készül a piskóta, míg a többiek a megszokottnál is nyugodtabban ültek a helyükön. Ja, gondolom Krisztánnak meg az ikreknek is leesett a tantusz, vagyis hogy nemrég talált be a rendkívüli szülői meteorja a Szent Reviuls kietlen völgyébe, szóval nem kéne újra kihúzni a gyufát, mert talán október végére már SÜRGŐS szülőivé növekszik a sima szülői fokozata. :D De Krisztánnál a zenehallgatás, Zeronál és Zaknél a "kockulás", és a többieknél a hangos beszélgetés még így sem maradhatott el, mintha csak megszokott kelléke lenne mindez a 9. B-nek.
- Mi az, Bia? - vette fel a SAJÁT (Hát igen, miután elvettük Krisztán telefonját - amit ő még mindig nem talált meg -, muszáj kihangsúlyozni, hogy nem másét vette fel. :D) telóját Bonti, és mikor a választ meghallotta, elsápadt... - Mondtam, hogy nem! Rendeljenek ők, így is elég ciki ez nekem! - rendeljenek? Csak nem... arról a rendelésről beszél? Hát igen Bonti, eléggé gáz ez a szitu már így is, nem mondom. Próbáltam nem oda szegezni a fülcimpáimat, és inkább a puding tejminőségére összepontosítani, de bevallom, egyáltalán nem ment... Viszont nem sokáig kellett erőlködnöm, mert Bonti lecsapta a készüléket, elővette a legidegesebb arcát, miközben Krisztán felé csörtetett.
- Állítsd le azt a ribit! - ragadta meg a vállát, miközben Krisztán bólintott, mint akinek rögtön leesett, kiről van szó...
- Amint megtalálom azt a rohadt telót! Amúgy meg jó csaj, nem ribi, csak szereti megosztani magát, ennyi az egész, no para - keresgélt tovább, én meg akaratlanul is elnevettem magam. Hát, ja, még a ribiket is lehet védeni, ők tudod... olyanok, akik nem ribik, á, már hogyan lennének azok. Ők csak szeretik megosztani magukat a férfiak között. Hát, ez hatalmas! :D
- Nem érdekel, egyszer elvállaltam azt a szart, de máskor nem! És hűtsd le! - ingatta a fejét Bonti, majd visszavágta magát a helyére, Stella rám meg úgy nézett kábé, mintha nemrég szabadultam volna a diliházból.
- Ennyire érdekes, hogy zsírosabb tejjel nem lesz olyan finom a puding? - mosolygott rám édesen, én meg megsimítottam a haját, és felvont szemöldökkel, okosságot a hangomba erőltetve válaszoltam neki:
- Igen, mivel így már tudom, hogy mennyi a tej pudingtartalma - meredtem el újra a fiúk irányába, Stella meg hátravágta a fejét a helyén ülve, és hangosan elkezdett azon visítozni, ami nekem még akkor nem esett le, de pár másodperc múlva már igen... - Jaa, akarom mondani a..- kaptam a szám elé a kezem, de már én sem tudtam visszatartani a nevetést, szóval együtt röhögtünk ki engem, aki még a tejben is megtalálja a pudingot... :D Kíra és Zera éppen ekkor libbentek be a terembe, és egészen jókedvűnek tűntek: Zera szokás szerint galoppozva foglalt helyet Erion helyén, mert még mindig nem tudta megjegyezni, hogy hol ül - még úgy sem, hogy a saját padja egyébként inkább hasonlított egy lóra, mint asztalra meg székre, úgy teleragasztgatta és aggatta pónicsaládokkal -, Kíra pedig jókedvűen csapta meg Karamell fejét, és a haját megigazítva ült le ezután a pónifarokkal és lovas párnával ellátott székre, Zerával szemben.
- De többet ilyet... soha, rendben? - nézett mélyen barátnőjének szemébe, Zera meg legalább úgy elpirult, mintha éppen most vallott volna neki szerelmet egy gumifelhős lovag...
- Persze, hogy nem, nyíííí - ugrott a nyakába a lány, és ez olyan lendülettel lett kivitelezve, hogy Zera helyéről átestek a tanári asztal alá, mi meg szakadatlanul csak nevettünk, annyi különbséggel, hogy most már a fiúk is beszálltak, még Bonti arcán is felfedeztem egy halvány féloldalas mosolyt... Ahogy odakapta a fejét, miközben a barna haja rendetlenül a homlokába lógott... De hamar visszafordította a fejét a telója képernyője fölé, és aggodalmas arccal bambult bele abba. A szemét csak félig nyitotta ki, és tényleg úgy tűnt, mintha valami baja lenne... Hát, nem értem, hogy mi történik most vele éppen, de remélem, hamarosan jobbra fordulnak a dolgai... Meg minden.
- A nyálad azért ki ne lógjon - veregette meg Krisztán a vállam, miközben elhaladt Stella padja mellett, én meg felháborodottsággal egybekötött értetlenséggel bámultam rá. - Na, ezt már csípem! Ilyenkor nem kell legalább bekötni a szádba a fogorvosi nyálelszívót...
- Nagyon vicces vagy, mondhatom - grimaszoltam rá, miközben elképzeltem, ahogy szemlélem a nagyvilágot, miközben egy random fogorvosi nyálelszívó lóg ki a számból (eldeformálva azt...), és full nem értettem, most megint miért kötött belém, de őszintén megmondva most nem is érdekelt. Miközben leszálltam Stella padjáról, ránéztem Zeráékra, akik úgy tűnik, kibékültek, és már sokkal jobb a viszonyuk. Igen, ez egy félreértés volt köztük. Egyébként... Lehet, mindaz, amit Krisztán telóján láttam, ugyanolyan buta félreértés, mint ami Zera és Kíra között volt már egy ideje. Csak éppen azon gondolkodom, hogy mit érthettem félre. Őőő, bármit! A lényeg, hogy ez egy félreértés, és hülyeség is egyben, nem szabad ezen filóznom!
- Jó helyre jöttem? Ez a 9. B? - kukucskált be az ajtón... a föcitanárunk, aki mellesleg már egy hónapja tanít bennünket, így teljesen indokolt, hogy nem tudja, hol és merre van a termünk. Igen, mivel az osztályunk hatalmas empátiával rendelkezik, ezért diszkréten kiröhögtük Ursulát, miközben betrappolt a termünkbe.
- Remek föcitanárunk van, nem mondom. Már el sem hiszem, hogy a Nílus Ausztriában van, mert ez még azt se tudja, hogy az osztályunk hol van, ez azért eléggé cinkes - morgott Zero, mi meg már sírtunk a nevetéstől. :D - Most mi van? - nézett körbe értetlenül. - Komolyan mondtam, nem viccből!
- Ja, a Nílus Ausztriában van, a Fehér Ház mellett, ahol a Dalai Láma horgászik egy vulkánból - bólintott elismerően Bonti, mi meg már majd' lefejeltük a padjainkat, olyan jó hangulatba keveredtünk. Azért remélem az osztályunkból senki nem merészel majd föciből érettségizni.
- Kezdhetném az órát?! - nyalta körbe a szája szélét Ursula, mi meg már féltünk, hogy lehet, mást akar elkezdeni. - Ma Európa országainak a fővárosait fogjuk megjegyezni, és természetesen...
- Egyet 30 percig keresni - vágott a tanár szavába Erion, mire Zak egyszerűen felállt a helyéről, és jelképesen, úgy, hogy még a Marsról is láthassák a sorstársaink, kezet rázott vele, majd fapofával leült a helyére, és körbenézett.
- Azért egy béke Oscart elfogadnék... - hümmögött, mi meg megint elég jól éreztük magunkat, a tanárnővel ellentétben. Mondanom sem kell, már most sikoltozott, csak nem a szájával, hanem a szemével. Miközben jót derültem az események kavalkádjában, eszembe jutott, hogy nem töröltem ki facebookról a vörös csajjal folytatott párbeszédem, így úgy elsápadtam, mint egy gót apáca.
- Valami baj van? - böködte megállás nélkül a hátam Krisztán, amit én most fel sem fedeztem, de amint megszólalt, megéreztem, szóval kikaptam a kezéből, és a táblához hajítottam. - Hé! Húzz ki érte! - háborodott fel azonnal, nekem pedig már meg volt a tervem.
- Yamanaka... Borbála! - erre persze mindenki felröhögött, de nem értem, mit nem lehet megjegyezni a Sirállián, a Borbála biztos ezerszer egyszerűbb név! Bah! - Azért felháborító, hogy egy osztálytársa tollával kell dobálóznia! - tette morcosan csípőre a kezét Ursula, én pedig kinyitottam a tolltartómat, kiválasztottam a legszebben nem fogó tollamat, és azt is kidobtam a tábla mellé. - A SAJÁTJÁVAL IS FELHÁBORÍTÓ DOBÁLÓZNI! - indult meg a padom felé, én viszont gyorsfuttában kivetődtem onnét, így a meginduló kisgömböc és a miniradarja Krisztán felé vándorolt, aki az ellenkező irányba kiugrott a padjából, mivel ő sem akart szerintem közelebbi kapcsolatot létesíteni sem a döggel, sem a másik dög... tanárnővel. Fogtam az alkalmat, és míg Krisztán Wolfi padja felé ment, gyorsan kikaptam a táskája oldalából a telefonját, így kétszeresen csórtam el tőle a telóját, majd gyorsan felmentem facebookra, és kitöröltem a vörössel folytatott dumámat...
- Te kis...! - látott meg Krisztán, mert pont akkor fordult vissza, amikor visszacsúsztattam a helyére a kütyüjét, én meg megint elsápadtam... Lehet, vérszegény vagyok. - Szóval te vetted el!!! Ezért még számolunk! - sietett hozzám ökölbe szorított kézzel, én meg nem tudtam megijedni, elmosolyodtam, majd megpróbáltam kamuzni, miközben Ursula tágra nyílt retinával állt mellettünk hol az egyikünkre, hol a másikunkra pillantva:
- Mit én kis...? Inkább köszönnéd meg! - háborodtam fel színészkedve, Krisztán meg gúnyosan elröhögte magát. A jó fülemnek köszönhetően hallottam, ahogy a háttérben Bonti halkan nevetgél: ő gondolom ezt a helyzetet roppantul élvezheti...
- Na és rizsázd nekem, minek kéne nekem örülnöm?! Egész nap nem voltam elérhető miattad! Mit néztél meg? Kivel beszéltél?! Feljelentelek!!! - túrt bele idegesen a hajába, majd utána ugyanolyan idegbetegen a táskájába a srác, én meg már tényleg kezdtem aggódni érte... Meg magamért, mert ez komolyan képes lenne feljelenteni, amennyire rá van akadva a telójára egész nap.
- Na jó! Nem láttam semmit, ez csak egy tréfa volt, de semmi olyat nem tudtam meg, ami miatt másképpen gondolnék rád! - nyeltem egy nagyot, miközben több szék is reccsent, tehát gondolom... elég sokan hátrafordultak, mert kezdett igazán érdekes lenni kettőnk párbeszéde, még Ursula se szólt közbe...
- Rám?! Te miről beszélsz?!?! Na meg amúgy én mikor vettem el tőled bármit is?! - fújtatott Krisztán, a barna szempárja pedig annyira tüzelt, hogy már szinte vörös színben égett, én pedig tényleg elszégyelltem magam... Igaza van, de ez ...
- Mondjuk az idegeimet a hátamból! Egyébként ez akkor is egy vicc volt csak, azt hittem, nem vagy te ilyen karót nyelt! De már mondtam, nem láttam semmit! - miért nem beszélek Bontiról is? Vele trollkodtam szét Krisztán csetét... - Nem is érdekelt semmi! Érted?! Semmi! - annyira visszhangzott a terem a nagy csendben, és Krisztán füstölő aurája körül, hogy azt már fájó volt hallgatni is... - De ne aggódj, többet nem foglak így megviccelni, sőt, sehogy! Azt hittem... azt hittem barátok vagyunk, és ennyitől nem válsz idegbeteggé! - az utolsó mondatomnak a hallatán Krisztán felvonta meglepetten a szemöldökét, és lemondóan nézett rám.
- Haha... Idegbeteg, mi?! Ha tudnád, milyen életem van, megértenél!!! De te?! Te nem tudsz semmit! - vágta zsebre a telefonját, majd Ursulát majdnem feldöntve kiviharzott a teremből, és ez a jelenet eléggé sokszor zajlott már le egy hónap alatt az osztályunkban, mivel a többiek csak kettő másodpercig fagytak le, utána pedig mindenki visszatért a jól megszokott dolgaihoz... Kivéve én. Istenem, de mintha már hallottam volna ezt a "ha tudnád, milyen nehéz nekem" meg ezekhez hasonló dumát... De úgy beszélt, mintha én nem tudnám, hogy lehet egy embernek nehéz élete, de ennek miért van köze a telefonjához? Főleg, mert nem láttam semmi magán... Jó, a beszélgetései azok voltak, de azokat konkrétan nem néztük meg Bontival - akinek falaztam, chh -, csak pár üzenetet írtunk viccből, meg én nem tudtam megállni, és válaszoltam párszor a vörös csajnak, de ezen kívül semmi nem történt!
- Síra... - suttogta Bonti, én viszont most nem néztem rá... Egyszerűen elegem volt már. Ő meg örüljön inkább, hogy nem került bele ebbe. - Nem kellett volna egyedül... majd beszélek vele.
- Semmi szükség rá - legyintettem, és valóban így gondoltam. Már mindegy.
- Nem igaz, hogy egy rendkívüli szülői sem tudja önöket megnevelni! - sóhajtott Ursula, majd visszament a helyére, és unottan kinyitotta a naplót. - Hozza vissza - nézett rám, én meg a mai napon már sokadjára elsápadtam. - Hallotta? Hozza vissza! Nem kóvályoghat a folyosón csak úgy... Utána majd megkapják maguk ketten a büntetésüket azért, mert szétrombolták az órám rendjét! Még csak október van, de maguk kész ördögök, nem tartanak be elemi sza...
- Jó, ezt már hallottuk párszor - szólt közbe Wolfi, Ursula meg mint egy pulyka, húzta be a nyakát. - Síra, komolyan menj! - nézett rám biztatóan, én pedig bólintottam, majd remegő térdekkel kivánszorogtam a teremből. "És most? Merre?" - gondoltam magamban, mivel gőzöm sem volt arról, merre kolbászolhatott... Ha egyszer félek a következménytől, akkor miért várom már, hogy megtaláljam? Nem értem magam... Talán ez amiatt lehet, mert én csesztem el ezt most. Hevesen dobogó szívvel jártam végig a folyosókat, de semerre nem találtam meg, így kimentem a folyosóra, az árkádok alá, és végre megpillantottam: a suli egyik padján ülve cigizett, miközben a telefonja távolabb feküdt mellette...
- Mit keresel itt? - mordult rám, mikor mellé értem, félretettem a telefonom, és leültem mellé. Hát, nagyon kedves, mit ne mondjak, majdnem meghatódtam. - Jöttél meglopni esetleg?
- Higgadj már le! - csaptam rá a padra, ő meg egy pillanatra megremegett, és érdeklődve rám nézett... Vagyis remélem, érdeklődve. - Csak hülyeségeket írtam poénból pár lány ismerősödnek, de nem láttam, mit írtál nekik vagy ők mit neked... Meg volt egy vörös csaj, akinek igaz, hogy írtam, meg ő is nekem, de semmi különöset! Csak... Bonti rendeléséről volt szó, ami miatt később felkeresett Bonti téged idegesen!
- Te ennyire figyelsz minket, hogy még erről is tudsz?! - vonta fel meglepődve a szemöldökét, én meg elfordítottam a fejem, lehajtottam jó mélyre, és úgy folytattam. - És legalább megtudtad, mit rendelt?
- Nem... Mondom, semmit nem tudtam meg! - ráztam meg a fejem, ő meg elnevette magát.
- Na persze - szívott újra a cigijébe, én meg éreztem, ahogy a cigifüst bizsergeti az orrom. Egyszerűen undorító egy dolog, sosem próbáltam, és nem is szeretném. Eléggé büdös még úgy is, ha csak valaki szívja mellettem... De még a cigi markáns illata sem tudta feledtetni velem, hogy mennyire gúnyos az a személy, aki szívja!
- Nem kell hinned nekem - suttogtam, mire hallottam, ahogy lassan kifújja a füstöt a levegőbe, és gőzöm sem volt, hogy most milyen arcot vághatott. - Csak gondoltam, elmondom, hogy ez csak egy vicc volt, nem látt... láttam semmit, és hogy... Sajnálom - suttogtam az utolsó szavakat egészen hangtalanul, mire hallottam, ahogy elejti a cigit, ami sercegve ér földet.
- Mit is mondtál? - hajolt hozzám közelebb, de én elhúzódtam...
- Azt, hogy bocsánat!!! - rántottam fel a fejem hirtelen, mire Krisztánnal találtam magam szembe, aki ijesztően közel hajolt hozzám, miközben jelképesen a füléhez emelte az egyik kezét. Egy pillanatig csak néztem, majd tényleg elszomorodtam. - Többet nem tudok mondani. Vagyis de: azt hiszem, elcsesztem, de bárki... bárki hibázhat. Viszont csak poén volt... De már mindegy, elszúrtam. Szia - keltem fel, majd lehajoltam a cigijéért, a kezébe nyomtam, majd a suli felé vettem az irányt. Nagy kő esett le a szívemről még akkor is, ha nem bocsátott meg. Lehet, neki ez tényleg nagyobb ügy volt, mint nekem, és ezért igazán nem hibáztathattam. Nem mondhatom meg neki, mennyire húzza fel magát a telója miatt...
- Kérsz? - hallottam meg a hangját a hátam mögül, amire hátra is fordultam.
- Mégis mit? - vontam fel a szemöldököm, mire egy cigit nyújtott felém. - Őőő...
- Tessék - indult meg felém, én meg lassan... vagy inkább gyorsan hátrálni kezdtem.
- Még nem is mondtam, hogy mit akarok! - hárítottam idegesen. - Nem kérek, de azért kösz - fordultam meg, és már éppen a suliajtó kilincsét szorongattam, mire Krisztánnak megint eszébe jutott egy eszes mondat.
- Nem is kell kérned - adta a kezembe, én meg elröhögtem magam. Hát ez a pasas nem tudom, hol élt előző életében, "Nem értem meg az embereket" falván vagy az "Értetlenség netovábbja" farmon, de az tuti, hogy olyan helyen, ahol nem tanulta meg normálisan az emberi kifejezések jelentéseit...
- De nem is kell! - adtam neki vissza, de ő meg visszaadta. Komolyan, mennyire lehetünk még gyerekesek? Vagyis ő... Én nem, az tuti! - Tedd már el, mi lesz, ha valaki meglát minket cigivel? Kirúghatnak!
- Ja, én meg a dalai pápa vagyok - legyintett, majd szófogadóan eltette a cigit... így tűnt elsőre, a következő pillanatban viszont az egész doboz a kezemben landolt. Ez őrület! Miért erőszakoskodik ennyire?
- Dalai pápa nem létezik...
- Az viszont létezik, hogy helyettem is elvidd a balhét, mint Bonti helyett is ugye - veregette meg a vállam, majd a suli mögötti tér felé vette az irányt.
- Te meg... - de itt leesett, hogy miről is hadovált az imént, szóval a következő szavakat már inkább csak költői kérdésnek szántam. - Miről beszélsz?
- Láttalak egyik szünetben Bontival egy teló felett pötyögni, és nagyon "trollkodunk" fejetek volt. Gondolom az én telóm volt az is, mi? - mosolygott keserédesen felém fordulva, az én torkom pedig akarva akaratlanul is összeszorult.
- Miért olyan fontos ez? - suttogtam, miközben odaértünk a suli mögötti eldugott térre, Krisztán pedig leült egy csőre.
- Csak mert nem szeretem, ha egy ember viszi el egy banda helyett a balhét - gyújtott rá újra.
- Mi vagy te, láncdohányos? - ültem le tőle távolabb egy fa tövében, majd körülnéztem: itt én még nem is jártam. Ez a hely, ahhoz képest, hogy a Szent Reviuls része, elég eldugottnak tűnt. A suli takarítói szobájának meg a konyhájának ablaka meredezett a térre, mivel az egyik részét az iskola ölelte körül, a másik szeglete viszont nyitott volt. Ahol Krisztán ült, ott még volt aszfalt, és csövek meg kukák terpeszkedtek a téren, ahol én ültem, az viszont már egy külső része volt a helységnek, fákkal és itt-ott pár vadvirággal elkerítve. Ahhoz képest, hogy Krisztánnal voltam ezen a helyen, aki sorjában szívta a cigiket, még nyugodt is voltam... Beleszippantottam a friss levegőbe, de ebbe a virágillatos illatba belevegyült a cigi füstjének köhögtető jelensége is, szóval nem nagyon élveztem a szaghatásokat.
- Légyszíves, elnyomnád, amíg velem vagy? - szóltam oda neki pár perc hallgatás után, ő meg nemes egyszerűséggel kiröhögött. De ó, én ezt már megszoktam... - Komolyan mondtam! Egyébként is vissza kéne mennünk az órára, Ursula vakarcsának már biztosan hiányzok, plusz mondta a vénség, hogy keresselek meg és menjünk vissza - soroltam, de még magam számára is abszurd volt, hogy milyen szófogadó voltam ekkor.
- Te beteg vagy? - nevetett még erőteljesebben a srác, én meg elpirultam, hiszen tényleg... Lehet beteg lettem. :D - Mióta vagy te ilyen jó kislány? Nyomjam el a cigit, menjek vissza veled órára, hiányzol egy hónaljszőrzetnek... Mi jön még? Kezdek félni tőled - fogta a hasát nevettében, én pedig nem bírtam tovább, vele együtt nevettem tovább, hiszen tök igaza volt...
- Jó, tényleg beteg lehetek, jobban belegondolva egyáltalán nem hiányzok annak a korcsnak!
- Oké, a lényeget fogtad meg - nyomta el a cigijét. - Nem akarom, hogy a csepp kis tüdőd veszélynek legyen kitéve miattam, szóval na, tessék. Amúgy, azért kínáltalak, mert kinéztem belőled, hogy szívod.
- Ch, kösz - emeltem rá a tekintetem felháborodottan. - Nem szívok én semmit.
- Majd fogsz - indult meg felém, majd leült a naposabbik oldalára a fának. - Már ne menjünk vissza, semmi értelme. Biztos nem kérsz? - nyújtott felém egy szálat, de én már tényleg viccesnek találtam ezt az erőteljes "akkor is rászoktatlak a cigire" haditervét. :D
- Nem kérek - toltam el a kezét azonnal.
- Pedig olyan jó lenne elvenni a szüzességed... - nézett rám, majd az arca elé kapta a kezét, miközben kiguvadt szemekkel bámultam, majd röhögve lefeküdt a földre. Hát ez mekkora egy bolond!
- Te állat! - ütöttem hasba, ő meg már sírt a röhögéstől, de ez nem meglepő... Nekem ez viszont nem volt jó vicc.
- Maximum... maximum cigizés tekintetében - kapkodta a levegőt, én meg fel akartam kelni, de megragadta a kezemet, és lerántott maga mellé a fűbe. Nagyszerű.
- Nem érdekel - rántottam ki a kezem az övéből, majd nekiálltam a felhőket mustrálni. Volt ott mindenféle: kávébab alakú, uszony alakú, kis Ursula alakú (?), amely vészesen jelezte, hogy vissza kéne mennünk már órára. :D - Menjünk már vissza...
- Megy a f****m. Jó itt... Maradjunk még így! - győzködött, miközben felém fordította a fejét, én pedig megadóan sóhajtottam. Vagyis csak így tűnt.
- Ha visszajössz velem, akkor...
- Ennyire nem akarsz velem itt lenni... úgy hogy csak mi vagyunk? - bámult még mindig engem, én pedig akaratlanul is elvörösödtem.
- Mi a frászról dadogsz te itt nekem?! - hüledeztem, mert ez még... eszembe sem jutott.
- Tudod van tudatalattija az embereknek - oktatgatott olyan arccal, mintha ő hányta volna a spanyolviaszt.
- Az én tudatalattim azt mondja, hogy jobb lenne, ha elmennék innen - vágtam olyan álokoskodó fejet, mint ő, mire bizonytalanul elmosolyodott, majd felegyenesedett úgy, hogy az egyik karjával kitámasztotta magát.
- Az enyém meg azt, hogy nem tudsz arcot mosni - nyúlt az arcom felé, én meg már tényleg pipa voltam!
- Dehogynem tudok!
- De van ott valami... Dudor - gondolkodott el erősen, miközben... én jól éreztem, hogy a számat bámulta?! - Már egy ideje ott van, és le akarom szedni, kajak.
- Kenu, én meg úgy gondolom - fújtam ki a levegőt -, hogy te valamit nagyon odaképzelsz - nevettem el magam erőltetetten, mire odahajolt a "dudorhoz", és én meg már kezdtem elhinni neki, hogy van ott valami, tehát az állam és a szám közé emeltem a kezem, amire azt hittem, nézi, és nekiálltam tapogatni. - Hmmm - gondolkodtam hangosan. - Itt nincs...
- Ha megérintem a nyelvemmel, érezni fogod - vágott tök komoly arcot ehhez a képtelen kijelentéséhez, én meg nemes egyszerűséggel felpattantam, és futólépésben megindultam a suli felé. Normális ez? Normális? Észnél van?! Mi a fene üt ilyenkor ebbe a tagba?! Haaa?! Valaki avasson már be engem is!!!
- Várj már! Csak vicceltem, mint te velem! - hallottam mögöttem a lépéseit, mire bevágódtam a suliajtón, és üres fejjel, felháborodottan futkorásztam a folyosókon, majd benyitottam a termünkbe...
- Jó napot, magának itt van órája? - emelte rám a tekintetét Caesar, majd leesett, hogy ez nem is a mi termünk, hanem a 12. A-soké, szóval vörös fejjel és zilált lélegzettel csuktam be az ajtót, majd berohantam a lánymosdóba. Vagy öt liter vizet megittam, és eközben értelmetlen és kusza gondolatok cikáztak a fejemben. Krisztán nagyon gyanús énnekem. A nyelvével? Egy dudort? Ennek valami agyi rendellenessége lehet, a tükörben nézve semmi nincs az államon, meg a számon sem!
- Bárhogy nézem, nekem ott van - hallottam meg a hátam mögött egy hangot, és ekkor esett le, hogy a hátam mögött ott állt Krisztán már egy ideje. Hátra sem fordulva a szememet a csap felé fordítottam, és száraz hangon válaszoltam ennek az értelmetlen jelenségnek, vagyis ennek a ... ááá, szavakat nem tudok rá találni, mi ütött belé: - Én nem látok ott semmit. Mikor voltunk deszkát venni, akkor is láttad, meg most is, de én nem látom, lehet, hogy vak vagyok, vagy nem tudom, mi kínom lehet, de nem látom! És jó lenne, ha nem tartózkodnánk egy WC-ben, mert a múltkor sem volt jó vége... - daráltam.
- Ja, hogy most is fel akarsz képelni? - mosolygott nosztalgiázva, én meg rágrimaszoltam a tükörbe nézve. - Mondom, csak vicceltem veled! Látod, nem minden poén poénos... Remélem fogtad - indult volna ki a mosdóból, de ezt nem hagyhattam. Velem ne szórakozzon így! Megragadtam a kilincsben a kulcsot, ráfordítottam a zárra, hogy ne tudjon kimenni, majd kicsaptam az egyik WC ajtaját, és rálöktem az egyik budira... Nem tudom, miért tettem. Ha esetleg összeesne, ne verje annyira be a fejét bárhova is? A fiú értetlen szempárja közben becsuktam a WC belső ajtaját is, majd annak nekitámaszkodva emeltem fel a hangom: - Tényleg? Valóban? Viszont én... Nem... Nem úgy vicceltelek meg, hogy neked az fájjon, vagy hogy a saját személyes aurádba érjek! Tisztelhetnél annyira, hogy így nem viccelsz, és... tudod te, mi a daganat? Ha?! Halálos is lehet, te meg ilyen lazán, ááá, te látsz egy kicseszett daganatot a fejemen! - fújtattam. - De nem is ez a legnagyobb bajom, mert még ez is elviselhető lenne, de akkor ott van az az idegesség, ami akkor ér, ha közeledsz! Rohadt ideges leszek, érted?! Most is ideges vagyok! Látod milyen kis helyen vagyunk most mi ketten? Te is ideges vagy gondolom, mert arra kényszerítettelek, hogy ilyen közel legyél hozzám! Nem kellemes, mi?! Nekem se az, ha te random hülyeségekből indíttatva gondolsz egyet, és...
- Nekem kellemes, máskülönben nem engedtem volna - nézett rám ártatlanul, én bennem meg megállt az ütő. Még, hogy erősnek érezzem magam? Á, hogy is. Igaza van. Bármikor megállíthatott volna, hiszen ő az erősebb...
- Jó, nem érted... Igazából én sem értem magamat. Már tényleg vissza kéne mennünk órára - nyitottam ki a kisajtót, mire Krisztán már megint viccből gondolom megragadott, és visszahúzott úgy, hogy már állt, és magunkra csukta az ajtót, amit én már korábban megpróbáltam kinyitni... - Hah, nem kell a viccedből... Meg van a telefonod, nem? Akkor meg? Most pedig menjünk! - rángattam a karom, ő viszont erősen fogott. Francba is...
- Jó, vettem. Mindent. Bocs, ha hülye helyzetbe hoztalak - engedte el a karom, ami tehetetlenül hullt le a testem mellé, én meg értetlenül néztem a szemébe, ami üveges és semmitmondó volt. Éreztem a leheletén, hogy sokat cigizett. De már megszoktam ezt a szagot, tehát annyira nem zavart... Szóval bocsánatot kért, oké, rendben, de most mit tegyek? Vagy inkább mit tegyünk?! - Tényleg nincs ott semmi. Csak... odaképzeltem - mondta recés hangon, miközben meghallottuk a csengőt. Remek, nem sikerült visszaérnünk, és a női mosdóban egy budin állunk egymással szemben. Ha most valaki észrevenne minket, nem is tudom, milyen lehetőségekre célozgathatna, miket műveltünk mi itt...
- Hahó, miért nem lehet bemenni? A vécés néni vagyok, kell WC papír?! - döngette egy mély hangú nő a külső WC ajtót, mi meg tökéletesen egyszerre néztünk rá a budi melletti tartóra, ahol persze nem volt papír...
- Kell! - szólt ki Krisztán, mire a nő felsikoltott. :D Hát ja, nekem kellett volna kiszólnom, de mindegy.
- Kell! - szólaltam meg én is mentésképpen, de a nénike megint felsikoltott, szóval szerintem meg is adtuk a jövő heti csámcsognivalót a Szent Reviuls dolgozóinak... Odamentem a bezárt ajtóhoz, majd miután kinyitottam, a néni mellett rögtön ki is száguldottam a tinikkel megtelt folyosóra, majd próbáltam elvegyülni. De párszor magam mögé néztem - magam sem tudom, miért -, és néha megláttam a tömegben Krisztánt, aki újra a telefonját nyomkodta, miközben a kapucniját a fejére húzta...

- Ursula tanárnő nemsokára alkalmat fog keríteni arra, hogy megbüntessen benneteket - mondta sajnálattal kevert szidással a hangjában az ofőnk, mikor irodalmon a szeme elé kerültünk Krisztánnal. Különösebben nem érdekelt, hogy megint "elherdáltam" (csak hogy Ursula pöffeszkedő szava járásával éljek) egy föciórát, és az sem nagyon érdekel, hogy "de hiszen nemrég volt rendkívüli szülői, nem volt elég egy belőle?" (ez meg már az ofő prédikációja volt, miközben próbálta tartani velünk a szemkontaktust. És igen, nem ő nem akart ránk nézni, hanem mi őrá. :D)
- Vágom, de úgy nagyjából mikor akar megerőszakolni? Nem mindig érek ám rá - emelte a szeme elé a karóra nélküli csuklóját, belőlem meg kitört a gúnyos kacaj. Hah, még hogy ővele bármit is csinálni? Vele még felhőket sem lehet bámulni a földön fekve, ugyanmár! És ajj, ne már! Pont vele fognak megbüntetni, ha van Isten, akkor az most hol van?! Elment Balira leereszteni a fáradt olajat, vagy mi? Nekem fáradt idegeim vannak a testemben, azokat kéne kipihentetnem, még ha nem is eresztem le őket valahol...
- Én is szelem... De most már mehetnénk? - fújtam ki a gőzt, a tanár pedig azonnal eltorzult arccal kapta kifejezetten felém a tekintetét. Most mi rosszat mondtam?
- Sirállia, óra van! - mutatott az osztálytársaimra, akik éppen nem azt csinálták, amit egy megszokott irodalom órán kéne: Zakarián fülpiszkálóval matatott az orrlyukaiban, majd miután úgy gondolta, elég tiszták, nekivágta a tisztítóeszközt ikrének, aki meg továbbdobta Karamellnek, aki meg kettőt találhatsz, kinek adta tovább: természetesen Kírának, ehhez kétség sem fért volna... A lány undorral hajította vissza Karamellhez a fülpiszkálót, ami mindenki nagy meglepetésére a fiú inge alá esett, így fél óra volt kábé, míg újra előkeresték. A többiek meg vagy nevetgéltek (Stella, Zera) vagy aludtak (Bonti, Erion, Wolfi, stb...ki tudja még milyen élő organizmusok tanyáznak az osztályban, lehet, hogy három amőba nemes egyszerűséggel sakkozik Kíra fején...)
- Jó, ezt is szelem keresztül-kasul - legyintettem, majd lazán a helyemre somfordáltam, mire megint kicsapódott az ajtó, és egy kordszoknyás, elegáns ingben és hajkölteményben, na meg nyolc liter parfümben beszáguldó nő jelent meg mindenki legnagyobb csodálatára.
- Yamanaka Sirállia ebbe az osztályba jár? - kapkodta a tekintetét a számára ismeretlen alakok között.
- Nem, őt tegnap előtt kicsapták - horkant fel Krisztán, a többiek meg persze szakadtak a röhögéstől, én viszont odamentem, hasba könyököltem a srácot, majd a nő elé álltam, és magamra mutattam, hogy én vagyok az. Krisztán meg még húsz ilyet fog kapni, főleg, ha együtt kell büntetést szenvednünk!
- Megérkeztek a vértesztje eredményei - nyomott a kezembe egy köteg papírt, majd eldarálta, hogy a véremben elenyésző baktériumok voltak a macskakarmolás miatt, de a szervezetem kivédte a káros cuccokat, így a kezdetleges szédülések és egyéb tünetek azért múltak el, mert erős a szervezetem, mint a makk. Ja nem, én vagyok egészséges már, mint a makk. És valóban: egy ideje már nem érzem a sok hülye kavargó tünetet, amitől azt hittem, minimum a tetanusz fog ágyba kényszeríteni, sőt, a sebem miatt sem szólt senki, egy ideje meg már le se alapozóztam... Minden úgy ment végbe, hogy nem is törődtem az eseményekkel, vagyis ezekkel az eseményekkel nem foglalkoztam, mivel valójában annyi minden történt velem a karmolás óta, hogy magamra aligha tudtam figyelni, inkább az események érdeklődő szemlélője lettem.
- Na mi az, nem fogsz meghalni? - trappolt mellém Krisztán kedvesen és bájosan, nekem pedig igazán kedvem lett volna felképelni. A WC-ben még olyan... Krisztánhoz mérten kedves volt, most meg megint egy bunkó marha...
- Hagyjad már békén, full unalmas ezt hallgatni - hallottunk meg a hátunk mögül egy ismerős hangot, és mintha a hasam is külön hallószerkezettel lett volna születésemkor ellátva, összeszorult, és az izgalom apró jelei kúsztak fel a torkomba: Bonti hajtotta fel a fejét egy pillanatra az asztalról, csak arra az egy múló szösszenetre, ameddig a padtól csíkos arcát, a bágyadt szemeit meg tudtam pillantani, majd olyan hirtelen vágta magát vissza eredeti pozíciójába, mint amilyen hirtelen odaszólt nekünk. Huh.
- Akkor ne hallgasd, hanem csicsikálj - böffent vissza Krisztán, majd a helyére ment, és maximum hangerőre bevágott egy metálzenét, amelyről azt hitte, hogy minket is érdekel, pedig egyáltalán nem... Vagyis az ikreket igen, mert ők is folyamat ilyeneket nyomatnak, de egyébként mindenkit hidegen hagyott... Tyleren kívül. :D
- KAPCSOLD KI AZT A RICSAJT! - ordibálta, hiszen alig lett volna hallható a hangja a zene miatt, Krisztán pedig lazán visszaordított:
- EZ A RICSAJ A KEDVENC SZÁMOM - majd, ha eddig azt hitted volna, maxon volt a hangerő, csalódnod kellett, mint nekem: még magasabbra állította a hangerőt, míg a tanár el nem vette a telóját, és nagy nehezen le nem állította a zenéjét: órák kérdése volt. :D Irodalom további részében egyébként Krisztán oktatgatásáról volt szó, na meg pár nevenincs szerzőről, akiknek bár volt neve, de már kiment a fejemből, illetve írtunk is valamit, csak már ki tudja, mit, egyébként meg egész órán a vértesztjeimet nézegettem úgy, hogy mindeközben Krisztán tollával birizgáltam a papírlapokat, mellyel a srácot az őrületbe kergettem... Szóval igen, bucira mosolyogtam a fejem: idegesíthettem azt a majmot és még egészséges is voltam. :D Óra után, amikor a teremből ki akartam Tyler vizslató szempárja mellett osonni, grimaszolva azért megjegyezte, hogy:
- Annyit nézegetted azt a tesztet, mintha minimum valódi vérrel írták volna...
Na, már csak az kéne! Megjelennének az ablakban ebben az esetben mini Dake vérszívó poloskák, és elárasztanák a szúnyoghálóval be nem védett 9. B "erődöt". Nekem meg még egy Dake jelenléte is sok volt...

***

    Órák után Bontival kint vártuk meg a srácokat. Kicsit sem nézhettünk ki hülyén, mert végülis minden értelmes tini péntek délután a suliban akar maradni, ez tök egyértelmű. Óóó, csak kár, hogy míg ők mentek haza gubbasztani a 2x2-es szobájukban, addig mi egy sokkal jobb  programmal ütjük le az időt. :D 

- Komolyan, ezeknek mennyi idő lehozni a cuccaikat?! - nyújtózott egyet Bonti a padon fekve. 

- Ha éppenséggel nem Convers lenne rajtad, még én is bevenném, hogy valami rossz csöves vagy - néztem le rá - mert természetesen a pad támláján foglaltam ismét helyet -, és próbáltam tök unott hangot erőltetni magamra, de ez nem volt olyan könnyű. 

- Neked mániád mások ruháit csekkolni?! - nézett rám gúnyos vigyorral az arcán. 

- Ha, nem vetted volna észre, lány vagyok.... - forgattam a szemem, továbbra is fenntartva az álca unottságot. És, az, ami ez után történt, azonnal elvette a kedvem. És, nem, nem csak erre az egy napra, hanem az elkövetkezendő napokra is. Minden azzal az egy hívással kezdődött, amit akkor kaptam, amikor Bonti a padon feküdt, én a támlán dekkoltam, majd az információk hatására meg is állt bennem az idő, mivel a hívó még azt sem várta meg, hogy beleszóljak a telefonba....

Ismeretlen: Síra, hol vagy?! 

Én: Suliban, miért?

Ismeretlen: Azonnal haza kell jönnöd, nagy baj van!

Én: Mi történt?!

Ismeretlen: Csak gyere már, az istenért!!!