Szeptember 28., Kedd
- ÁÁÁ! Te meg mi a francot fetrengészel itt?! Komolyan mondom, mint egy csöves! – háborgott valaki… Valaki előttem feküdve, míg álmosan és kómásan felnyitottam a szemeimet. – Aluljárót esetleg ne hozzak, ott jobb ám?! – tápászkodott fel a földről nemrég beköltözött púp az én és az egész ház hátán: Gray, a full humoros srác, a kötelező kelléke a reggelemnek.
- Gray!!! – csak ennyit tudtam kinyögni, majd felfedeztem, hogy… egyáltalán nem az ágyamban töltöttem az éjszakát, hanem a bejárati ajtót támasztva a hátammal nyomott el az álom, és valószínű, hogy ez a hülye ordibáló vekker átzakózott rajtam kora hajnalban.
- Mi van?! Miattad azt hittem, bezártad, és úgy törtem be az egészet!! Miattad a zárnak kaputt!!! – ordibálta olyan kék fejjel, mint amilyen kék a szeme, majd még egy érdekes jelenséget felfedeztem: az ajtó kiszakadva feküdt mellettem, és Vity éppen azon evett… macskakaját. Mi? Miért adott neki ez az állat macskakaját? Gray, én kinyírlak!!!
- Én kinyírlak!!! – kiáltottam ki azt, ami megfogalmazódott bennem és egyszerre friss lettem, felkeltem egy hirtelen mozdulattal, majd megindultam a fiú felé, aki értetlen szemekkel mért végig. – Nem… nem te voltál? – bizonytalanodtam el egy pillanatra, mert ez az arckifejezés nem hazudik…
- Te elmeháborodott!!! Mégis miről beszélsz? Kitört egy ajtó, ráadásul a bejárati ajtó, ráadásul… Fú, miattad! – vágta a fejemhez mindazt a hazugságot, amit természetesen nem én tettem, hanem ő, de mindegy, még mindig nem vágom, hogy tört ki egy ajtót, és azt még kevésbé értem, hogy én abban a pillanatban hogyan tudtam tovább aludni. Ilyen ember még egy biztos nincsen. A hátába beletörnek majdnem egy ajtót, de ő alussza békésen az igaza álmát… De miért itt? Miért esnek ki a múlt napi események állandóan? Miért kérdezek mindig? Magamban? Áááá… Így már beugrott. Bontival voltam este, akivel „kérdezz feleleket” játszottunk, és kiszedett egy szöszt a hajamból, majd hívott Krisztán, utána jó éjszakát kívánt, Bonti hazakísért, és odaa…
- VITANY!!! – vetődtem a kiskutyám bolyhos tappancsa elé, mire ő majdnem olyan értetlen és sokkos szemeket meresztett rám, mint a nem messze tőlünk lefagyott Gray, de ááá, Vity a srácot semmilyen tekintetben nem tudta „túlreagálni”. – Ne edd!!! – azzal rángattam ki a szájából elkeseredetten és ordibálva a nyakláncom, majd miután sikerült, rávetettem magam Grayre, és ott ütöttem, ahol tudtam. Elég!!!
- Nem elegendő neked tokostul kicsavarni egy átkozott hülye ajtót, macskakaját adsz Vitynek, de ezen felül a kedvenc nyakláncomat odaadod szerencsétlennek fullasztónak?! Ha?!!! – csapkodtam, de akkor vettem észre, hogy Gray lefog, szóval befejeztem. Á, kell nekem mindig erősebb ellenfelet választanom magamnak!
- Nem én adtam neki!
- Akkor ki? – értetlenkedtem, majd hulla fehér arccal elmentem kávét főzni. Most az az egyetlen, ami le tud nyugtatni… Atyám! Nem zártam be az ajtót, de ha valaki be akart volna Gray előtt jönni, neki is ki kellett volna törnie egyszer az ajtónkat, majd visszavarázsolni valamilyen mágikus erővel, miközben arra is ügyel, hogy egy szerencsétlen, aki jobban szeret a kemény földön, a hideg külvilághoz simulva csicsikálni, nehogy fel találjon ébredni. Én úgy szeretem a rejtélyeket, de komolyan! Viszont max. filmben, mert a valóságban roppant idegesítő a sok titok és kétely, ami mindezt övezi…
- Mit tudom én, nem én voltam az, aki cseszett vigyázni a házra, és inkább Bontikkal lógtam át a fél éjjelt – nevetett fel, majd kiszedte a jóízűen csámcsogó Vity alól a kaját, és kiborította… Az udvarra. Nem gáz, hogy ráugrott a kistál tartalmára kapásból nyolc kóbor macska? Gyereknap… akarom mondani, macseknap. Könnyű dolga volt egyébként Graynek, nem kellett ajtókat nyitogatnia, csak kilépett a szabadba, és mehetett a menet.
- Te ezt… honnan tudod? – lettem egy szemvillanás alatt vörösebb, mint egy kiló… mint egy kiló... Á, nekem ezek a hasonlatok soha sem mentek valami flottul.
- Talán, mert nem messze mentem a háztól, csak a legközelebbi buszmegig? – kérdezte úgy Gray, mintha full egyértelmű tényanyag lenne az, hogy ő hobbiból kigyalogolt a zeneszámom után emózni egy buszmegállóba… Sőt, pont a legközelebbi felé lógtunk egyet Bontival (haha), és őt mégsem nagyon láttam…
- Csak úgy megjegyezném, hogy egyáltalán nem vettelek észre! – fújtam ki magam, hogy kicsit lenyugodjak, de nem ment. A kezem elkezdett remegni, a szám pedig kiszáradni, ahogy a tegnapi jelenet apró emlékfoszlányai hasítottak az emlékezetembe és… a szívembe.
- Mert pont, hogy nem a buszra vártam, csak mellé álltam, de azt kiszúrtam, hogy Bontival voltál… Na, halljam, mi volt? – érdeklődött rendkívül jogosan. Kábé annyi köze volt az egészhez, mint a nem létező leguánomnak ahhoz, mit ettem tegnap előtt reggelire.
- Mi közöd hozzá? Idejössz random a lakásomba, és eljátszod itt a „mindent tudni akarok rólad csávót! Tegnap is, nem kellett volna megmutatnom a számom, mert utána lekoptattál, elmentél, és én aggódtam, elcsap-e egy repülő, remélem vágod! – vertem bele a falba indulatosan.
- Milyen repülő? Itt, a mi kerületünkben? – akadt fenn a szemöldöke egy pillanatra Graynek, de jobbnak látta szerintem, ha ebbe a témába nem vág bele… - Mondtam, hogy sajnálom! De megérintett, talán túlságosan is, de ezt meleges emlegetni, szóval hagyjál békén végre ezzel! Világos?! – vert a kezem mellé bele a falba,miközben ideges tekintettel méregetett, mire én fogtam, és felháborodottan a sok indulattól, ami bennem lakozott, a mellkasánál fogva jó erősen odébb löktem, majd felkaptam a táskám, ami az előszobában terült szét, mint amit már vagy 60 éve nem látogatott meg a tulajdonosa, elrobogtam az ijedten ugató kiskutyám mellett, majd a friss kávéillattal övezve kirobogtam az ajtón… Ja, bocsánat. Az ajtó helyén, egy nagy lyukon. Csináld meg, Gray, rám ne számíts!
***
Én nem vagyok normális. Full eltévedt az agyam valahol. Tuti, valami szellemi rendellenességben szenvedek. Mégis valaki magyarázza el, mit keresek Bontiék háza előtt! Ilyen még nem volt… valószínűleg én keltem előbb. Ez valami csoda lehet, nemde? Igazán magyarázatra szorulna az az apró dolog is, hogy miért érdekel, ki kelt előbb közülünk… Ch, most eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekel senki. Se Bonti, se Gray, se senki a Föld kerekén. De… miért vagyok kiakadva mindenkire? Hiszen a legtöbben nem tehetnek arról, hogy ilyen szánalmasan és idegesen érzem magam. Talán nem kellett volna Grayre sem úgy ráripakodnom, viszont ő támadott le reggel is úgy, mintha közellenség lenne, és a CIA körözne! De neki is meglehet a saját gondja-baja, nem hihetem mindig azt, hogy mindenki ellenem van. Bonti is biztosan azért keresett meg, vagy talált meg, vagy a halál tudja, hogy segítsen, amennyire tud… És még a nyakláncomat is megtalálta. Nem, nem veszekedhetek mindenkivel állandóan, nem robbantgathatok bombát egyfolytában. És egyre nehezebben is megy egyes emberekkel a háborúzás… Elővettem tehát a mobilom, és írtam villámgyorsan egy bocsánatkérő üzit Graynek, mert most egészen tuti, hogy nem megyek már vissza, majd miután a zsebembe mélyesztettem a telómat, csak bámultam a hajnalba. Nem akarok itt lenni, csak összeszorul a szívem, ha rá gondolok. Nem szabad, nem szabad a tegnap estén sem agyalnom. Semmi para, csak jött, csak odaadta a láncomat. Azért állított meg, hogy odaadja, azért maradt velem tovább, mert daráltam neki a hülyeségeimet. Tuti ezért. Nem szabad többet gondolnom a barátságunkba… mint ami. Végignéztem tehát a szépen gondozott udvarukba, ahol nyillott mindenféle virág, döntögette a széltől a koronáját jó néhány gyümölcsfa, majd miután átsiklott a szemem a szép nagy emeletes házukon, próbáltam a „véletlen” mozdulattal kitalálni, kívülről nézve hol lehet Bonti szobája, de annyi ablakuk van, hogy képtelen voltam még csak tippelni is. Francba. Mennem kell. Megfordultam, majd lassú és szaggatott léptekkel, a kapucnimat a fejemre csapva és a fülesemet a fülembe dugva elindultam a suli felé. A halál tudja, hány óra lehet, nem is akartam tudni, mert talán magam is megrémülnék a felfedezésemre… Kávé nélkül, még full sötétben fenn lenni. Még mindig roppant hihetetlen. Miközben a suli felé vettem az irányt (duplán hihetetlen), arra gondoltam, mostanában mennyi háború volt osztályban, és hogy mennyire belefáradtam. Na, meg értelmetlen okokból kifolyólag reménykedtem, Bonti látott az ablakából, de ááá, biztosan nem látott, nem jön utánam, vagy ilyesmi. De álljon meg a díszmenet!!! Miért kéne utánam jönnie, mi ez, valami elcseszett tündérmese? Ez a valóság, hé, Bonti meg csak egy fiú, mint a többi, csak ő eléggé agresszívan akart velem tegnap is… beszélni. Meg szöszt kiszedni… a hajamból. Mikor elértem a sulihoz, meglepődve vettem észre, hogy nyitva volt. Frankó, bemehetek, és egyedül elkezdhetem megtervezni a jövő évi tantervet, hűha.
Első utam a sötét osztálytermünkbe vezetett, ahol is levágtam a táskám, és ráfeküdtem a padra, és megpróbáltam megnyugtatni magam, hiszen mióta kávé függő lettem, életemben ez az első alkalom, hogy kihagytam a reggeli frissülésemet! Francba már!
- Hé, csá – hallottam meg magam mögött egy recés… és elég ismerős hangot. Persze, hogy halálra rémültem, ez egyértelmű. Hogy is lehetne, hogy az osztályban egyedül fetrengjek egy padon, és elmélkedjek? Természetes, hogy lehetetlen képzelgés ez.
- Te meg ki a franc vagy? Van neked is osztályod – ásítottam, és próbáltam nyugodtságot eloszlatni a hangomban. Ch, de szeretnék megfordulni, viszont lehet, olyat látnék, amit nem kellene.- Már találkoztunk – hörögte vissza, én meg gúnyos mosolyra húztam a számat. Az meglehet. Nagyon ismerős vagy te nekem. – Miért nem nézel rám, szuka?
- Ki a halál vagy te, mert az tuti, hogy nem Dake! – ugrottam fel ijedten, és hátranéztem még riadtabb tekintettel, mert a „szuka” szót rám eddig egyedül Dake alkalmazta… Most mégis más szájából hallottam.
- Kylo, de már bemutatkoztam egyszer, asszem’. Ha meg nem, akkor így jártál, te kis **** - nyújtózkodott egyet. Az utolsó szavát meg inkább nem írom a naplómba, mert lehet, lyukat fúrna a lapba…
- Tudod te, kivel beszélj így! – mordultam rá, még inkább végigmérve a fazont. Hé, ő a kórházból… Te szent ég! Ő a kórházban ápolt fiú, aki a banda drogos tagja! Övé a marihuánás karkötő, meg… ő fogta le Maklári Terézt, és én őt támadtam le úgy, hogy elájult. Azta… A felismerés úgy nyilallt belém, mint a mennydörgő villámcsapás (jé, most megy a hasonlat), hogy egy pillanatra meg kellett fogódzkodnom a székem háttámlájában. Kylo ezt észre is vette, bármennyire be van szívva szerintem most is, és elröhögte magát. Szerintem is nagyon nagyon mulatságosan festhetek, kora hajnalban, „kávétlanul”, nyűgösen. Ráadásul még egy ilyen alakkal kellett magammal éppen most szembetalálnom.
- Haha, rohadt vicces, mikor így beszarnak tőlem! – vigyorgott gonoszan, majd felállt a székből, és közelített felém, én meg hátráltam, míg bele nem ütköztem a falba. Kylo már kábé Wolfi padjánál volt, amikor reflexből elordítottam magam.
- Ott állj meg, ha nem akarsz meghalni! – tettem magam elé mind a két kezem, és kitalálhatod, mi jött ezután: újabb röhögés. – Ha már ennyire sokat röhögsz rajtam, és ilyen laza gyerek vagy, elmondhatnád, mi a bánatos eget keresel a 9. B-ben. Tudom egyébként, hogy az egyik bandatag vagy. Átlátok rajtad, te drogos állat. Ki lesztek iktatva, nekem is van elég kapcsolatom hozzá! – fenyegetőztem, hátha ettől berezel, de szerintem azt se tudta, pontosan hol van, szóval eléggé meglepődtem, mikor eme kijelentésem hallatán leült Wolfi padjába, és felvágta a csülkeit az asztalra. Onnan nézett rám gúnnyal és unalommal egyetemben.
- Oh, nem hinném azt. Egyébként Krisztánnak hoztam anyagot.
- Anyagot?!?!?! – fortyantam fel úgy, hogy közben meghűlt az ereimben a vér. – Krisztán is….?
- Mi közöd hozzá, egyébként meg, nem csak arra mondjuk az anyagot, amire gondolsz – nevetett fel. Hát, akkor mire, torkos borzra? Vagy kitalálom… hozott neki lisztet a réteshez, vagy mi?!
- Akkor világosíts fel – suttogtam idegességtől összeszorított fogakkal. Most már aztán tényleg elegem van ebből a napból, pedig el sem kezdődött!
- Semmi közöd hozzá, pfff – nyúlt a farzsebébe.
- Neked meg semmi keresnivalód itt! Tűnj innen, de azonnal! – üvöltöttem kikelve magamból, mire elkezdett tárcsázni, és miközben végig engem nézett kaján vigyorral a képén, beleszólt a készülékbe:
- Dake, itt a szukád. Hiányzik, mi? Gyere, addig itt tartom – ugrott fel, majd ledobva a telóját, odarohant hozzám, de én sem hagytam magam, elkezdtem futni ki az osztályteremből, de ő követett. Nem igaz, hogy ezekkel a bandatagokkal folyton megy ez a macska egér harc! Mindenhova befutottam, de ő akárhol bújtam meg, mindenhol megtalált, mintha úgy ismerné a sulit, akárcsak a tenyerét, pedig inkább tűnik maffiózó intézménykerülőnek, mint iskolaismerő ürgének. A levegővételem zilált volt, izgultam, nehogy bárki észrevegyen vele, és az utolsó hely, ahol még nem jártam, az a… mosdó környéke.
- Pfff, nehogy azt hidd, hogy te kis pondró, bármerre mehetsz! – üvöltötte utánam, én pedig magamra csuktam az ajtót, és ez volt az egyetlen helyiség, ahol volt eleve kulcs a zárban, szóval magamra zártam az ajtót, és csak hallgattam Kylo ritmikus ajtóverését, és próbáltam lenyugodni. A fejemet lehajtva lihegtem, és törölgettem az arcom, na meg persze megcsíptem magam párszor, álmodom-e, vagy ez a való világ.
- Te meg?! Ilyen korán senki sincs még itt – jött hozzám oda… Krisztán?! Éppen a csapnál ivott, mikor beronthattam…
- ÁÁÁÁÁÁÁ! – ordítottam el magam, mint akinek rossz a lelkiismerete, Krisztán meg full értetlenül bámult.
- Hoppá, van egy bolond Sírám, és egy kihalt iskolám. Mit is kezdhetnék ezzel a kettővel? Na és magammal? Hmm – mosolygott rám, miközben közelebb akart jönni, én meg még jobban megijedtem, és csak azt skandáltam magamban, hogy „NEM LEHET IGAZ!”
- Nem … Te se vagy százas… Ne is várd, hogy bárhova… hogy bárhova megyek veled ma. Felejts el… Inkább kapjon el Kylo! – emeltem fel haragosan a fejem majd már nyúltam a zárhoz, amely mögött Kylo még mindig ritmusos döngetését lehetett hallani, mire Krisztánból kitört a röhögés.
- Nyugi már, csak vicceltem – fogta meg a kezem, és vette le a zárról. – Mi bajod? Miért vagy itt? Miért vagy ilyen nyugtalan? Találkoztál Kyloval is? – fürkészte az arcom kivételesen kíváncsian.
- Nem játszom veled is ugyanazt a hülyeséget, mint tegnap Bontival! – ismertem fel a kérdéssor miatt a tegnapi kérdezgetéses jelentet Bontival, szóval csak úgy kicsúsztak a számon a szavak, ő meg az érdeklődés helyett most értetlen ábrázattal meredt az arcomba.
- Mi van?! Tegnap éj…
- Semmi, ezt is felejtsd el! Kérlek… - suttogtam megrémülve a szavába vágva.
- Nem! Gyere el velem ma! Basszus már! – hajolt a csap felé, két kézzel támaszkodva annak szélében. De jó, térhetünk vissza a vásárlás témára… – Szerinted miért hívtalak el, mert nem akarom rohadtul, hogy gyere? Te olyan hülye vagy, mint a föld! Most jössz, vagy nem? – nézett rám úgy, hogy a tükörbe tekintett, így az arcomat is simán látta belőle… Hát, nem kellett volna. Ramatyul néztem ki: zilált haj, kipirosodott arc, száraz száj, karikás szemek… Bravó. – Mondd már, te!
- Nem! – ráztam meg a fejem, mire elszédültem. Tudja, kivel beszéljen így. Még a kutyákkal is szebben társalognak, mint ahogy Krisztán most nekem „ugatott”.
- De! –lett dühös azonnal. WHAT? - Gyere el! Eljössz! – fordult meg, hogy szemtől szembe legyünk. Éreztem, ahogy a tehetetlen düh eláraszt a lábujjamtól az utolsó hajszálamig. Mit nem ért azon, hogy miután így beszélt velem, nem fogok önkényesen és boldogan ugrándozni mellette, míg a deszkákat méregeti? Szedjen össze valaki mást, aki van olyan hülye, és parancsra megy! És miután hallottam erről az anyagos sztoriról, egyszerűen rossz előérzetem és furcsa megérzésem támadt Krisztánnal kapcsolatban, akivel most jobb, ha egy darabig nem társalgok, míg nem tisztul a róla kialakított képem…
- Nem te fogod megmondani! Lehet, hogy Kylonak tudsz parancsolni, mikor meg hányra hozza az anyagot, de nekem nem! – morogtam kegyetlenül szembenézve vele, mire láttam rajta, összerezzent, megindult felém, és megragadta a karomat. Közelebb vont magához, de nem azért, hogy kedveskedjen, sokkal inkább haragot vettem ki a mozdulatból, de én sem hagytam magam: konokul a szemébe bámultam, és felszegtem az állam, hogy ne mutassam, legbelül elkezdtem rettegni tőle.
- Ezt szívd vissza. De most! Hadd halljam… Síra! – morogta ő is sokkal mélyebb hangon, mire a dühtől kikelve magamból pofon vágtam. Na, nehogy már neki álljon feljebb mindazok után, ahogy beszélt velem, ahogy parancsolgatott! Viszont… Krisztán, mikor a kezem az arcához ért és hozzácsapódott, reflexből megragadta a kezem (hűha, honnan van neki ilyen jó reflexe? Az órákon nyújtott remek alvásai és kómás feje alapján azt hittem, még egy lajhár is gyorsabban észleli és reagálja le a felé érkező impulzusokat…), és az arcához szorítva azt így maradtunk köbö fél másodpercig, mire úgy gondoltam, igazán elengedhetne végre! Mi ütött ma reggel belé? Élek Bonti tanácsával: ne rajtam töltse ki az idegrángásait!
- Ereszd el a kezem, Krisztán! Menj valami barom A-s ribivel, engem meg hagyj ki a hülyeségeidből – suttogtam dühösen, a haragtól eltorzult arccal, de ő csak nem engedte el a kezem. Még mindig arcához szorította, ami piros lett egy foltban a pofonomtól. A szemében egyszer csak megbántottságot vettem észre, és azt, hogy nem is akart nekem olyanokat mondani, csak… Á, dehogy nem akart mondani! Dehogynem! Nem beszélek bele ezekbe a mélybarna szemekbe többet annál, mint amit valójában kifejeznek, mert bármit, igazán akármit kifejezhetnek! Inkább nem is akarom megtudni! – Eressz már el!!! Krisztán!!!
- Nem… Nem gondoltad ez az ütést komolyan, igaz?!– nézett még mindig vadul a szemembe, mire én is olyan vörös lettem, mint az arca a pofonom helyén. Ideges voltam rá, de a lelkem mélyén már megbántam, hogy megütöttem. Nem szeretek másokat bántani. Egyáltalán nem. És ha jobban megnézzük, én sem beszéltem vele szebben, de akkor is! Ő vitte a pálmát ezerrel!
- De – köhögtem halkan, hogy húzzam az időt.
- Hé, Krisztán, cseszed! Dake mindjárt itt van, tartsd benn azt a fenevadot, míg ide nem ér! –kiabálta egy pillanatig abbahagyva az ajtó szakadatlan ütlegelését Kylo, mire Krisztán még mindig a kezemet az ütés helyére szorítva felegyenesedett.
- Húzzatok el! Te is, és az a majom is! – ordibálta ki, mire Kylo káromkodott egyet, belerúgott az ajtóba, majd elhordta magát a mosdótól. Hála a magasságosnak! De hogy az istenbe sikerült Krisztánnak egyetlen szavával ezt művelnie azzal a beszívott fejűvel?
- Kösz – tudtam le ennyivel a dolgot, mire a kezemet a szájához emelte, és … megpuszilta. Miért puszilgat engem már ő is?! Mi… mi a szent malomkerék folyik ezeknek a lelkivilágában? Értetlenül kifújtam az eddig visszatartott levegőt, majd megkérdeztem: - Miért vagy velem ma ilyen?! Szokatlanul nagy tapló vagy!
- Ch, hát te meg eszméletlen vagy – vonta fel a szemöldökét Krisztán, majd leengedte a kezem, de úgy, hogy az ujjaim érintsék az állát, majd végleg elengedte, és a az olyan értetlenül zuhant le a testem mellé, mint amilyen értetlen és bárgyú arcot vághattam én az egész reggelemre. Hát, kifáradtam, az egyszer biztos. Na meg zavarba jöttem, és az fix, hogy full vörös a fejem. De csak azért, mert a helyemben szerintem mindenki zavarba jött volna ettől a Krisztános kirohanástól, amit még nyolcvan év múlva sem fogok megérteni pontosan, miért tette… - Ha eddig nem esett volna le, bocsánatot kértem! – háborodott fel, miközben bement WC-re. Hurrá, megosztott figyelem forever. Az ajtóhoz álltam, és úgy regéltem hozzá, magasabb hangon:
- Valóban? Ez már, ha jól számolom, a második bocsánatkérésed, ez maga a csoda! – formáltam gúnyosra a hangomat, miközben majdnem elröhögtem magam. – Bocs a pofont – síri csend. Oké… - Figyelj… eljövök veled kenni deszkát, de egyre kérlek: ne legyen ott Kylo, Dake, és semmiféle anyag! – soroltam feltartva jelképesen három ujjam, amit senki nem látott, de tök mindegy, a lényeg, hogy a mai napomon hülyébb már nem lehetek. :D Krisztán semmit sem felelt, szóval én sem beszéltem tovább. Rákérdeztem volna, hogy mi pontosan a köze a bandához, de nem vagyok teljesen eszement, mivel tuti, semmit nem árulna el róla, vagy ködösítene, vagy terelne, ahhoz meg se gyomrom se kedvem a mai napon, már most ki vagyok készülve. Kyloval egy iskolában, aki reggel engem üldözött… Asszem’, a korábbiakhoz képest kevesebbszer megyek fel az emeletre, ahol a 11. osztály terme van…
Gondolatokkal övezve megfordultam, és kiindultam a mosdóból, és mikor becsuktam az ajtót, hallottam, mintha Krisztán mondott volna valamit nekem, de már nem mentem vissza rákérdezni, hogy mit. Igazából, lehet, hogy kegyetlennek tűnök, de olyan szinten ki voltak az idegeim, hogy egyáltalán nem érdekelt az, amit nyolc perc hallgatás után odavetett volna nekem…
A folyosón végighordva magam már észrevehettem, hogy többen is befáradtak a tudás szentélyébe, ahova én bár ne fáradtam volna inkább be. Még az Átkomat is láttam, ez egyszerűen hihetetlen egybeesés! Valami szörnyen ízléstelen apró mályvarózsás lebernyeket vett fel egy macskakaki színű leggingshez, amihez azért hozzáfűzném, hogy kellett volna fölé vennie valami nadrágot vagy szoknyát is, mert így eléggé átlátszott… A már nem is részletezem, hogy milyen mintás bugyija. Ohó, és még ő prédikál nekem a kiállhatatlan öltözködési stílusomról, az ész megáll!
- Hééé! Síra, te az utóbbi időben megvakultál? – ragadott vállon szinte a semmiből Kíra, majd erőszakkal megállított. Hoppá. Túlságosan stíröltem Serena idomait, ajaj. :D
- Ő mindigis vak volt – haladt el mellettünk lazán zsebre vágott kezekkel Krisztán, gondolom, dobott egy sárgát, vagy zöldet, vagy nem is érdekel, milyent. De amúgy… Vajon mire értette ezt a bunkó kijelentését? Lehetne egyszer legalább kedves… Bár, szerintem ez egy elérhetetlen kívánság a részemről, Krisztán mindig lazán bunkón hülye, ugyebár.
Mit sem törődve Krisztánnal, Kírán akadt meg a szemem: apró virágmintás egyberészes szoknyát vett fel, a derekánál egy sokkal szebb barna színű övvel, mint amilyen alsót láttam az imént az átkos jelenségen. Ja, és ehhez a szereléshez párosított egy laza barna kabátkát, ami még jobban kiemelte a vékony alakját. A haja be volt göndörítve, és fel volt csatolva több helyen, de pár szálat hagyott belelógni a homlokába is. Könnyű sminket viselt, és egyszerűen ragyogott…
- Hé, Kíra, káprázatosan festesz! – akadt fenn a szemöldököm a lány kinézete miatt, amivel szerintem nem túloztam. Mióta volt az az incidens Hellánnal, Kíra egyfolytában karikás szemekkel, kialvatlan ábrázattal és a lehető legkényelmesebb ruhákban jött suliba (még melegítőt is vett egyszer fel, és amikor megkérdeztem, miért, rávágta, hogy a suli felé sportolt egyet. Megint.) Most meg egyszerűen gyönyörű, nagyon sokat készülődhetett.
- Én mindig, khm! – hallottam némi (ch, némi?! Egy nagy veder!) számonkérést a hangjában, majd megperdült előttem. – Fú, tudod, ki fog Hellán Baromarc miatt szomorkodni, én nem! Nehogy már szarul fessek egy olyan pasi miatt, aki sosem érdemelt meg, van nála ezer másik jobb is!
- Ja, és amúgy te mindegyiken végig is akarsz majd menni, kertészlyány! – lökte odébb Kírát a vállával Karamell, majd bevágódott a mosdóajtón… a lány mosdóajtón. Öhm, égés. Kíra és én szakadatlanul furcsa ábrázattal bámultuk Karamellt, aki kábé 5 másodperc múlva rájött a bakira, és vérvörös fejjel átzuhant a fiú WC-be. Oké, jó hír legalább, hogy ma nem csak én tévesztek mosdót! :D
- Ez a gyerek egy barom – forgatta a fejét Kíra.
- Nem is szólsz neki vissza? – tátottam hatalmasra a számat, mivel az állam roppantul leesett erre a „gyenge” kijelentésre. Hol a mocsár? Hol a bármilyen degeneráltozás vagy hasonlók?
- Minek? Már itt sincs, amúgy sincs most hozzá kedvem, idióta – oltott be most engem (WHAT?) egy szemvillanás alatt, majd az osztálytermünk felé vettük az irányt. Mikor beértünk, az osztályban volt ugye Krisztán, meg Wolfi is, és Stella támasztotta még hátával a falat. Fél nyolc. És még alig vagyunk valamennyien bent, és… Bármennyire tekintettem körbe a termen, Bontit semerre sem találtam. Nem jön ma suliba, vagy mi? Ilyenkor már benn kéne lennie! Levágtam magam a helyemre, miután meghallgattam Stella ámuldozását Kíra stílusjavítása miatt, majd elővettem a telóm, és öntudatlan állapotban írtam egy SMS-t Bontinak.
- Azt el is akarod neki küldeni? – ásított fel Krisztán a helyén ülve, én meg összerezzentem, mintha megint valami rosszat tettem volna. Ez meg hol a halálban látta, kinek írok üzenetet? - Megválaszolva a ki nem mondott kérdésedet, az hot ziher, hogy neki írtad. Nincs benn, pedig benn kéne lennie – nyújtózkodott egy nagyot, majd kinyitotta az újabb (igen, már kettő az asztalán bazsalygott összelapítva és szétszórva) energiaitalát.
- Mi közöd hozzá?! – morogtam vissza rendkívül barátságtalanul, majd felkeltem, rátámaszkodtam az asztalára, és a szeme láttára nyomtam le a küldés gombot, majd a felvont szemöldökének a kíséretében odavándoroltam a padom melletti ablakhoz, hogy ne kelljen vele tartanom azt a szerencsétlen szemkontaktust „őkegyelmével”. Amikor viszont kinéztem, Bontit láttam meg… Biával. Éppen a suli előtt beszélgettek, majd Bonti nyomott egy puszit a lány arcára, és lazán beindult a kapun. Istenem, olyan édesek voltak együtt! Ilyen helyzetben még Bia sem tűnt elkényeztetett palotapincsinek, csak egy egyszerű hugicának, aki a bátyjával jött a suli felé. Mikor a Szent Reviuls hatalmas hirdetőtáblájához ért, akkor vehette észre, hogy küldtem neki egy bájos „Hol a bánatos marhalábszárban vagy?” üzenetet, egy pillanatra tehát meg is állt, hogy előhalássza a telefonját. Mindeközben… gőzöm sincsen miért, de a szívem hevesebben kezdett el verni, és állandóan a szám szélébe haraptam, míg azt nem vettem észre, hogy full vérzik, és annak fémes íze pedig szétáramlott a számban, miközben feszülten figyeltem, hogyan reagál. Fú, hát erre a reakcióra egyáltalán nem lehetett számítani: egyet rántott a táskáján, majd elnevette magát, és felhajtva az állát, forgatta a szemét. Mindezt olyan feltűnően és precízen hajtotta végre, hogy még az osztálytermünkből, a retkes ablakon keresztül is láttam minden rezzenését. Viszont… egyszer csak észrevett. Francba is, miért állok itt, és ő miért hajtotta fel a fejét! Bámult egy darabig, én meg őt, míg ki nem esett a kezemből a telóm, én pedig zavaromban lehajoltam érte, de bevágtam a fejem az ablakpárkányba, szóval alakítottam, az a lényeg. :D Sajgó, szédülő fejjel egyenesedtem vissza, és Bonti még mindig ott állt. Értetlen fejet vágott, és már nem felém nézett, hanem csak úgy maga elé. De mintha úgy láttam volna, hogy valamivel pirosabb lett két oldalt az arca, hm. Hát igen, a sok nevetéstől rajtam az embereknek ki szokott pirosodni az egész feje is egyébként, ezen már nem is lepődtem meg. Amit levágtam az ablak előtt, nem csoda…
- Síra, Síra! Mi lesz az első óránk? – lóbálta az órarendjét tök logikusan előttem Stella.
- Őőő, az nem a te órarended? Akkor miért kérded ezt? – gondolkodtam el egy pillanatra, majd mikor megláttam a 11-es számot, reflexből kikaptam a kezéből. – Hol találtad ezt?! – suttogtam neki úgy, mintha holmi bérgyilkos lennék, és a legközelebbi merényletet tárgyalnám le a fejesemmel.
- Krisztán asztalán – mosolygott aranyosan, én meg egyáltalán nem értettem, miért nyúlt hozzá Krisztán padján az ő… tulajdonához. – Azért, mert olyan szép írások meg graffitik voltak rajta, meg akartam nézegetni, meg ilyen szép vastag, és és és … Látod? Cipzáros! – mutogatta a kezemben lévő full titokzatos tárgyra, mire kezdett leesni, hogyan került rá ez a… furcsa órarend a srác asztalára. – De – lábadt könnybe egy szemvillanás alatt barátnőm szeme, amit megint csak nem tudtam épp ésszel feldolgozni. – Visszaadom neki, csak megnéztem! Légyszi, Síra, add vissza, így is bűntudatom van! – biggyesztette le szomorúan a száját, de nem. Nem érdekel, nekem ezzel dolgom van.
- Sajnálom, Stella. A sors akarta így – érintettem meg a vállát bíztatásképpen, miközben elviharoztam mellette, az éppen most belépő Erion és Karamell mellett, majd már a folyosón járva futólépésben kezdtem el haladni. Az nem lehet! Nem lehet biztos ez! Kirohantam a suliból, oda, ahol Bonti megpuszilta a homlokom, majd felültem az egyik kis asztalra, és felnyitottam azt a cipzáras órarendet, amit fix, hogy Kylo hagyott „az anyaggal” Krisztán asztalán. Mikor felnyitottam, megpillantottam benne…
- Te meg? – vágta le magát mellém Bonti egy igazán laza és jogos kérdéssel. Uh. Hát, pont te hiányoztál innen!
- Csak… gondolkodni… jöttem – nyeltem nagyot minden szavam után, és levágtam a Bontitól távolabb eső lábam mellé az immár nyitott órarendet.
- Mi a francért van nálad cigi?! – hajolt kicsit közelebb a rejtegetett tárgyhoz a srác, mire odakaptam a fejem magam is: egy cigi gurult ki korábban belőle. MI?
- Nem… nem az enyém – tagadtam egészen idegesen, mire elröhögte magát, de hamar abbahagyta.
- Ne is tagadd, azért jöttél ki, hogy nyugodtan elszívd… De már csak tíz perc, és becsengetnek – oldotta fel a telóját, majd rosszallóan elkezdte ingatni a fejét, miközben rám nézett, majd mikor észrevette, hogy full nem reagálom le az apáskodó modorát semmivel, csak sóhajtott egyet. – Oké, fogtam. Bocs, hogy zavartalak, jó szívogatást – állt fel könnyedén, majd éppen ott akart hagyni, mikor nekem az eszembe villant egy gondolat: talán őt már végre beavathatom, bármennyire is úgy hittem először, hogy nem lehet benne megbízni, meg nem hisz nekem, gondolom, kívülről nézve a szitu eléggé félreérthető: teljesen egyedül ülök egy eldugott helyen egy rejtegetett cigivel, mégis én mit reagáltam volna, ha én lennék Bonti és Bonti lenne én? Valószínű, nem az ugrott volna be, hogy: á, ez csak Kylo anyagja Krisztánnak, de szerencsére elszedte tőle, hogy megvizsgálja. Még szép, hogy azt hinném én is, hogy cigizgetni jött ki!
- Hé, hallgass már meg! – kiáltottam utána, és magam sem tudom, miért, de a kezemet is nyújtottam felé, amit ő nem láthatott, mert háttal állt nekem, és akkor sem fordult vissza, mikor szóltam neki. Csodás, most akkor csalódott bennem, vagy mi? – Tudom, hihetetlennek tűnik, de reggel találkoztam Kyloval, egy beszívott fejű 11.-es, nem tudom, hogy A-s vagy B-s –e. Az osztályunkban volt! – erre a mondatomra Bonti hátrafordította a válla fölött a fejét, és értetlenül pásztázott engem, én meg csak folytattam: - Krisztánnak hozta ezeket… Mert ebben az órarendben láttam én mást is, csak nem egészen tisztán! Mindjárt meg is nézem… De az a lényeg, hogy nem cigizni akarok, nem akarok én semmit, csak kideríteni, mi a fenét…
- Nem értem, neked miért kell ebbe beleavatkoznod – vágott a szavamba Bonti, és sem gúnyt, sem cinizmust nem hallottam a hangjában, egyszerűen csak megjegyezte… gondolom. – És mi van akkor, ha cigit hozott neki? Tudod, még hányan csinálják ezt a suliban? Kylo meg ahhoz képest, amiket már hallottam, diszkrét is volt. Ismerem a tagot, nem árt az senkinek, ha csak nem húzzák fel az idegeit – magyarázta, bennem meg elpattant valami. Még, hogy nem árt senkinek, ha nem húzzák fel! Ó, Bonti, akkor te tényleg full nem tudsz arról, hogy azok öten Kyloval együtt miket művelnek Pest sikátoraiban!
- Te nagyon el vagy tévedve, ch – jegyeztem meg kurtán, mire visszaült mellém.
- Akkor téríts vissza a jó útra – nézett mélyen a szemembe, mire éreztem, ahogy a kezem, amellyel támaszkodtam a kisházban, egyre jobban izzad és éget. Ugyanezt éreztem az arcomnál is, és csak bámultam, mire észbekaptam, szóval inkább a kisházon kívüli virágoskertet kezdtem el felmérni. Ahogy nekiálltam eme csodás „életcélomnak”, éreztem, ahogy az arcom normál állapotba kezd visszatérni, de akkor is furán éreztem magam…
- Hát… Miért én térítselek? Te biztosan jobban tudsz mindent – tereltem, mire felnevetett.
- Van időnk, mint a tenger… Az első óra ofői, nemde? – nagyon érdekelt, most milyen arcot vághat, így visszapillantottam rá. Még mindig engem figyelt, és aranyosan mosolygott. Semmi rosszindulatot nem láttam az arcán, nem éreztem azt sem, hogy elítélne, ha elmondanám neki ezt a reggeli sztorit, szóval úgy gondoltam, ebből nem lehet gáz. Ó, de miért pont Krisztán legjobb haverjában bízok meg ennyire? Ajj! De a gyáras sztorit nem mondhatom még el neki, az már túl sok infó lenne…
- Oké, nos, mikor a gyárban jártál, mit láttál? – csúszott ki a számon, pedig nem! Nem erről akartam beszélni!
- Igazából semmi különöset. Arrafelé jártam, és megtudtam, mi történt veled, aztán a hangok irányába mentem – nézett az ég felé, miközben visszaemlékezett. Most bátrabban mertem nézni őt. Már megint túl laza! A hajába fújt a szél, és közben eltakarta előlem az egyik szemét, de ő ezzel nem foglalkozott, de hát fura is lenne, ha elkezdene nyafizni a szél miatt, aztán mint egy csaj, a haját igazgatná. :D Laza póló volt rajta, és egy tök jó kék farmerkabát. Hála égnek, nem csőfarmert vett fel, ahogy elnéztem a nadrágját, mint amilyet a legtöbb páva hord a fővárosban, hanem egy bő szabású sötétkék farmert, ami…
- Te figyelsz rám egyáltalán? – nézett vissza rám, majd mikor meglátta, hogy a ruháit nézem, kissé, mintha zavarba jött volna… - Hallod, jobb szeretnél ezek nélkül látni, vagy mi? Így is te vagy az első, aki…
- Nem! – ráztam meg a fejem zavartan. - Aki? – bíztattam a további beszédre, de úgy tűnt, nem nagyon akarja folytatni. Pedig érdekelt volna, brutálisan.
- Semmi, úgysem hallottad volna – nevetett fel, miközben beletúrt a hajába, majd belekezdett újra abba, amire nem figyeltem, mert lefoglalt őfelsége lazasága. :D – A hangok irányába mentem, és meghallottam a tiédet. Ideges lettem, mert hallottam, hogy te is az vagy – itt aggódva a számba haraptam, mert eléggé át tudtam élni a helyzetet. – Az előszobában, ha lehet annak hívni azt a lepukkadt kérót, ahova egyáltalán bementem, egy szőke srác volt, meg egy piros hajú fura gyerek, akik full értetlenül bámultak, én meg ott is hagytam őket – folytatta, és nekem leesett. Tényleg, akkor még nem is volt ott Kylo, honnan tudhatná tehát, hogy van egyáltalán köze a gyáras sztorihoz annak a drogosnak is! Hiszen akkor még valószínűleg kórházban volt. A kapucnis meg ki tudja, hol vizelt éppen. :D
- Vágom – sóhajtottam egy nagyot, mire kérdőn kapta vissza a szemét rám.
- Miért kérdezed? Miért voltál te egyáltalán ott, kikötözve? És ki az a gyerek? Az a vörös, tudod, kiről beszélek…
- Már megint kezdjük a kérdés felelek játékot? – nyújtóztattam ki a lábam, mivel már kezdett zsibbadni az egész. – Figyelj, nagyon köszönöm, hogy megmentettél akkor. Tudom, aggódsz értem – itt Bonti komótosan köhögött egyet, majd zavartan újra a hajába túrt -, de… nem akarlak ezzel traktálni téged. Így is… van elég bajod neked.
- Kösz – guvadt ki a szeme, mire felnevettem. :D
- Nem úgy értettem, hülye!
- Ezt is kösz – hajolt előre kiguvadt szemmel, mint akibe nyíllal belelőttek, én meg még jobban nevettem, mire ő sem bírta tovább, és besegített a röhögésembe: együtt nevettünk tovább. – Jó, értem, aggódom tényleg… Ezért remélem, egyszer majd elmondod, Síra – vette komolyra a figurát, én meg csak lefagyva a meglepődöttségtől bólintottam egyet. Idegesen –nem olyan idegességgel, amivel egy idegbajos vágja magát a gumiszoba falához - nyeltem egyet, mert már tisztára ki volt száradva a torkom, majd folytattam, amit már régebben elkezdtem.
- Hallod, el fogom mondani, de most először is… Ez a cigi nem az enyém, Kylo Krisztánnak szánta. Azért avatkoztam közbe, mert szerintem ez nem sima cigi, ha érted, mire gondolok. A csávón többször láttam már, hogy full be van állva, szerintem ismertetőt akart adni Krisztánnak – gondolkodtam el, majd belenyúltam az órarendbe, amiből több húszezrest és egy kisebb levelet (?) halásztam ki.
- Értem… Az tényleg nem helyes. A sima cigit én is kipróbáltam már, de egyáltalán nem jött be. Meg drága is. De füveset, pf… – tért el egy kicsit a témától, majd, mikor meglátta az órarend fura tartalmát, fenn akadt a szemöldöke. – Mi a…
- Várj – nyitottam fel izgatottan a levelet. – Az meg tőlem nem helyes, hogy belenézek, de tudom, hogy itt valami folyik, aminek nem kéne, figyeld: „Csá, mester, tudom, eddig nem akartad megízlelni, de ****jó, mikor ideges vagy. Lenyugtat. Lájön csinálta, nem lehet rá panasz. De azért nehogy órán úgy beállj tőle, hogy kiess az ablakon, haha.” – a hangom egyre inkább elmélyült, ahogy olvastam a levelet, gondolom az idegességtől. Füves cigi, vágom.
- Add ide azt a levelet – nyújtotta a kezét Bonti, de annyira le voltam fagyva, hogy kiszedte a kezemből. – Nem kell ez – tépte össze, majd hagyta, hogy a szél belekapjon, és elrepítse az apró darabkákat.
- Te meg mit… - kérdeztem szerintem inkább csak magamtól, mivel nem nagyon figyelt rám, elszedte a cigit is, és kettétörte, majd fellibbent mellőlem, és a legközelebbi árokba hajította, mivel a Szent Reviuls – ban luxus lenne több helyre kirakni kukát…
- Semmit, csak igazad volt. Jót tett, hogy megtaláltad – mosolygott. – Viszont… A pénzt nem kéne bántani. Komolyan! – zárta vissza a cipzárt, amiben tömérdek sok pénz feküdhetett, majd a kezembe nyomta. Én meg még mindig nem hittem el, hogy mindez egyáltalán megtörtént. Bár mire is számítottam? Ha jobban belegondolok, akkor Krisztán nem egy angyal, ennél rosszabb…
- Hé, ne kombinálj! – legyezgette meg előttem a kezét Bonti. – Krisztán nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. És abban sem lehetsz biztos, hogy elszívta volna, szóval ne kattogjon ezen az agyad – ugrott le mellőlem, majd hátranézett. – Meglógjunk? – vette fel a táskáját, mire én rosszallóan felnevettem.
- De rossz fiú vagy – keltem fel én is a helyemről, miközben a zsebembe csúsztattam Kylo órarendjét, amit Krisztán már biztosan keres… - Menjünk be... Nem akarok folyton késni. Nem helyes.
- Aha – húzta félmosolyra a száját Bonti, mire én is elmosolyodtam, melléértem, és együtt beindultunk a suliba…
- Gyerekek, én ezt nem hiszem el! – nézegette elkeseredetten az óráját Tyler, mikor berobbantunk Bontival együtt a termünkbe. Nem is értem, miért ideges. – Holnap után lesz a rendkívüli szülői értekezlet, erre ti még az előtte lévő nap is kihúzzátok a gyufát! – legyezgette előttünk az ujját. Ajaj, egyáltalán nem volt ijesztő, az gáz? :D
- Elnézést, csak Sírát kísértem el az orvosiba – hazudta ki a helyzetet Bonti, mire én kérdőn néztem rá, ahogy szerintem mindenki az osztályban, mire…
- Ohayooo!!! – ugrált be a terembe Zera, mint egy „szürke patás”, majd leparkolt a helyén, és gyors mozdulatokkal kapkodni kezdett a táskájában. – Hol van az ofői cuccom? – nézett fel elkeseredetten az ofőre, aki meg még Zeránál is kapkodóbbra vette a figurát: leült a tanári székre, de majdnem mellé sikerült megérkeznie, amin mi jót derültünk.
- Elég legyen már! – csitítgatott minket, miközben az óráját leszerelte a kezéről. – Inkább nem is nézem az időt, mert még idegesebb leszek.
- Azt ne is! – bíztatta Zero. – Milyen órája van tanbá’, mennyibe került? Nekem ilyen legós van! – hümmögött egy jóízűt, mire a tanár úr elsápadt.
- Majd pont azt fogjuk osztályfőnöki órán megbeszélni! Kit érdekel a dedós órád! – fordult hátra a padjában Zeririn, mire mindenki lehurrogta. Ej, Zeririn, te még azt sem érted, hogyan kell módosan elhúzni az órát, hogy ne csináljunk semmit? Szégyen és gyalázat! Mi egyébként Bontival mindeközben a helyünkre mentünk, de én még mindig nem értettem, miért pont az orvosit hozta fel…
- Jól vagy? – kérdezte Stella hátrafordulva, mire bólintottam egyet, de mintha varázsütésre jönne az érzés, elszédültem, és elkezdett fájni a fejem is… Lehet, tényleg el kéne mennem az orvosiba, mert… Fú! Előhalásztam a tükrömet, és megdöbbenve vettem észre, hogy a tegnapi piros csík az arcomon felduzzadt, és körülötte pirosabb lett a bőr. Miért nem szólt senki, hogy ilyen szánalmasan hülyén és ijesztően nézek ki? Túl tapintatosak!
- Hallod – suttogta Bonti, mire hátrafordultam. – Tényleg elkísérlek… Nem akartam beleszólni, de egyre rosszabbul néz az ott ki az arcodon – biccentett felém, mire rájöttem, hogy csak nem akart megbántani vele, de nagyon is észrevette, és tényleg… aggódik. Hoppá.
- Miért, most nem ott lógtatok? Ch – nyomkodta idegbajosan (?) a telefonját Krisztán, majd a füléhez kapta azt (MI VAN?). – Te világ barma! Hol a f****ban van, amit megbeszéltünk?
- Na, de Krisztán! – fogta a fejét reményvesztetten a tanár. – Ne órán rendezd el a telefonhívásaidat, és még inkább ne ilyen hangnemben! – utasította, mire mindenki hátrafordult Krisztán felé, ki nevetve, ki meg értetlenül, most egyébként teljes volt az osztálylétszám.
- Kuss legyen már! – tette fel az egyik ujját Krisztán. Az szép… Tyler arcát le sem lehetne írni, hogyan reagálta le a fiú aranyos csitítását, egyszerűen csak a tábla felé fordult, és írt rá valamit… Amire ugye senki nem figyelt, mert mindenki Krisztánt szúrta át a szemeivel. – Igen… Igen… Jó, akkor vágom. Ne parázz. Csá – csapta le. – Mi olyan k**** érdekes? Szevasztok! – intett egyet, majd lefeküdt a padjára, és rávetette magát a padjára. Az igen… Biztos, elvonási tünetei vannak. :D
- Nos, fiatalok, ha valaki végre idefigyelne – lett mogorva a tanár hangja, mire odakaptuk a fejünket. – Jövő héten témahét lesz, Szent Reviuls életével kapcsolatban. Többről nem beszélek, legyenek a feladattípusok meglepetések – sóhajtotta, majd megint levetette magát a tanári asztalhoz.
- Téma, mi? Ó, szóval elmaradnak az órák, az király lesz! – vetette oda Zak, mire mi felröhögtünk. :D
- Tudom, hogy nektek ez a lényeges, de nem ez a lényeges – rakta össze ezt a totál szép és értelmes mondatot az ofőnk, majd folytatta: - Mindenkinek elküldök e-mailban…
- Nekem Emilnek semmit se küldjön, full nem szokott megjönni! – ingatta a fejét Zero, mire Zak megint aktivizálta magát:
- Lehet, mert terhes! –vihogta, mire Zero elsápadt, mint egy aggódó jövendőbeli apuka.
- Mi van?! – értetlenkedett Stella, mi meg már a padokon fetrengtünk, a tanár meg persze üvöltözött, mint a fába szorult sajtkukac. :D
- CSEND LEGYEN MÁR! – támaszkodott meg az asztalon, mert szerintem már full kikészült miattunk. Zero erre csak büfögött egyet, Zak meg már hívta a mentőket, de sebaj… A többiek meg szakadtak a röhögéstől, és inkább nem zavarták meg a Zero-Zak- tanbá’ triót, mert elég érdekesen festett az összhatás. :D - E-mailben mindenki megkapja Szent Reviulsról az anyagot, amit tudni kell jövő hétre, tanulgassátok! Egy lapot körbeadok, szeretném, ha mindenki ráírná az igazi – itt jelképesen Zeroékra sandított. – e-mail címét. – azzal odaadott Zeririnnek egy A4-es lapot, amin Talpi szokta nekünk szolgáltatni az egyenleteket (bár mostanában inkább A3-asokat szokott adni, ch). A lány gyorsan ráfirkantotta a címét, majd továbbadta Kírának, és így ment egy darabig a menet, míg hozzám nem ért. Nem nagyon figyeltem a neveket, de Bontiét rögtön kiszúrtam, minő találékonyság: BBonti2000@gmail.com... Gyorsan ráírtam az ezer címem közül az egyiket, majd előreadtam Stellának. Mikor a tanárhoz ért a papír, már csak kettő perc maradt az órából.
- Nem elég, hogy egy e-mail cím felírása fél órát vesz igénybe, de még eggyel több név is szerepel a lapon! – lóbálta felénk az irományunkat Tyler, mi meg full értetlenül bámultunk vissza rá bociszemekkel. Most akkor ki írt plusz egyet? – Na meg ezek a nevek! Nem tudom, vicces-e a sakalsagesavarjuk@freemail.hu, vagy tényleg komoly név-e!
- Te állat! – vágta fejbe Kíra nagy lendülettel Karamellt, mire mindannyiunk számára leesett, mint a falevelek a Szent Reviuls előtti fákról, hogy Karamell adott meg Kírának egy „plusz egy, miért is ne” e-mail címet. :D
- Nem kéne magadra venned, az az édesanyámé! – mentegetőzött röhögve a srác, de na persze, Kíra sem egy ma született borjú, egy szavát se hitte el Karamellnek. – Egyébként is, honnan veszed, hogy én írtam rá? – dobta meg egy galacsinnal a lány vállát.
- Na, vajon?! Te hívsz már a kezdetek kezdete óta ilyen szánalmasan, ami nem is igaz rám! Te tényleg egy igazi lúzer vagy! – pufogott tovább Karamellel, mire ránk csengettek, így mindenki felpattant a helyéről, Kíra kivágódott az ajtón – szerintem full megbántott lelkiállapotban -, Erion bealudt, Zera még mindig az „ofői felszerelését” kereste (igen, pontosan 25 percen keresztül, nem túlzok), a többiek meg egyszerűen feltápászkodtak a helyükről.
- Na, de gyerekek! Ajj, majd a többit átküldöm e-mailben! – sóhajtott, majd Wolfi jogos kérdésére, vagyis, arra hogy: „Lesz-e nyeremény?” , már nem kaphatta meg a választ, mivel kedves ofőnket megint sikerült kellőképpen felháborítanunk ahhoz, hogy zilált hajjal és párás szemüveggel meneküljön a termünkből. :D
Feltápászkodtam a helyemről, és a lehető legjobban takarva a hajammal az arcom kivánszorogtam a teremből. Most, hogy már tudatosult bennem, hogyan is nézek ki, még jobban féltem attól, valami nagyobb bajom is lehet.
- Hé, várjál már! – csukta be maga mögött az ajtót Bonti, és én még hátrafelé pillantva észrevehettem, hogy az ajtó mögött Karamell és Zero ölik Zaket Erion padjának segítségével. Korábban mondtam, hogy a srác bealudt, és ez a padjának elvesztése után sem változott, csak annyi volt a különbség, hogy most a székén hátrabicsaklott fejjel, nyitott szájjal szuszogott. :D Zera meg körbeugrálta, mert gondolom még soha nem látott ilyen fantasztikusan alvó jelenséget… - Mondtam, elkísérlek! – magyarázta meg azt a hatalmas sietséget, amellyel utánam vetette magát, én meg csak rántottam egyet a vállamon, és tovább sétáltam a folyosón. – Te ennél százszor többet dumálsz – jegyezte meg, mint csak egy mellékes tényt, én meg megint csak hallgattam, de hogy ne tűnjek túl csendesnek, közbevetettem:
- Azért remélem, hogy nem lesz túl nagy gyógyszer, amit adnak. Utálom a nagy gyógyszereket, alig bírom őket lenyelni – erre Bonti hatalmas, fület süketítő vihogásba kezdett, én meg vállon vertem. – Most mi a franc van?! Ki szoktak emiatt röhögni, de azt hittem, neked elmondhatom normálisan! – durcáztam be, ő meg a könnycseppeket törölgette a szeméből, mire akaratlanul is elmosolyodtam, viszont mák, hogy legalább nem látta meg.
- Te! Szerinted most neked gyógyszert fognak adni?! – nevette végig a kérdést.
- Igen! Egyértelmű – bizonygattam a végén inkább már csak magamnak, mivel kezdtem rosszat sejteni.
- Hát ez hatalmas! Te – állított meg a folyosó közepén, ahol tolongtak éppen az emberek, így a körülöttünk lévő táj egy hatalmas, zsibongó és kavargó méhkasra emlékeztetett, ahol az emberek elfolyó árnyait lehetett csak kivenni. Vagyis én csak ennyit láttam, és ami még ijesztőbb, hogy Bontiból mintha már kettőt láttam volna. – Nem akarlak elkeseríteni, de mindenképpen oltást kapsz… Szuri, tudod – erre a kijelentésére kikerültem, és futólépésben mentem vissza az osztályunk felé, mire elkapta a karom. – Mi a bajod?! Nehogy már visszamenjél! - vált egyszerre komollyá és aggódóvá a hangja, de nem foglalkoztam vele.
- De… Nem, én biztos, hogy nem fogom engedni, hogy egy tű hozzámérjen, még kevésbé azt, hogy belém is szúrják!! – kiáltottam, mire páran felénk kapták a fejüket, de ez sem kifejezetten érdekelt. Kiskorom óta irtózom a tűktől, és ez csak erősödött, mikor az egyik védőoltás miatt kórházba kerültem, mert olyan magas lázam lett a mellékhatástól… Nem, inkább legyek veszett, vagy találjon be nálam a tetanusz, nem érdekel! Ebből nem engedek! De Bonti… még mindig szorította a karomat, és egyre közelebb húzott magához, és ezzel együtt az orvosi szobához. – Nem!!!
- De jössz! Nem érdekel! Bármi bajod lehet… Tudtad, hogy a veszettség, ha nem kezelik, halálos?! Csoda, ha valaki túléli kezelés nélkül! – ordibálta az arcomba felháborodottan, miközben a szeme idegesen mérte végig az arcom, mire összerezzentem. Igaza volt… - Bocs, de ez kellett, ahogy látom. Gyere! – húzott magával már sokkal nyugodtabban, mire beugrott egy lényeges kérdés:
- Amúgy… Tudod te, merre van az orvosi?
- Dehogy tudom! – felelte úgy, hogy még csak hátra sem nézett, és hallottam a hangján, hogy full ideges már megint. Jaj, ne! – Na, itt vagyunk – állt meg egy kórházajtóra hasonlító ajtó előtt, majd bekopogott. Egy pillanatig dobolt a lábával, szóval hát… gondolom, ő sem a nyugodtág tanúbizonysága jelenleg, de ebben legalább egyetértünk. Azért a karomat elengedhetné! Egyébként, a korához képest elég férfias keze van…
- Nem lehetne visszafordulni? Még éppen időben vagyunk! – reménykedtem abban, hogy megszabadulok az ördögi kínzástól, de persze ez lehetetlennek bizonyult.
- Nem! – ó, hogy tudtam. Nem is számítottam másra, de a remény hal meg ugyebár utoljára.
- Gyertek be! – kiáltotta egy fiatal női hang az ajtón belül, mi meg … vagyis Bonti behúzott az ajtón, és még be is csukta azt. Milyen kis udvarias, egy tapsot simán megérdemelne. – Mi a probléma? – kérdezte egy valóban fiatal, 30 év körüli doktornő, akin ijesztő fehér köpeny volt, és minden egyéb, amitől én rettegek, és amit fix, hogy nem sorolok fel.
- Tegnap megkarmolta egy kóbor macska, akit a kukák mellől szedett fel egy idióta – darálta Bonti, miközben mozgatta a karomat. Elég viccesen festhettünk. :D – Megvizsgálná, kérem? – engedett el, majd lazán leült egy székre. Hát, kösz a terjedelmes felkonfot.
- Persze! Jöhetett volna előbb is – nézett rám rosszallóan, majd elmosolyodott. – De hát, akinek ilyen gondoskodó barátja van, ő történhet akármi, behozza! – ültetett le mindeközben egy vizsgálószékre, én meg full vörös lettem.
- Nem a barátom! – vágtam rá kapásból, és inkább nem akartam Bontira nézni jelenleg…
- Nem úgy értettem – meresztett rám értetlen juhszemeket az orvos, én meg még nagyobbat égtem… Ó, szóval ő nem is olyan barátra célzott… Francba! Vagyis nem francba, nekem jó ez így, csak már megint égtem! Jaj, hallottam, ahogy Bonti halkan nevet. Ch! :D – Nyálmintát veszek, de előtte mondja meg, hogy mit érez, mióta megkarmolta az a macska.
- Hát… Szédülök, fáj a fejem, azóta sokkal jobban aggódom minden miatt, mintha semmi sem akarna összejönni, persze fáj az arcom, ahol megkarmolt, meg… ahogy jöttünk az orvosi felé, Bontiból kettőt láttam – soroltam, és egyre idegesebb lettem, mert rettentően aggódtam, hogy veszett vagyok… minimum.
- Rendben, értem – vette elő a nyálvizsgálót a nő. – Hőemelkedése, láza volt? – fordult újra felém, és a hangja megnyugtatott… Pedig nem kellemes dolgot kérdezett.
- Nem, semmi ilyesmi – ráztam meg a fejem.
- Dührohamok, szorongás?
- Dührohama mindig is volt, én nem vettem észre rajta annál hevesebbet – szólt közbe Bonti, mire a nő bólintott egyet, mert gondolom jobban elhitte egy kívülálló véleményét. De te! Ezért még számolunk! Mi az, hogy dührohamom mindig volt?!
- Nos, kérem, nyissa ki a száját – azzal vett nyálmintát tőlem, amit egy üvegcsébe tett, és lezárt. Jaj, nagyon aggódom! – Nos, véleményem szerint elég kevés az esély a veszettségre, de a tetanuszra annál inkább… Kapott védőoltást tetanusz ellen? – tett fel egy újabb kérdést, én pedig félve ráztam meg a fejem, hogy nem. – Rendben, mindenképpen kap most… Nemrég volt egy ilyen eset, és akkor több vakcinát rendeltünk, szerencséje van – kezdett el kutakodni egy hűtőtáskában, mire egyszerűen felkeltem, és minden áron ki akartam jutni ebből az átkozott orvosi szobából! Teljesen pánikba estem!
- Hé, ne menj el… - állt az ajtó elé Bonti, én meg véletlenül hozzáértem, és megint úgy éreztem, mintha egy kisebb villám csapott volna belém. Elegem van a testemből! A szemem könnybe lábadt, és idegesen felnéztem rá. – Gyere, van egy ötletem – ültetett vissza erőszakkal a vizsgálószékre, és persze, hogy a doktornő értetlen tekintettel pásztázott minket… - Csak egy pillanat, fél a tűtől – emelte rá a szemét Bonti, mire a doktornő először elsápadt, majd elvörösödött (?). Jézusom! Már a doki is? Micsoda egy pedo! – Használhatnám a számítógépét?
- P… Persze, de – dadogta a nő, mire Bonti odaült, fellépett a Youtube csatornájára, és egy darabig csak kattintgatott.
- Te meg mi a halálra készülsz? – suttogtam, mert full nem értettem, mit akar, de egyre jobban remegtem, mert a félelem eluralkodott a testemen… Így is Bonti érdeme egyáltalán az is, hogy átléptem azt a rohadt küszöböt, ami ide vezetett! Most simán meglóghatnék, mert nem rám figyel… De nem akartam neki csalódást okozni, kijátszani, meg ilyenek. Pedig megtehettem volna, csak igazából annyira rendes, hogy elkísért, meg itt tart, hogy egyszerűen nem tudtam többé megmozdulni abból a székből, mintha hátul is lenne egy szeme, ami arra figyelne, hogy ne mocorogjak…
- Van egy privát videóm, ami szerintem tetszeni fog – lépett bele egy videóba, mire egy gyönyörű gitár aláfestés hangjai csendültek fel a teremben… Én meg azonnal éreztem, ahogy a melegség a lábaimba szökell. – Figyelj rám, idetérdelek – helyezkedett el előttem, így az arca pont egy vonalba esett az enyémmel. Huh. – Nézz a szemembe, a pupillámba. Meg fogod látni magadat…
- Ajj, nekem ehhez le kell ülnöm – roskadt le egy székre a dokinő… WHAT? – Micsoda technika!
- Nos… - nézett értetlenül rám Bonti, miközben forgatta a szemeit, amit full át tudtam érezni, mert én sem vágtam pontosan, mi is van. :D – Nézz a pupillámba. Látni fogod benne… magadat – suttogta lágy hangon, miközben engem nézett, én meg éreztem, ahogy újra el kezdek remegni, de most nem amiatt, mert féltem… - Képzeld el, ahogy te játszod ezt a dalt, ahogy lefogod a gitárod húrjait, erre koncentrálj. És ne vedd le a szemed rólam! – utasított magabiztosan, ellentmondást nem tűrően, az én gyomromban meg ezer lepke és egyéb ki tudja milyen állat szállt fel, egy pillanatra elmosódott előttem a kinti világ, a szívem pedig ezerrel kezdett el verni.
- Jó – néztem bele a pupillájába, és tényleg magamat láttam meg benne.
Egyszer csak meghallottam, ahogy egy szék nyikordul, tehát a doki felkelt… Biztosan most akarja beadni azt a hülyeséget, jaj ne! De én… annyira már nem is érdekelt. Soha nem voltam még szuri előtt ilyen nyugodt! Csak hallgattam Bonti gitározását a számítógép kihangosításával, és néztem Bontit… Mert valóban. Megnyugodtam. Egy idő után viszont nem magamat néztem a fekete pontban, hanem Bonti kék szemeit, ahogy pislogás nélkül, egyszerűen és tisztán nézett a szemembe, ami miatt úgy éreztem magam, mint akkor, amikor nekitolt a falnak: nem, nem akarok innen elmenni! Még a lélegzetvételét is alig hallottam, nem éreztem semmit, csak elmerültem a szemeiben, mint holmi kék tengerben, és nem éreztem magam hajótöröttnek benne, hanem egy hatalmas nagy hajónak, ami soha nem ér partot… őbenne.
- Meg is volnánk, jól érzed magad? Szédülsz? – hallottam meg hirtelen a doktornő hangját, mire összerezzentem, Bontival együtt, aki még mindig nézett. De amint meghallotta a csengőt, felkelt, és visszaült a helyére. Nem szólt egy szót sem, amit én egyáltalán nem értettem. Azt meg még inkább, mikor adta be az ellenszert, mert elég hamar történhetett, és nem éreztem semmit.
- Ne… m! – vágtam rá tök egyértelműen, de a halál tudja, miért, először „m” betű nélkül akartam mondani azt a szót… A végtagjaim zsibbadtak, megéreztem a szuri helyét, és azt, hogy már javában szorítok az apró sebnek egy vattapamacsot.
- Értem, az remek – mosolygott rám barátságosan a nő. – Köszönöm a kedves barátodnak… Hogy megnyugtatott, azok a szemek engem is megnyugtatnának! – áradozott, én meg egy pillanat alatt mérges lettem.
- Na, ide figyeljen – keltem fel, majd indulatosan ránéztem. – Ne a szemeivel legyen elfoglalva, hanem azzal, hogy meghalok e maholnap, vagy nem – hadartam teljesen artikulálatlanul, mire Bonti felröhögött, és még a térdére is rácsapott. Hát, nagyon vicces, tényleg. :D
- Nem fog meghalni – komorodott el egy szemvillanás alatt a nő, haha. – A nyálmintát még beküldöm a laborba, pénteken megtudhatja, veszett-e – nézett az órájára. – Valószínű, hogy a tetanusz elleni oltás sikeres lesz, és ha nincsen több panasza, akkor minden rendben lesz. A sebét most nincs időm letisztítani, sajnos – tudta le ennyivel, majd kitessékelt minket a teremből, és ránk csukta az ajtót.
- Látod, nem kellett volna vele annyira debilnek lenned, eltiltottad a szemeimtől! Hihetetlen vagy! Kegyetlenség – röhögött a vállamat ütögetve a srác, én meg magam elé bambulva ingattam a fejem. Csak az volt a baja?
- Ne legyél már ennyire egoista, te full… - de Bonti nem nagyon ügyelt rám, elindult a kémia terem felé, miközben intett, hogy ő most el fog menni… Mintha nem jöttem volna rá magamtól. Futólépésben követtem, hogy együtt vágódjunk be a terembe, ahol René gyilkos pillantásai fognak minket felnyársalni, gondolom én. De miért van az, hogy a szívem még mindig ezerrel ver?! - Köszönöm! – bukott ki a számból, mire megállt, így nekiütődtem a hátának, és egy darabig így maradtunk. Éreztem Bonti ruhájának illatát, a tusfürdővel elkeveredett öblítő kellemes összhatását.
- Mit? – suttogta elég lassan ahhoz, hogy teljesen összekeverjen.
- Nem tudod felmérni, mennyit… mennyit segítettél? – dadogtam, miközben lassan ellöktem magam a kezeimmel a hátától, mivel nem akartam ezzel zavarni.
- Én csak azt tudtam felmérni, hogy neked… - itt egy pillanatra elhallgatott, és a szája elé kapta a kezét. - kékebb a szemed … mint az enyém – jegyezte meg, majd benyitott a kémia terembe, én pedig a meglepettségtől vörösebb lehettem ebben a pillanatban, mint három kosár kerti paradicsom…
- Ti meg? Éppen most szedtem be a röppentyűket! – ordibált René, miközben a többiek hulla jelenségével találtuk magunkat szembe. – Jó, üljetek le, te is meg fogjátok írni! Blackwell, mit bámészkodik Yamanaka felé? Na és Yamanaka, maga miért ilyen vörös?! Fölháborító, maguk mit csináltak, miért késtek az órámról?!?!?!?! Tíz perc késés volt ez minimum! – üvöltötte úgy, hogy közben Zero felé dobott egy kémiakönyvet, mi meg eléggé értetlen ábrázattal jutalmazhattuk meg eme önkényes cselekedetét, így hát folytatta a magyarázatot. – Ha randevúzni támad kedvük, esetleg majd iskola után!
- Ch, iskola után velem lesz – vágta közben Krisztán, mire neki is eggyel több kémia könyvvel gazdagodott az asztala… melletti lassan légüres tér (annyit alszik és annyi levegőt használ el abban az utolsó padsorban, hogy szerintem már semmi levegő nem fog nekem maradni). A kijelentésére mindenki értetlenül kezdett bámulni engem, amit megértettem. Most ez úgy jött le, mintha együtt lennék Bontival, de mégis Krisztánnal randizgatnék órák után, mert végülis én ilyen laza gyerek vagyok, és nem mellesleg egy orbitálisan nagy cafka.
- Muszáj volt ezt?! Nem biztos, hogy veled leszek, annál biztosabb viszont, hogy a holttesteddel! – szórtam villámokat Krisztán felé, mire meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Egyébként meg… Bonti elkísért az orvosiba, mert megkarmolt tegnap egy kóbor macska, és félő volt, hogy valami komoly bajom lett, Önből is kettőt látok jelenleg, Betrachen úr, pedig magából egy is sok – erre a teremben mindenki felröhögött, kivéve én, Bonti, Krisztán és természetesen… René. Nem is tudom szavakba önteni azt a meglepettséget, ami ekkor szíven ütött. Pedig szerintem simán nevethetett volna egyet, így is annyit rángatja a szemöldökizmait, hogy a kettő szemöldöke között lassan szakadék mélységű ráncok fognak éktelenkedni.
- Ó, értem, akkor ezt jelzem majd az osztályfőnöküknek, most pedig üljenek le – pufogott a tanárbá’, mi meg a helyünkre tántoroghattunk végre valahára. Krisztán még mindig a szemöldökével játszott, odáig húzta fel a homlokán, hogy lassan attól kellene tartanom, elszáll valahova ki az ablakon, és letámad egy szemöldöktetovált lányt, de nem ez történt a későbbiekben: fogott egy irtóra bökős tollat, és a vállamat kezdte vele böködni, míg hátra nem vágtam a fejem, hogy megkérdezzem, mi a kínja.
- Mi a bánatod? – sóhajtottam, mire gúnyosan felröhögött. – Nem nagyon vágom, neked ebben a kérdésben mi olyan rohadt nevetséges – forgattam a szemem.
- Az orvosiban ti már lassan törzsvendégek lesztek… Törzskönyvet ne írjak a nevetekre? – tette fel hülye kérdését úgy, mintha minimum az állatvilág harmonikus szaporodásáról tartott volna egy két órás, kimerítő kiselőadást az egyetemen. Uhh!
- A törzsvendég és a törzskönyv nem ugyanaz, te értelmileg zakkant! – horkantam fel, mert ez azért mégiscsak értelmetlenség volt, mire még egy jó kis nevetést kaptam feleletül. – Álljál már le, unalmas, hogy mindenen vihogsz! – csaptam fejbe, mire vállon talált egy kémia könyv. Hurrá, de ez miért tizenegyedikes? Elegem van mára már a 11-es számból! – Tanár úr, ez nem is kilencedikes! – lóbáltam még felháborodottan a könyvet, mire készségesen hozzám vágott egy kilencedikest – Köszönöm, hálás vagyok! – azzal visszafordultam Krisztánhoz, aki bólintott egyet, így folytattam. – Ha nem esett volna le, bajom van – mutattam az arcára. – Többször is vissza kellett mennünk, plusz még pénteken vissza kell, mivel nyálmintát is vettek! – kamuztam össze a hamis infókat az igazakkal, és úgy tűnt, Krisztánt sikerült meggyőznöm, de csak úgy festett.
- Hallod, kamukirálynő – kopogtatta meg a jobb kezével a homlokom, mire elkezdtem kapálózni a saját jobb kezemmel. :D – Fordulj inkább hátra, meglepi – feküdt a padra, majd úgy tett, mint aki meg akar halni: próbált aludni.
- Mi van?! – fordultam vissza eredeti helyzetembe, mire René kíméletet nem tűrő alakjával találtam magam szembe. Olyan volt, mintha farkasszemezni akarna velem, de én egy idő után pislogtam, szóval full logika, hogy ezt szóvá is tettem az öregnek: - Vége a játéknak! – mire Bonti végre felröhögött, miközben írt egy papírra valamit…
- De még mennyire!! – csapott le elém egy lapot, amire Kémia röpdolgozatot írt rá gondolom korábban, ami szép és jó, meg minden, de … komolyan, nekem akarja ezt adni? Kösz, de nekem ez nem kell. :D – A játéknak akkor lesz vége, ha kiosztom a gyönyörű egyesedet! Yamanaka Zeronnal pedig triplán fogok elbeszélgetni csütörtökön az Ön kiállhatatlan magatartásáról! – dobbantgatta a lábait, miközben kiment a táblához, én nekem meg már csak nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy Bontival egyetemben nevessek, de mikor megláttam a dogát, azonnal lelohadt az a kevés mosoly is az arcomról, ami René lúzersége miatt kialakult az ábrázatomon. Hát, ez szívás. Egyes, be is adom…
- Hé, kamuki…
- Ne hívj már így! – suttogtam idegesen hátra Krisztánnak, akitől az asztalomra esett egy apró papírgalacsin, míg René a táblára írogatott.
- Akkor csak királynő – mondta túlironizálva a mondatát, én meg full nem értettem, miért adott nekem puskát. – Nem a tied, az enyém volt, de használd – adott kedvesen engedélyt (ch), majd elhallgatott. Nem akartam neki válaszolni, de azért a fejemmel bólintottam, hogy valamiképpen megköszönjem neki a puskáját, mivel még azzal sem voltam jelenleg tisztában, hogy milyen órán ülök, nem hogy azzal, miről kéne nekem írni. Oké, szóval felhasználtam Krisztán rondán írt puskáját, amit alig tudtam elolvasni, utána pedig Bonti asztala mellé libbentem.
- Kész? – mosolyogtam rá huncuton.
- Hogyne… Azt hiszed, hogy csak te lövöd keresztül a lapot az ágyúddal? – kacsintott rám Bonti, majd felkelt, kivette a lapot a kezemből, és kivitte Renének, aki mogorván neki is állt javítani. Eddig egyébként méteres sorokat írt a táblára, vagy kiment a szertárba egy újabb atommodellért, vagy miért , és megkérte Zerirint, aki ugye kedves, jó, és angyal, hogy figyeljen ránk, de mivel Zeririn végtelen jóságából is faragott le a 9. B, ezért természetesen hagyta, hogy puskázzunk. Köszönjük, Zeririn, még jó, hogy rosszabb lettél évnyitó óta. :D
Mikor kicsengettek, mindenki szellemként süvített ki a teremből. Biztos azért nem csináltak most semmit, hogy ne rondítsanak az amúgy is siralmas helyzetünkön, de ebben nem teljesen voltam biztos… Ó, a francba! Most jutott eszembe, hogy Krisztán anyagját oda kellett volna adnom neki… Oh, majd következő órán valahogy megpróbálom, de most szünetben tuti nem, mert veszélyesebb…
Basszus már Krisztán örökös keresgélésébe. Miért olyan nehéz neki nem keresni ezt a vackot?! Ja, tényleg, mondjuk mert egy kisebb bank van benne... Huh, életemben először örülök a csengőnek, és annak, hogy Ursula mini szalamandrája berontott a termünkbe, majd őt követte a 200 kilós víziló gazdája is.
- Cucukaaaaaaa! Hát hun van a mami édes kicsi kutyija?! - nézett bele mindenki táskájába a tanár a vakarcsát keresve. Mondanom sem kell, nagyon paráztam, hogy megtalálja nálam Krisztán cuccát. Főleg, hogy ha Ursula megtalálja, akkor Krisztán is megtudja, hogy nálam van, és akkor tuti kinyír. Vagy, ha ezt megúszom, akkor is valahogy vissza kell csempésznem a cuccai közé, amit lehet észrevesz, és akkor szintén kinyír. Hah, de jó, a végén így is úgy is meghalok, tehát olyannyira mindegy. :D A megkönnyebbülésemet szerintem még a hetedik birodalomban is hallották, amikor a tanár szó nélkül elvonult mellettem. Ez a megkönnyebbülés azonban csak pillanatnyi hatást keltett, ugyanis Krisztán idegbetegen elkezdte böködni a lapockám a tollával. Basszus, nem elég, hogy szétparázom az agyam, de még azt a maradék ideget is kiverte a hátamból, ami eddig volt, tehát most már teljesen érzéketlen azon a ponton a hátam....
- Mi az isten bajod van már megint?! - fordultam hátra hozzá ingerülten. Ja, amúgy logikus, akinek itt joga lenne a felháborodásra az pont nem én vagyok. :D
- Nyugi van, hercegnő! - sóhajtotta Krisztán. - És nem mintha annyira izgatna, de mikor is kell legközelebb eltűnnöd ezzel a szerencsétlennel?!
- Mit tudom én, pénteken asszem, de igazad is van, ne érdekeljen! - válaszoltam szárazon, és milyen jó, egyre jobban ki tud hozni a sodromból.
- Okéééé - nyújtotta el a szavakat, majd megrázta a fejét, én meg már vissza akartam fordulni a helyemre, de Krisztán megragadta a karom. - Te, figyu má'!
- Krisztán, hagyd már végre élni szegényt, jelenleg kisebb baja is nagyobb nálad! - szólt közbe Bonti, mi meg egyszerre kaptuk felé a fejünket.
- Akkor megismétlem a felelőnk nevét, már vagy hatodjára, és, ha most sem fárad ki ide, akkor bevágok neki egy egyest.... - hallottuk meg hirtelen Ursula hangját, aki már az asztalánál folyt ketté, és nem a vakarékát kutatta a személyes dolgaink között, ami megjegyzem, hogy törvénybe ütköző cselekedett volt. - REVEN KRISZTÁN, TOLD KI VÉGRE A SEGGED EHHEZ A TÁBLÁRA FELFÜGGESZTETT TÉRKÉPHEZ, MOST!!!
- Cucukaaaaaaa! Hát hun van a mami édes kicsi kutyija?! - nézett bele mindenki táskájába a tanár a vakarcsát keresve. Mondanom sem kell, nagyon paráztam, hogy megtalálja nálam Krisztán cuccát. Főleg, hogy ha Ursula megtalálja, akkor Krisztán is megtudja, hogy nálam van, és akkor tuti kinyír. Vagy, ha ezt megúszom, akkor is valahogy vissza kell csempésznem a cuccai közé, amit lehet észrevesz, és akkor szintén kinyír. Hah, de jó, a végén így is úgy is meghalok, tehát olyannyira mindegy. :D A megkönnyebbülésemet szerintem még a hetedik birodalomban is hallották, amikor a tanár szó nélkül elvonult mellettem. Ez a megkönnyebbülés azonban csak pillanatnyi hatást keltett, ugyanis Krisztán idegbetegen elkezdte böködni a lapockám a tollával. Basszus, nem elég, hogy szétparázom az agyam, de még azt a maradék ideget is kiverte a hátamból, ami eddig volt, tehát most már teljesen érzéketlen azon a ponton a hátam....
- Mi az isten bajod van már megint?! - fordultam hátra hozzá ingerülten. Ja, amúgy logikus, akinek itt joga lenne a felháborodásra az pont nem én vagyok. :D
- Nyugi van, hercegnő! - sóhajtotta Krisztán. - És nem mintha annyira izgatna, de mikor is kell legközelebb eltűnnöd ezzel a szerencsétlennel?!
- Mit tudom én, pénteken asszem, de igazad is van, ne érdekeljen! - válaszoltam szárazon, és milyen jó, egyre jobban ki tud hozni a sodromból.
- Okéééé - nyújtotta el a szavakat, majd megrázta a fejét, én meg már vissza akartam fordulni a helyemre, de Krisztán megragadta a karom. - Te, figyu má'!
- Krisztán, hagyd már végre élni szegényt, jelenleg kisebb baja is nagyobb nálad! - szólt közbe Bonti, mi meg egyszerre kaptuk felé a fejünket.
- Akkor megismétlem a felelőnk nevét, már vagy hatodjára, és, ha most sem fárad ki ide, akkor bevágok neki egy egyest.... - hallottuk meg hirtelen Ursula hangját, aki már az asztalánál folyt ketté, és nem a vakarékát kutatta a személyes dolgaink között, ami megjegyzem, hogy törvénybe ütköző cselekedett volt. - REVEN KRISZTÁN, TOLD KI VÉGRE A SEGGED EHHEZ A TÁBLÁRA FELFÜGGESZTETT TÉRKÉPHEZ, MOST!!!
- Mi a halál?! - eszmélt fel Krisztán, hogy a tanár az ő nevét kiabálja már vagy ezer éve, majd duzzogva kivontatta magát a táblához. Ekkor Bonti átvágta magát a srác üresen hagyott székébe, amit egy páran eléggé viccesnek tartottak, amit meg pont nem értettem, de ők tudják.
- Valójában elég király ez a hely! Eldöntöttem, mostantól helycsere lesz azzal a vacakkal ott kint! - biccentett a tábla felé a fejével, én meg csak a táskámba kutatva forgattam a szemem, válaszképpen.
- Bonti, mondd, hogy nálad van! - kaptam fel hirtelen a fejem a srácra aggodalmasan.
- Nálad volt - szólalt meg végül fapofával.
- Istenem, Krisztán ki fog nyírni, és... Hol van az a vakarék?! - kezdtem el pásztázni a termet, majd Bontinak is leeshetett az a gondolatom, miszerint az a korcs kihalászta a táskámból.
- Ott van - mutatott a terem elejébe vagy öt perc keresés után Bonti.
- Basszus, de hisz a tanár ölében van... Most mégis, hogy a rákba szerezzük vissza?! - ragadtam meg a srác pólóját és húztam le, mintha ezzel csak megoldódna a problémánk, de nem, ettől még csak rosszabb lett.
- Szerintem, arra nem lesz gondunk... - biccentett ismét a tábla felé, és amikor hátranéztem, megláttam Krisztán kissé értetlen és idegbeteg ábrázatát, majd azt, hogy ezerrel keresgéli a feltételezett gyanúsítottat a teremben. Tök be voltam parázva, amit Bonti észre is vett, és ez mondjuk nagy "csoda", mivel szó szerint kiverte az idegességi aurám a szemét. :D Ja, amúgy a srác megragadta a vállam és maga felé fordítva elkezdte birizgálni a hajam.
- M-mit csinálsz?! - lett vörösebb egyre jobban a fejem.
- Hát, csak imprózok - rántotta meg a vállát, tök laza stílusban. Full értetlenül bámultam a szemébe, ami felidézte az orvosis jelenetet, amitől még jobban vörös lett az arcom, és szerintem a pillangók már éppen ki akartak törni a gyomromból, amikor a srác ujjait végighúzta egy hajtincsemen, az pedig esetlenül hullott vissza az arcomra. - Egy szösz....
- Ha?! Egy szösz, ennyit vagy képes benyögni?! - akadtam ki egy kissé.
- Jó, nem elég, hogy szétvágja az idegeim ez a korcs, ti alapból furák vagytok ma, de még a helyemen is enyelegtek?! Bonti, takarodj vissza, nem vagyok a legjobb kedvemben! - utasította a srácot Krisztán, mire Bonti szó nélkül visszaült a helyére, Krisztán meg végre elfoglalhatta a saját székét. Én tök megnyugodtam, amikor megláttam a kezében azt a bizonyos órarendet, és én teljesen abban a hitben voltam, hogy mi befejeztük a társalgást, tehát vissza is fordultam a helyemre, de ennek a nagyon eszesnek még akadt mondanivalója. - Még nem végeztem! Nagyon hálás lennék, ha a magánéleti válságotokat nem az én kerületemben fejtenétek ki!
- Neked mi bajod?! A féltékenységi rohamaidat valamelyik csajodon töltsd ki, ne rajtam! - akadt fenn a szemöldököm. - Amúgy is, csak kiszedett egy szöszt a hajamból. Hova figyelsz te, mert az tuti, hogy nem minket néztél!
- Jaa, hogy nem lekapás volt ez az előbb?! Bocs, télleg' én voltam a "vak"! - nézett rám gúnyos mosollyal, én meg csak megfagyott testtel bámultam őt. Mi a halál van?! Most bele gondolva, ez a jelenet biztosan másképp nézhetett ki, mint ahogy valójában látszott. Idegesen Bonti felé kaptam a tekintetem, de Krisztán a képembe nyomta a telóját. A rohadt életbe, pedig most nagyon ki kell nyírnom valakit! - Mindegy, melyik a jobb?!
- Tanulj meg dönteni, ch! - vágtam rá kapásból, majd rávágtam magam a padomra. Fú, de ég a fejem, Krisztán is itt kombinál, és annak az idiótának nem volt jobb impró ötlete?! Csak ez?! Jesszusom!
- Akkor a következő felelőnk legyen egy... Blackwell! - figyeltem fel ismét Ursula hangjára, majd a következő amivel találkoztam az Bonti félmosolya volt, amikor elhaladt mellettem. Továbbra is égő fejjel vágtam be a durcát, és nézegettem inkább azt a nagyon érdekes falat, ami mellettem díszelgett.
Fú, már alig vártam a kicsengetést, és mielőtt megkérdezed, nem, nem tudom, hogy hányast kapott Bonti, mert egyrészről nem érdekelt, másrészről a kávé -, és alvás hiánya miatt bevágtam a szunyát. El is akartam küldeni Krisztánt kávéért, de ekkor egy nem várt esemény következett be. Már a nap elején is észrevettem, hogy Stella és Zero szokatlanul sokszor keresi egymás társaságát. Ez a kicsengetéskor sem volt másképp. Éppen nagyon röhögtek valamin, amikor elkezdett rezegni Stella telefonja, és minden ezzel az egy telefonnal kezdődött, és minden emiatt az egy hívás miatt robbant ki.
- Bocsi, ezt... ezt fel kell vennem - szabadkozott a lány, majd a füléhez emelte a készüléket. - Kloryn, baj van?! .... Igen, de... Jó, és... Zero, mégis mit csinálsz?!
- Na, háló, vijjogó madárijesztő ... Igen, igen, a te anyád vagyok, persze ... Na, idefigyeljéé', őshüllő, Stella dobhártyájára vigyázzá', vagy úgy felkenlek a legközelebbi falfelületre, hogy Spongyabobként folysz le róla, REMÉLEM FOGTAD, BÚZAVIRÁG! - ordította teljes beleéléssel, és felháborodottsággal Zero, majd visszanyújtotta a telefont a lány kezébe. - Tessék - mosolygott, majd a teljesen síri csöndes légtérben kilibbent a teremből. Hogy Stella erre mit reagált? Hát, nagyon semmit nem tudott, csak lesett állal nézte a történéseket, és mikor sikerült neki feldolgoznia az egészet, vörös fejjel szaladt ki a teremből, újra beleszólva a telefonba. Nagyon mis sem tudtunk mit reagálni, de arra sosem gondoltam volna, hogy Kíra olyat tesz, amit még eddig soha: Ismeretségünk óta már másodjára gondolt nem csak magára.
- Valaki megtörné ezt a kínos csendet?! - tette fel a tök logikus, de ugyan akkor nem éppen ide illő kérdést Karamell.
- Fú, hogy te mennyire egy arrogáns mocsári béka vagy! - vágta fejen Kíra.
- Most mi kínod már megint?! Nem kaptál elég sper... - kezdte Karamell, de Kíra a szavába vágva megragadta a srác karját, és kivágta a padjából, aki ettől a lépéstől egyenesen a tábláig tántorodott hátra.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy így beszélj velem, mocsár?! - üvöltötte Kíra.
- Hah, ugyan már, jobb dumád nincs?! - nevetett gúnyosan a srác. Ajaj, már most érzem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. - Vagy a hat centis vakolatodból már csak ennyi fér ki?! Egyetlen egy szívózás, amit minden nap ellősz, és semmi változatosság nincs benne?!
- Hah, ugyan már, még ezer jelzővel illethetnélek, de az a baj, hogy ez az egy üti csak meg a szánalmassági szintedet! - reagálta le a kérdést Kíra, talán túlságosan sokára is.
- Szánalmas, mi?! - nevetett tovább Karamell. - Tudod, én legalább meg tudok állni a saját lábamon anyuci, meg apuci nélkül is!
- Tudod, előre sajnálom azt a lányt, akinek majd egyszer el kell viselnie az önző, értetlen, és méghozzá a baromira tahó képedet! - fordult meg Kíra, majd a haját dobálva kivonult a teremből. A lányokkal pontosan tudtuk, hogy Stellához ment, és azt is tudtuk, hogy nem kellünk oda. A többiek meg csak egyszerűen ízlelgették az imént látottakat/hallottakat. Karamell meg tök lazán elsétált a helyére, majd a lábait felrakva az asztalra bedugta a fülébe a fülesét. Amúgy Zero is akkor ért vissza, amikor a duó a veszekedés kellős közepén tartott, így megvárta a végét, és csak akkor jött beljebb, amikor Kíra nekiment, de szerintem nem szándékosan tette. Becsengetéskor a tanárt követte Stella is, de Kíra nem volt vele.
- Kíra?! - kérdeztem aggódva Stellát.
- Mindjárt jön, csak kell neki még egy kis idő - húzta a száját, majd gyilkost pillantást vetett Karamell felé.
- Nos, fontos megbeszélnivalónk van, amit bár osztályfőnöki órán kellett volna megvitatnunk, eddig még nem jött össze! De előtte, hol van Kíra?! - nézett körbe az osztályon, mi viszont táborokra oszlottunk. A fiúk többsége maga elé bámult, ez volt az első csoport. Az összes lány Karamellt szúrta le a szemeivel, mi voltunk tehát a második csoport. Karamell pedig egyedül volt a harmadikban, ő csak nézte a tanárt, és várta a további fejleményeket. - Jó, ha a kérdésekkel nem megyünk semmire, akkor valaki megkeresné?!
- Ch, majd pont, okkal nincs bent! - dünnyögtem.
- Ezt még én is támogatom! - helyeselte a véleményem Zeririn.
- Ch, mi bajotok van?! Nem láttátok, hogy ő ugrott nekem, akkor miért kell eljátszani a 12 halált?! - kapta fel a vizet egyből Karamell.
- Na, ez a szánalmas! - reagálta le Zera a fiú kérdését, mi meg meglepetten néztünk rá, de ugyanakkor ki is vívta a tiszteletünket.
- Nem értem a felháborodásod okát! - néztem rá gúnyos félmosolyra húzva a szám, az államat a tenyeremben tartva. Ő srác csak a tekintetével figyelt engem, a feje inkább az ajtót stírölte. - Még Krisztán is kussba tudott maradni, pedig lássuk be! Nála tahóbb ember talán csak az a köcsög Hellász lehetne! De nem, neked közbe kellett szólnod! Megértem, hogy miért tetted fel azt a bizonyos kérdést, de a továbbiakban sem fogtad fel a helyzetet.
- Hé! - szólalt meg hirtelen mögöttem Krisztán, mire csak sóhajtva néztem rá, még mindig a kezemen támaszkodva. - Cseszd már meg, rontott az imidzsem!
- Komolyan, nem is ismered, honnan veszed, hogy a szülei mennyire raknak alá bármit is?! - tette fel a kérdést Zeririn, mit sem törődve a srác megsértett lelkivilágával. Amúgy, hol vannak ilyenkor Karamell nagy haverjai?! Mi kiállunk Kíráért, és egymásért, de nem nagyon látom, hogy a srácot bárki is megpróbálná megvédeni, vagy csak támogatni. Inkább mindenki fülét-farkát behúzva kussol a helyén. Milyen érdekes, lehet ők is úgy gondolják, hogy nekünk van igazunk, és a nagyobb botrány elkerülése végett inkább pártatlanok maradnak?!
- Gyerekek, csendesebben, ebből egy szót sem értek! - sopánkodott Tyler. - Ne veszekedjetek, inkább keressétek meg! Stella, megkérhetnélek?!
- Hát, szerintem ez nem jó ötlet.... - felelte a lány félve, majd hátra pillantott rám, én meg csak felvontam az egyik szemöldököm.
- Síra?! - követte Stella tekintetét a tanárunk is.
- Kizárt, okkal nincs itt! - vontam meg a vállam.
- Zeririn, kérlek! - könyörgött a lánynak, de sajnos benne sem talált cimborára.
- Felejtsen el, én vissza nem hozom ebbe a légkörbe!
- Zera, gondolom te sem könnyíted meg az életemet... - sóhajtotta az ofőnk, de Zera csak megrázta a fejét nemleges válaszként. - Kérlek szépen Wolfi, hívd vissza!
- Hah, ez vicces lesz! - szólt közbe Zeririn. - Mi tudjuk csak, hogy hol van, majd pont egy pasi, és pont egy ilyen fogja megtalálni! Kész röhej!
- Nekem ebből elegem van, csak keressétek meg végre Kírát, hogy el tudjam mondani, amit akarok, és.... - a szavába a terem ajtajának kicsapódása "szólt" közbe, aminek küszöbét Kíra lépte át, kissé még mindig ideges állapotban.
- Bocsánat, csak René feltartott! - vágta le magát a helyére, és a szokásostól eltérően egyáltalán nem figyelte Karamellt. A biztonság kedvéért mindig le szokta ellenőrizni a srácot, most viszont direkt úgy intézte a dolgokat, hogy még csak a szeme sarkából se pillantsa meg.
- Na, akkor, ha mindenki itt van.... - sóhajtott megkönnyebbülten Tyler tanár úr. - Ne szólajtok közbe, mert ez nagyon fontos dolog lesz! Nos, ebben az iskolában félévekre van osztva egy-egy tanév....
- Mint minden másik sulikban! - szólt közbe már az első mondatába Zak.
- Nos, igen... - sóhajtott ismét az ofő. - De teljesen máshogy épül fel az egész. Itt nem első és második félév van, hanem valójában egy félév, egy évnek felel meg. Hogy világos legyen, most az "I / I"-es szezon tanévében járunk. Az első egyes az évfolyamot, a második pedig az első részét jelenti - írta fel a táblára hatalmas betűkkel. - Nos, ezért a szünetek is máshogy alakulnak, például lesz egy egy hetes szünetetek december 21-től 28-ig, majd a téli szünet január 4-től egészen 25-ig tart. Ennek az az oka, mert a két szünet közötti héten vizsgát fogtok tenni, amivel az első rész, majd nyáron a második rész is zárulni fog. Ez azt jelenti, hogy magyarból, történelemből, matematikából és a két nyelvből fogtok vizsgázni, mindegyiket külön napokon. De, vannak itt feltételek is!
- Magyarul, hajrába kétszer egy évben, és sima ügy - szólt közbe ezúttal Krisztán, amúgy egy egészen logikus észrevétellel, amin még meg is lepődtem.
- Igen, itt kezdődik a probléma! - mosolyodott el a tanár. - Ennek elkerülése érdekében, csak az vehet részt a vizsgán, akinek az adott tantárgyól az átlaga három egész felett van. A többi tantárgyat sem szabad elhanyagolni, mivel, ha ott megbuktok, ugyanúgy nem vehettek részt a vizsgán, mintha a vizsga tantárgyakból nem értétek volna el a hármas átlagot! Nos, ha emiatt buktok meg a vizsgán, akkor nem tehettek pótvizsgát, ha viszont a vizsgán nem éritek el a 12%-ot, akkor a pótvizsga lehetséges!
- És, ha bármelyik formában, de megbukunk, akkor mi van?! - tettem fel én is a kérdésem.
- Semmi, ha az első vizsgán megbuktok, akkor a másik félévet már nem kezdhetitek el, és ha a másodikon, akkor szerencsétek van, mert csak egy nyarat kell várnotok, hogy újra kezdjétek a kilencedik osztályt! - rántotta meg a vállát készségesen az ofő. És, még azt mondja, hogy semmi?!
- És ezek a vizsgák milyenek lesznek?! - folytatta Zeririn a kérdéseink árasztását.
- Lesz egy írásbeli, és egy szóbeli része, csak úgy, mint érettségin. - magyarázta mosolyogva tovább a tanár úr. - A kettő átlagaként kapjátok meg a tanév első és második részére vonatkozó jegyeiteket.
- Magyarul, legyek meg hármas, és akkor belevághatok a vizsgába, de ha hajrázok, a végén kijöhetek jelessel is?! - gondolkodott el a taktikánkon Zero.
- Végül is, ez igen... - vakarta a tarkóját Tyler. - Nos, majd fogtok kapni tételeket, amiket nagyon jól őrizzetek meg, mert azokból kell majd felkészülni a vizsgátokra!
- Vagyis senki ne használja gyújtósnak, ha lehetséges! - vágott közbe Bonti, amit persze nem tudtunk megállni röhögés nélkül.
- Igen, ha kérhetném... - köszörülte meg a torkát aggodalmasan szegény ofőnk. Szerintem ő sem hitte el, hogy ilyen könnyű lesz ez a vizsga dolog velünk. :D - Ha, kérhetek ilyet tőletek - itt elkomorodtunk, mert ez mégis csak egy kényes téma -, akkor vegyétek komolyan a vizsgákat, mert én egyben akarok elbúcsúzni az osztálytól negyedikben, nem pedig hat részletben!
- Magyarul, előre nyújtsatok be kérvényt, hogy meg akartok bukni, mert vagy az egész osztály bukik, vagy senki - szólalt meg ezúttal Erion, amit persze megnevettünk, de már csak azért is, mert tőle hallottuk. :D
- Milyen összetartó osztályom van - sóhajtott ismét leroskadva a tanári székébe Tyler.
- Ja, de még mennyire.... - morogta Karamell, Zeririn meg kedvesen hozzávágott egy könyvet.
- Kussolsz, neked nem osztottunk lapot!
- Zeririn, hagyd! - szólalt meg hirtelen Kíra, mire mi, lányok, csak értetlenül vontuk össze a szemöldökünket felé nézve, de Kíra a csengő hallatán csak felpattant, és még szegény ofőnk előtt kivágtatott a teremből.
- Ch... - mondtuk egyszerre a csajokkal, majd durcázva folytattuk addigi teendőinket. Karamell meg... Hát, elvolt a megdöbbenésével.
- Valójában elég király ez a hely! Eldöntöttem, mostantól helycsere lesz azzal a vacakkal ott kint! - biccentett a tábla felé a fejével, én meg csak a táskámba kutatva forgattam a szemem, válaszképpen.
- Bonti, mondd, hogy nálad van! - kaptam fel hirtelen a fejem a srácra aggodalmasan.
- Nálad volt - szólalt meg végül fapofával.
- Istenem, Krisztán ki fog nyírni, és... Hol van az a vakarék?! - kezdtem el pásztázni a termet, majd Bontinak is leeshetett az a gondolatom, miszerint az a korcs kihalászta a táskámból.
- Ott van - mutatott a terem elejébe vagy öt perc keresés után Bonti.
- Basszus, de hisz a tanár ölében van... Most mégis, hogy a rákba szerezzük vissza?! - ragadtam meg a srác pólóját és húztam le, mintha ezzel csak megoldódna a problémánk, de nem, ettől még csak rosszabb lett.
- Szerintem, arra nem lesz gondunk... - biccentett ismét a tábla felé, és amikor hátranéztem, megláttam Krisztán kissé értetlen és idegbeteg ábrázatát, majd azt, hogy ezerrel keresgéli a feltételezett gyanúsítottat a teremben. Tök be voltam parázva, amit Bonti észre is vett, és ez mondjuk nagy "csoda", mivel szó szerint kiverte az idegességi aurám a szemét. :D Ja, amúgy a srác megragadta a vállam és maga felé fordítva elkezdte birizgálni a hajam.
- M-mit csinálsz?! - lett vörösebb egyre jobban a fejem.
- Hát, csak imprózok - rántotta meg a vállát, tök laza stílusban. Full értetlenül bámultam a szemébe, ami felidézte az orvosis jelenetet, amitől még jobban vörös lett az arcom, és szerintem a pillangók már éppen ki akartak törni a gyomromból, amikor a srác ujjait végighúzta egy hajtincsemen, az pedig esetlenül hullott vissza az arcomra. - Egy szösz....
- Ha?! Egy szösz, ennyit vagy képes benyögni?! - akadtam ki egy kissé.
- Jó, nem elég, hogy szétvágja az idegeim ez a korcs, ti alapból furák vagytok ma, de még a helyemen is enyelegtek?! Bonti, takarodj vissza, nem vagyok a legjobb kedvemben! - utasította a srácot Krisztán, mire Bonti szó nélkül visszaült a helyére, Krisztán meg végre elfoglalhatta a saját székét. Én tök megnyugodtam, amikor megláttam a kezében azt a bizonyos órarendet, és én teljesen abban a hitben voltam, hogy mi befejeztük a társalgást, tehát vissza is fordultam a helyemre, de ennek a nagyon eszesnek még akadt mondanivalója. - Még nem végeztem! Nagyon hálás lennék, ha a magánéleti válságotokat nem az én kerületemben fejtenétek ki!
- Neked mi bajod?! A féltékenységi rohamaidat valamelyik csajodon töltsd ki, ne rajtam! - akadt fenn a szemöldököm. - Amúgy is, csak kiszedett egy szöszt a hajamból. Hova figyelsz te, mert az tuti, hogy nem minket néztél!
- Jaa, hogy nem lekapás volt ez az előbb?! Bocs, télleg' én voltam a "vak"! - nézett rám gúnyos mosollyal, én meg csak megfagyott testtel bámultam őt. Mi a halál van?! Most bele gondolva, ez a jelenet biztosan másképp nézhetett ki, mint ahogy valójában látszott. Idegesen Bonti felé kaptam a tekintetem, de Krisztán a képembe nyomta a telóját. A rohadt életbe, pedig most nagyon ki kell nyírnom valakit! - Mindegy, melyik a jobb?!
- Tanulj meg dönteni, ch! - vágtam rá kapásból, majd rávágtam magam a padomra. Fú, de ég a fejem, Krisztán is itt kombinál, és annak az idiótának nem volt jobb impró ötlete?! Csak ez?! Jesszusom!
- Akkor a következő felelőnk legyen egy... Blackwell! - figyeltem fel ismét Ursula hangjára, majd a következő amivel találkoztam az Bonti félmosolya volt, amikor elhaladt mellettem. Továbbra is égő fejjel vágtam be a durcát, és nézegettem inkább azt a nagyon érdekes falat, ami mellettem díszelgett.
Fú, már alig vártam a kicsengetést, és mielőtt megkérdezed, nem, nem tudom, hogy hányast kapott Bonti, mert egyrészről nem érdekelt, másrészről a kávé -, és alvás hiánya miatt bevágtam a szunyát. El is akartam küldeni Krisztánt kávéért, de ekkor egy nem várt esemény következett be. Már a nap elején is észrevettem, hogy Stella és Zero szokatlanul sokszor keresi egymás társaságát. Ez a kicsengetéskor sem volt másképp. Éppen nagyon röhögtek valamin, amikor elkezdett rezegni Stella telefonja, és minden ezzel az egy telefonnal kezdődött, és minden emiatt az egy hívás miatt robbant ki.
- Bocsi, ezt... ezt fel kell vennem - szabadkozott a lány, majd a füléhez emelte a készüléket. - Kloryn, baj van?! .... Igen, de... Jó, és... Zero, mégis mit csinálsz?!
- Na, háló, vijjogó madárijesztő ... Igen, igen, a te anyád vagyok, persze ... Na, idefigyeljéé', őshüllő, Stella dobhártyájára vigyázzá', vagy úgy felkenlek a legközelebbi falfelületre, hogy Spongyabobként folysz le róla, REMÉLEM FOGTAD, BÚZAVIRÁG! - ordította teljes beleéléssel, és felháborodottsággal Zero, majd visszanyújtotta a telefont a lány kezébe. - Tessék - mosolygott, majd a teljesen síri csöndes légtérben kilibbent a teremből. Hogy Stella erre mit reagált? Hát, nagyon semmit nem tudott, csak lesett állal nézte a történéseket, és mikor sikerült neki feldolgoznia az egészet, vörös fejjel szaladt ki a teremből, újra beleszólva a telefonba. Nagyon mis sem tudtunk mit reagálni, de arra sosem gondoltam volna, hogy Kíra olyat tesz, amit még eddig soha: Ismeretségünk óta már másodjára gondolt nem csak magára.
- Valaki megtörné ezt a kínos csendet?! - tette fel a tök logikus, de ugyan akkor nem éppen ide illő kérdést Karamell.
- Fú, hogy te mennyire egy arrogáns mocsári béka vagy! - vágta fejen Kíra.
- Most mi kínod már megint?! Nem kaptál elég sper... - kezdte Karamell, de Kíra a szavába vágva megragadta a srác karját, és kivágta a padjából, aki ettől a lépéstől egyenesen a tábláig tántorodott hátra.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy így beszélj velem, mocsár?! - üvöltötte Kíra.
- Hah, ugyan már, jobb dumád nincs?! - nevetett gúnyosan a srác. Ajaj, már most érzem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. - Vagy a hat centis vakolatodból már csak ennyi fér ki?! Egyetlen egy szívózás, amit minden nap ellősz, és semmi változatosság nincs benne?!
- Hah, ugyan már, még ezer jelzővel illethetnélek, de az a baj, hogy ez az egy üti csak meg a szánalmassági szintedet! - reagálta le a kérdést Kíra, talán túlságosan sokára is.
- Szánalmas, mi?! - nevetett tovább Karamell. - Tudod, én legalább meg tudok állni a saját lábamon anyuci, meg apuci nélkül is!
- Tudod, előre sajnálom azt a lányt, akinek majd egyszer el kell viselnie az önző, értetlen, és méghozzá a baromira tahó képedet! - fordult meg Kíra, majd a haját dobálva kivonult a teremből. A lányokkal pontosan tudtuk, hogy Stellához ment, és azt is tudtuk, hogy nem kellünk oda. A többiek meg csak egyszerűen ízlelgették az imént látottakat/hallottakat. Karamell meg tök lazán elsétált a helyére, majd a lábait felrakva az asztalra bedugta a fülébe a fülesét. Amúgy Zero is akkor ért vissza, amikor a duó a veszekedés kellős közepén tartott, így megvárta a végét, és csak akkor jött beljebb, amikor Kíra nekiment, de szerintem nem szándékosan tette. Becsengetéskor a tanárt követte Stella is, de Kíra nem volt vele.
- Kíra?! - kérdeztem aggódva Stellát.
- Mindjárt jön, csak kell neki még egy kis idő - húzta a száját, majd gyilkost pillantást vetett Karamell felé.
- Nos, fontos megbeszélnivalónk van, amit bár osztályfőnöki órán kellett volna megvitatnunk, eddig még nem jött össze! De előtte, hol van Kíra?! - nézett körbe az osztályon, mi viszont táborokra oszlottunk. A fiúk többsége maga elé bámult, ez volt az első csoport. Az összes lány Karamellt szúrta le a szemeivel, mi voltunk tehát a második csoport. Karamell pedig egyedül volt a harmadikban, ő csak nézte a tanárt, és várta a további fejleményeket. - Jó, ha a kérdésekkel nem megyünk semmire, akkor valaki megkeresné?!
- Ch, majd pont, okkal nincs bent! - dünnyögtem.
- Ezt még én is támogatom! - helyeselte a véleményem Zeririn.
- Ch, mi bajotok van?! Nem láttátok, hogy ő ugrott nekem, akkor miért kell eljátszani a 12 halált?! - kapta fel a vizet egyből Karamell.
- Na, ez a szánalmas! - reagálta le Zera a fiú kérdését, mi meg meglepetten néztünk rá, de ugyanakkor ki is vívta a tiszteletünket.
- Nem értem a felháborodásod okát! - néztem rá gúnyos félmosolyra húzva a szám, az államat a tenyeremben tartva. Ő srác csak a tekintetével figyelt engem, a feje inkább az ajtót stírölte. - Még Krisztán is kussba tudott maradni, pedig lássuk be! Nála tahóbb ember talán csak az a köcsög Hellász lehetne! De nem, neked közbe kellett szólnod! Megértem, hogy miért tetted fel azt a bizonyos kérdést, de a továbbiakban sem fogtad fel a helyzetet.
- Hé! - szólalt meg hirtelen mögöttem Krisztán, mire csak sóhajtva néztem rá, még mindig a kezemen támaszkodva. - Cseszd már meg, rontott az imidzsem!
- Komolyan, nem is ismered, honnan veszed, hogy a szülei mennyire raknak alá bármit is?! - tette fel a kérdést Zeririn, mit sem törődve a srác megsértett lelkivilágával. Amúgy, hol vannak ilyenkor Karamell nagy haverjai?! Mi kiállunk Kíráért, és egymásért, de nem nagyon látom, hogy a srácot bárki is megpróbálná megvédeni, vagy csak támogatni. Inkább mindenki fülét-farkát behúzva kussol a helyén. Milyen érdekes, lehet ők is úgy gondolják, hogy nekünk van igazunk, és a nagyobb botrány elkerülése végett inkább pártatlanok maradnak?!
- Gyerekek, csendesebben, ebből egy szót sem értek! - sopánkodott Tyler. - Ne veszekedjetek, inkább keressétek meg! Stella, megkérhetnélek?!
- Hát, szerintem ez nem jó ötlet.... - felelte a lány félve, majd hátra pillantott rám, én meg csak felvontam az egyik szemöldököm.
- Síra?! - követte Stella tekintetét a tanárunk is.
- Kizárt, okkal nincs itt! - vontam meg a vállam.
- Zeririn, kérlek! - könyörgött a lánynak, de sajnos benne sem talált cimborára.
- Felejtsen el, én vissza nem hozom ebbe a légkörbe!
- Zera, gondolom te sem könnyíted meg az életemet... - sóhajtotta az ofőnk, de Zera csak megrázta a fejét nemleges válaszként. - Kérlek szépen Wolfi, hívd vissza!
- Hah, ez vicces lesz! - szólt közbe Zeririn. - Mi tudjuk csak, hogy hol van, majd pont egy pasi, és pont egy ilyen fogja megtalálni! Kész röhej!
- Nekem ebből elegem van, csak keressétek meg végre Kírát, hogy el tudjam mondani, amit akarok, és.... - a szavába a terem ajtajának kicsapódása "szólt" közbe, aminek küszöbét Kíra lépte át, kissé még mindig ideges állapotban.
- Bocsánat, csak René feltartott! - vágta le magát a helyére, és a szokásostól eltérően egyáltalán nem figyelte Karamellt. A biztonság kedvéért mindig le szokta ellenőrizni a srácot, most viszont direkt úgy intézte a dolgokat, hogy még csak a szeme sarkából se pillantsa meg.- Na, akkor, ha mindenki itt van.... - sóhajtott megkönnyebbülten Tyler tanár úr. - Ne szólajtok közbe, mert ez nagyon fontos dolog lesz! Nos, ebben az iskolában félévekre van osztva egy-egy tanév....
- Mint minden másik sulikban! - szólt közbe már az első mondatába Zak.
- Nos, igen... - sóhajtott ismét az ofő. - De teljesen máshogy épül fel az egész. Itt nem első és második félév van, hanem valójában egy félév, egy évnek felel meg. Hogy világos legyen, most az "I / I"-es szezon tanévében járunk. Az első egyes az évfolyamot, a második pedig az első részét jelenti - írta fel a táblára hatalmas betűkkel. - Nos, ezért a szünetek is máshogy alakulnak, például lesz egy egy hetes szünetetek december 21-től 28-ig, majd a téli szünet január 4-től egészen 25-ig tart. Ennek az az oka, mert a két szünet közötti héten vizsgát fogtok tenni, amivel az első rész, majd nyáron a második rész is zárulni fog. Ez azt jelenti, hogy magyarból, történelemből, matematikából és a két nyelvből fogtok vizsgázni, mindegyiket külön napokon. De, vannak itt feltételek is!
- Magyarul, hajrába kétszer egy évben, és sima ügy - szólt közbe ezúttal Krisztán, amúgy egy egészen logikus észrevétellel, amin még meg is lepődtem.
- Igen, itt kezdődik a probléma! - mosolyodott el a tanár. - Ennek elkerülése érdekében, csak az vehet részt a vizsgán, akinek az adott tantárgyól az átlaga három egész felett van. A többi tantárgyat sem szabad elhanyagolni, mivel, ha ott megbuktok, ugyanúgy nem vehettek részt a vizsgán, mintha a vizsga tantárgyakból nem értétek volna el a hármas átlagot! Nos, ha emiatt buktok meg a vizsgán, akkor nem tehettek pótvizsgát, ha viszont a vizsgán nem éritek el a 12%-ot, akkor a pótvizsga lehetséges!
- És, ha bármelyik formában, de megbukunk, akkor mi van?! - tettem fel én is a kérdésem.
- Semmi, ha az első vizsgán megbuktok, akkor a másik félévet már nem kezdhetitek el, és ha a másodikon, akkor szerencsétek van, mert csak egy nyarat kell várnotok, hogy újra kezdjétek a kilencedik osztályt! - rántotta meg a vállát készségesen az ofő. És, még azt mondja, hogy semmi?!
- És ezek a vizsgák milyenek lesznek?! - folytatta Zeririn a kérdéseink árasztását.
- Lesz egy írásbeli, és egy szóbeli része, csak úgy, mint érettségin. - magyarázta mosolyogva tovább a tanár úr. - A kettő átlagaként kapjátok meg a tanév első és második részére vonatkozó jegyeiteket.
- Magyarul, legyek meg hármas, és akkor belevághatok a vizsgába, de ha hajrázok, a végén kijöhetek jelessel is?! - gondolkodott el a taktikánkon Zero.
- Végül is, ez igen... - vakarta a tarkóját Tyler. - Nos, majd fogtok kapni tételeket, amiket nagyon jól őrizzetek meg, mert azokból kell majd felkészülni a vizsgátokra!
- Vagyis senki ne használja gyújtósnak, ha lehetséges! - vágott közbe Bonti, amit persze nem tudtunk megállni röhögés nélkül.
- Igen, ha kérhetném... - köszörülte meg a torkát aggodalmasan szegény ofőnk. Szerintem ő sem hitte el, hogy ilyen könnyű lesz ez a vizsga dolog velünk. :D - Ha, kérhetek ilyet tőletek - itt elkomorodtunk, mert ez mégis csak egy kényes téma -, akkor vegyétek komolyan a vizsgákat, mert én egyben akarok elbúcsúzni az osztálytól negyedikben, nem pedig hat részletben!
- Magyarul, előre nyújtsatok be kérvényt, hogy meg akartok bukni, mert vagy az egész osztály bukik, vagy senki - szólalt meg ezúttal Erion, amit persze megnevettünk, de már csak azért is, mert tőle hallottuk. :D
- Milyen összetartó osztályom van - sóhajtott ismét leroskadva a tanári székébe Tyler.
- Ja, de még mennyire.... - morogta Karamell, Zeririn meg kedvesen hozzávágott egy könyvet.
- Kussolsz, neked nem osztottunk lapot!
- Zeririn, hagyd! - szólalt meg hirtelen Kíra, mire mi, lányok, csak értetlenül vontuk össze a szemöldökünket felé nézve, de Kíra a csengő hallatán csak felpattant, és még szegény ofőnk előtt kivágtatott a teremből.
- Ch... - mondtuk egyszerre a csajokkal, majd durcázva folytattuk addigi teendőinket. Karamell meg... Hát, elvolt a megdöbbenésével.
***
- Ohayooo mina - saaan! – libbent be a terembe Tegumi, mi meg megint szörnyülködhettünk: rózsaszín selyeminget vett fel, amit a mellkasáig kigombolt, és az a minta, hát… Miért flamingós az egész?! Na meg az a haj… Lógott az minden merre, mint aki már vagy hat éve nem volt fodrásznál. Vagyis ja, de, volt, csak nem a normálisabbik fajtánál. A nadrágja pedig természetesen selyemnadrág volt, de valami oltárian szörnyű barna árnyalatban. És a Takumihoz akarva akaratlanul is csomagban járó bűztömeg sem maradhatott el, csak most más illatanyag szedte le a fejünk tetejéről a hajkoronát. Bah.
- Juj, szia! – ugrott fel Zera, majd egy pillanatra síri csend lett a teremben, mivel…őőő eléggé szépen letegezte a tanárt, aki bár a fiatalabb fajtából való, még mindig idősebb, és továbbá megjegyezném, hogy erősen pedofil is. Mi kell még? Ja, igen, vágom: flamingós ing. Még mindig kiráz tőle a hideg – Bo…Bo… Bocsi – sütötte le a szemét, mire Wolfi felhajtotta a fejét a padról, és az orrát befogva Zerára nézett.
- Teh dorbális vagy? – mondanom sem kell, mindenki felröhögött, főleg azon, hogy az orrhang milyen jól áll Wolfihoz, majd Erionra nézett, aki meg csak megrántotta a vállát.
- Igen – sírta el magát majdnem Zera. – Jó… na…
- Értelek ám – nevetett Takumi, mi meg még közömbösebb arcot erőszakoltunk a fejünkre. :D – Tegezhetsz nyugodtan, Síra –chan már egy ideje tegez, mivel nagyon imád – kacsintott hátra rám, mire én majdnem a padba fejeltem.
- Maga normális? – emeltem fel a hangom, mire megint nevetett. Huh, de vicces vagyok a mai napon, mondok kettő darab szót, és már röhögnek rajtam, minő öröm és boldogság!
- Igen – utánozta le Zerát a pedo tanárunk, majd elkezdett lapozgatni a naplóban. – Oh, Zeron-san eljön a szülőire?
- Talán – haraptam el a szó végét. Annyira nem érdekelt, hogy mit tud meg és mit nem a nagybácsim ettől az ürgétől, de komolyan…
- Ühüm – bólintott. – Akkor most kezdjük is az órát! Ma lezárjuk a hiraganákat, jövő órától pedig áttérünk a katakanára, vagyis nem!
- Micsoda tanáribomba, tudja ám, mit akar – röhögött fel Zero, majd hátrafordult Zakhez. – Hívhatod, testvír.
- Okay, bro – nyomott meg valamit a telefonján, mire kicsapódott az ajtó, és egy transzvesztita lány lépett be rajta, elég érdekes felszerelésben. A csajon olyan öltözék volt, amiben általában Tegumi fárasztja le az agysejtjeinket, és még egy napszemüveget is csapott a fejére. :D Persze mindenki szakadt a röhögéstől, még Tegumi is, csak éppen full nem vágta a szitu lényegét.
- Ohayooo drágaszágosz nyuszimuszók! – dobta neki a tanárnak a napszemüvegét a lány, majd férfiasra változtatva a hangját (bár amennyire ment neki, ugye :D), Takumi felé fordult elkeseredetten. - Síra-chan hol vááán? Meg akarom enni a lába szárát! – ugrált hátra hozzám, én meg már félő volt, hogy ott halok meg menten, amilyen jól és hitelesen játszotta Takumi szerepét. :D A tanár röhögése egyre inkább váltott át vicsorgássá, de a hasonmás nem fejezte be: fogott egy undorító pacsulit, és egy kilót magára fújt: - Így vagyok illatos gúnár, ugye, mucukáim? – sírtunk. Átkozottul élveztük az egészet, csak ugye Tegumi nem, aki leroskadt a tanári asztalra, és a fejét fogta kettő kézzel, de gondolom én, ha három kacsója lenne, akkor mind a hármat felhasználná ahhoz, hogy kellőképpen kitámassza azt a „gyönyörű” fejét. :D Hirtelen elindult egy sztriptíz tánchoz való zene, és nem csalódtunk: a transzvesztita sorra dobta le a ruháit, mire a tanár felállt, és olyan nagy lendülettel és gyorsasággal vágta ki az ismeretlent a teremből, hogy ahhoz képest Japán vonatai vánszorognak, na meg nyolc órát késnek két megálló között. :D Természetesen a duplaóra további részében végig röhögtünk, miközben próbáltuk remegő kezekkel leírni a hiraganákat, amik már tényleg semmire sem hasonlítottak, maximum röhögő kukacokra, Tegumi meg végig próbált nem üvölteni velünk, ami meg megint csak hangos röhögésre buzdított minket. Remegő vállakkal és fájó hasakkal vágódtunk ki a teremből, mire Zero megint értelmes véleményt mondott a duplaóráról:
- Marha szar óra volt, de legalább a hímringyó ütött! – én röhögtem szerintem ezen a legjobban, mivel ennek hála, Takumi békén hagyott egész órán. Talán leesett neki is, hogy le kéne rólam szállnia, és nem úgy viselkednie velem, mintha a jövendőbeli felesége lennék, de fúj, inkább nem is gondolok erre, mert még jobban felfordul a gyomrom. :D
Matekra úgy libbent be a tanár, mint valami királynő, és szó szerint mondom. Volt rajta korona, estélyi, meg még az a vörös uszályizé is, amit a nyakánál csatolt össze. Ha, az alap kinézete nem lett volna elég vicces, akkor az tuti kiverte nálunk a biztosítékot, hogy mikor bejött, az a piros valami beakadt az ajtókilincsebe, tehát elfuldokolt magának egy ideig. :D Amikor kiszabadult "végre" (persze, szigorúan ironikusan), végig keringőzött a padok között a láthatatlan partnerével. Vicces kis jelenet volt ez, pláne, amikor Krisztán mellé ért.
- Milyen jó a fiatal és üde fiatalokat látni! Adsz belőle nekem is?! - nézett csillogó szemekkel a srác kezében tartott energiaitalos dobozra.
- Kizárt, vegyen magának! - lett ideges egy szempillantás alatt Krisztán. Mondjuk, megértem, én is idegrohamot kapok, amikor valakik (most már sajnos ketten is vannak -.-") otthon folyamat lenyúlják a kávémat.
- Juj, de morci valaki! - ragadta meg a srác arcát.
- Ha szüksége van még a kezére, akkor most engedjen el! - juj, de durva, nem lennék a csaja helyében. Mondjuk, érthető reakció, én sem szívesen tűrném ezt. :D
- Jól van na, azért nem kell harapni... - biggyesztette le a száját Talpikusz.
- Tancsi' néni' - lóbálta a kezét Zero, mire Fidera csak lángokban álló, dühös tekintetét lövellte felé.
- Mond fiam, hány évesnek nézel te engem?! Hát alig vagyok idősebb nálatok, a nővéreteket lehetnék! Tehát, tegezzetek csak nyugodtan! - kezdett bele a táncikálásba ismét, mi meg nem tudtuk, hogy most röhögjünk, vagy hülyének nézzük. - Tudjátok mit?! Fiatalok vagytok, élvezzétek az életet, úgy sincs mit tanítanom ma nektek, tehát menjetek csak, vége az óráának!! - libbent ki vihogva a termünkből.
- Nincs mit tanítania?! Mi a halál, ebből vizsga lesz alig pár hónap múlva, jöjjön már vissza!!! - üvöltözött Zeririn, majd a tanár után rohant.
- Oké, mielőtt a stréber visszaér, tiplizzünk innen! - pattant fel a helyéről Zero is, és mindenki őt követve gyors pakolásba kezdett, majd kiszivárogtunk a teremből. :D
Matekra úgy libbent be a tanár, mint valami királynő, és szó szerint mondom. Volt rajta korona, estélyi, meg még az a vörös uszályizé is, amit a nyakánál csatolt össze. Ha, az alap kinézete nem lett volna elég vicces, akkor az tuti kiverte nálunk a biztosítékot, hogy mikor bejött, az a piros valami beakadt az ajtókilincsebe, tehát elfuldokolt magának egy ideig. :D Amikor kiszabadult "végre" (persze, szigorúan ironikusan), végig keringőzött a padok között a láthatatlan partnerével. Vicces kis jelenet volt ez, pláne, amikor Krisztán mellé ért.
- Milyen jó a fiatal és üde fiatalokat látni! Adsz belőle nekem is?! - nézett csillogó szemekkel a srác kezében tartott energiaitalos dobozra.
- Kizárt, vegyen magának! - lett ideges egy szempillantás alatt Krisztán. Mondjuk, megértem, én is idegrohamot kapok, amikor valakik (most már sajnos ketten is vannak -.-") otthon folyamat lenyúlják a kávémat.
- Juj, de morci valaki! - ragadta meg a srác arcát.
- Ha szüksége van még a kezére, akkor most engedjen el! - juj, de durva, nem lennék a csaja helyében. Mondjuk, érthető reakció, én sem szívesen tűrném ezt. :D
- Jól van na, azért nem kell harapni... - biggyesztette le a száját Talpikusz.
- Tancsi' néni' - lóbálta a kezét Zero, mire Fidera csak lángokban álló, dühös tekintetét lövellte felé.
- Mond fiam, hány évesnek nézel te engem?! Hát alig vagyok idősebb nálatok, a nővéreteket lehetnék! Tehát, tegezzetek csak nyugodtan! - kezdett bele a táncikálásba ismét, mi meg nem tudtuk, hogy most röhögjünk, vagy hülyének nézzük. - Tudjátok mit?! Fiatalok vagytok, élvezzétek az életet, úgy sincs mit tanítanom ma nektek, tehát menjetek csak, vége az óráának!! - libbent ki vihogva a termünkből.
- Nincs mit tanítania?! Mi a halál, ebből vizsga lesz alig pár hónap múlva, jöjjön már vissza!!! - üvöltözött Zeririn, majd a tanár után rohant.
- Oké, mielőtt a stréber visszaér, tiplizzünk innen! - pattant fel a helyéről Zero is, és mindenki őt követve gyors pakolásba kezdett, majd kiszivárogtunk a teremből. :D
***
- Hallod, bevárhatnál! – rántotta meg a vállán a táskáját lazán Krisztán, miközben próbált beérni.
- Háromra beszéltük meg, és még csak 14:20 – sóhajtottam, majd megálltam, de ő a nagy lendülete miatt, amire senki nem kérte meg, továbbfutott, én meg egy nagyot röhögtem rajta, mert ugyebár megérdemelte. :D
- Nem érdekel – fordult vissza, és nem tudom miért, de full nem lepődtem meg ezen a válaszon. – Most megyünk!
- Ch, na jó, tudod, mit? Menjél egyedül, ez már tényleg taplóság! – hagytam le újra, mire megint elkezdett utánam futni. Érdekesen nézhettünk ki a járókelők számára, de nem gáz, egyáltalán nem kínos az egész szitu, ó, már hogyan is lenne! – Le szeretném tenni a táskám, mert nehéz! – magyaráztam tovább, mire lerántotta a vállamról a táskámat, és a sajátjára rakta. – Meg vagy veszve?! – hüledeztem, mire értetlenül nézett rám, miközben belerúgott egy nagyobb kőbe, ami szerencsésen eltalált egy autót…
- Na és te? Tudod, a cicuka – nevetett fel, én meg nem tudom miért, de elvörösödtem. Miért Bonti jutott erről eszembe, és még egy kérdés: miért lett meleg miatta az ábrázatom?! Meg úgy nagyjából… minden. – Ha már ennyit járkáltál Bontival az orvosiba, tudhatod.
- Nem vagyok veszett! – csaptam oldalba, mire kicsit közelebb jött hozzám, logikusan, mert végülis, ha valakit megütünk, teljesen nyílvánvaló, hogy még közelít is hozzánk. – És nem értem, miért vagy ennyire ráakadva az orvosos témára.
- Volt ott egyáltalán orvos? Vagy csak ti ketten? – kérdezgetett tovább, mire felment bennem a pumpa. Mit hisz, de komolyan? Bemegyünk egy orvosi szobába, és nincs benn a doki?!
- Te nagyon furcsa vagy ma, talán féltékeny vagy, mert nem te kísértél el? – sandítottam rá félve, mire ő is rám kapta a tekintetét, és így voltunk egy pillanatig… De csak egy pillanatig.
- A hóhér! – tagadta le roppant színes nyelvezettel, én meg gúnyosan elröhögtem magam. – Csak érdekelt, megvoltál-e már neki, vagy nem. Nem nagy cucc – kezdte el újra pásztázni az utat, én meg tényleg dühös lettem.
- Miféle ribancnak gondolsz te engem, te marha? És én ezzel megyek el bájcseverészni, meg…
- Nem kell velem bájcseverészned – vágott a szavamba, mire úgy meglöktem, hogy mind a kettő táska az út közepére esett, le a porba. Nagyszerű, csodálatos, fantasztikus! De nem érdekelt, olyan ideges voltam, hogy fogtam Krisztán felsőjének nyakrészét, és kissé megemelve azt, magamhoz húztam.
- Neked meg nem kell annyit kérdezgetned – vicsorítottam az arcába. – Semmi közöd ahhoz, hogy kivel hova megyek én orvosiba, vagy csak a halál tudja, hova még. Bontival nem csináltunk semmit, ha ez megnyugtat, de az kajak, hogy van valami baj neked odafenn, hogy nem tudod felfogni! – ordibáltam, miközben félig oldalra döntött fejjel, magabiztosan bámultam bele az arcába.
- Huh, lehet, mégis veszett vagy – kerekítette ki a szemeit a srác, ami mondjuk nem meglepő, mivel elég érdekes helyzetbe hoztam: körülötte kettő sulitáska, ami miatt nem tud nagyobb lépés nélkül lelécelni, na meg tartom a felsőjét, és ordibálok vele, miközben alig van köztünk pár centi… - Elég vad vagy, Síra-chan – húzta félmosolyra a száját, csakúgy, mint nemrégen Bonti, amit én felháborítónak találtam. Ő csak ne utánozza! – Le se szarom, hogy kivel, mikor, hol vagy, voltál vagy leszel… Csak kérdeztem, vágod? – fogta meg a kezem, majd levette magáról, kicsavarta, hogy a hátamnál legyen, én meg full értetlenül meredtem magam elé, mert ez mindösszesen csak pár másodperc eredménye volt… Kissé fájt a vállamnál a karom, de nem igazán éreztem, csak azt, hogy így fog le.
- Te meg mi a fenét művelsz? – ordítottam még mindig, és hát a járókelők, ahogy elhaladtak mellettünk, jól meg is bámultak… Kezdtem emiatt egy kissé aggódni, és a pulzusom az egekbe szökött.
- Amit te – hajolt közel a fülemhez. – Megleptelek… Ha akarnám, akár a karodat is eltörhetném, de nem teszem, mert… - itt elhallgatott, és nem értettem már tényleg semmit. Mire megy ki ez a béna játék, amivel az őrületbe is kergethetne akár?! – Bírlak. Csak… érdekelt. Ennyi, remélem, világos.
- Az előbb mondtad, hogy le se szarod! – vágtam közbe, mire felnevetett, de még mindig közel volt a fülemhez, szóval éreztem a leheletét, a melegséget, amit árasztott magából. De nem csak ezt vettem észre… A hátamhoz ért a mellkasa, és hát… Eléggé gyorsan vert a szíve. Miért?… Ma már másodjára kerülök hozzá ilyen közel, és már megint nem vágom, mire megy ki ez az egész…
- Mindegy, ne törődj vele – engedte el hirtelen a karom, majd felkapta a kettő táskát, és továbbment. – Mindjárt itt a bolt, megvesszük a deszkát, egyébként a névnapom miatt veszem, és…
- Névnapod? – értetlenkedtem, miközben próbáltam mellé érni.
- Ja… szeptember 30-án lesz – bólintott, miközben újra és újra elfordította előlem a fejét. WHAT?!
- Vágom, szóval akkor ezért – gondolkodtam el, mert furán viselkedik ma. – Van valami baj? Köszi, hogy viszed a táskám, de ha nehéz, nem kell… - fogtam meg a táskámat, mire lassan ellökte onnan a kezem.
- Nincs bajom, sőt, rohadt jó hangulatban vagyok, mert a hercegnő eljött velem – darálta, én meg zavarba jöttem. Ennyire örül neki? Vagy nekem? Hát, ez nagyszerű, de az imént csavarta ki a karom. Ez a csávó kérdőjelek összessége, de komolyan…És ő ilyen, mikor örül. Akkor vajon milyen lehet, ha nem vigad?
- Amúgy... Szíveddel minden rendben? – tettem fel a tök logikus kérdést, miközben belibbentünk a boltba, ahol zsírozni fogjuk a deszkákat. Haha.
- Hogyne, de hogy jut neked ilyen hülye kérdés eszedbe? – röhögött fel.
- Csak mert az előbb túlságosan is gyorsan vert… - na, erre a kijelentésemre rögtön lehervadt a mosoly az arcáról. Lehagyott, mélyen bement a sorok közé, és egy kék meg egy sárga deszkát kezdett figyelni egymás mellett.
- Magas a vérnyomásom – vetette közbe, miközben levette a kék deszkát a tartóról. Ó, értem. Elhiszem, hogy kényes téma, oké. Lehet, nem kéne erről többet faggatnom… – Na, ez jobb szerinted, mint az? – biccentett a fejével a sárga felé, én meg bólintottam. – Na, akkor most melyik? – nézett rám mosolyogva, mire én zavartan elkaptam róla a szemem, és a sárga deszkára tapadt a tekintetem.
- Szerintem jobb a kék – suttogtam, mert valóban királyabb a kék, meg jobban is illik a srác stílusához, mint a másik.
- Mi? – hajolt közelebb Krisztán, én meg a meglepettségtől és a zavartságtól felkiáltottam:
- KÉK!!! – hadonásztam a kezében tartott darab felé, mire levertem a sárgát. Hurrá, idegbetegség forever!
- KÉK!!! – hadonásztam a kezében tartott darab felé, mire levertem a sárgát. Hurrá, idegbetegség forever!
- Kicsit csendesebben, ha lehet! – szólt hátra az eladó, én meg akaratlanul is felnevettem. Na, ez kínos volt.
- Jó, vágom, na, nyugodjá’ má’ le – röhögött velem együtt Krisztán, és kezdtem úgy érezni, ellazulok. Végül is jó Krisztánnal lenni, bár kicsit egoista, kicsit bunkó és kicsit kiszámíthatatlan a tag, de összességében jó fej, na meg el lehet vele hülyülni a maga módján. Egyébként még a kék deszkán kívül megnéztünk egy tucatot, mert Krisztán nem akart leállni egynél, ha már egyszer eljöttünk, jól körülnéztünk. Viszont az meglepett, mikor levett egy fekete deszkát, és a lábam elé tette. – Próbáld ki! – biztatott, én meg meglöktem.
- A boltban? Te hülye vagy, még szép, hogy nem! – ellenkeztem, mire befogta a szám. Hé!
- Nem lát minket senki, mivel a csaj kiment a bolt elé pletyizni – mutatott az ajtó felé, és valóban: a fiatal női eladó tényleg kint trécselt egy 200 év körüli asszonnyal, tehát biztos megvolt a maguk témája.
- Na jó – vittem el a folyosó végére a deszkát, mert tényleg érdekelt ez a művészet, nem igen próbáltam még azelőtt. – Maradj ott! – kiáltottam, Krisztán meg elsápadt.
- Te elsőre egyedül akarsz menni?! – hüledezett. – Csináltad már? – nevetett fel óvatosan, én meg megrántottam a vállam. Mi lenne olyan nehéz ebben? Ez csak gördeszka, ugyan már!
- Nem, de nem lehet nehéz cucc – raktam rá az egyik lábam a deszkára, majd meghajtottam magam, és elindultam Krisztán felé, de miután mind a kettő lábam fenn volt rajta, őrülten begyorsult, így nem tudtam kontrollálni, csak kapálóztam a karjaimmal, így további 5 deszkát vertem le, és pluszban nekiütköztem Krisztánnak, akivel tehát vetődtünk egy hatalmasat, körülöttünk pedig szétszóródott úgy… Pár száz másik gördeszka, nem számottevő, igazán semmiség! Úr Isten!
- Te orbitálisan nagy állat vagy! – röhögött Krisztán felszabadultan, a deszka gőzöm sincs egyébként, hol lehetett, én csak azt tudtam, én és Krisztán hogyan voltunk a földön: én a mellkasára támaszkodva próbáltam nem rázuhanni ennél is jobban, miközben a lábaimmal guggoltam a teste mellett… Mák, hogy megint a szívét sikerült meghallgatnom. Akkorát zakóztunk, hogy a meglepettségtől meg a röhögéstől megint az egekben volt a vérnyomása… Nagyon durva volt, ahogy már majdnem fellökte a kezem, annyira dobogott az egész… - Síra – nézett rám, én meg értetlenül fújtam félre az arcomról egy tincset, miközben őt bámultam.
- Vágom, nem kellett volna eljönnöm, béna vagyok – emeltem fel a kezem, mire ő megfogta, és visszaszorította a mellkasára, a másik karomat meg megfogta, és nemes egyszerűséggel megrántotta, tehát ott találtam magam megint kevesebb, mint egy centire az arcától. – Hagyjál már, nem, vagy… vicces – suttogtam full szerencsétlenül, és éreztem, ahogy lefagy a testem, de egyben fel is voltam háborodva. Már megint irányítani akarja a testem olyan helyzetbe, amit nem feltétlenül akarok! – Ne szórakozz velem, barom! – rángattam a mellkasán lévő kezem.
- Nyugodj már meg, csajszi – halkította le a hangját. – Érzed? – kérdezte, miközben megszorította azt a kezemet, amelyik a szívén volt.
- Ja, a brutálisan nem megszokott vérnyomásod, amire gyógyszert kéne szedned, nem mellesleg egy vödörrel – jegyeztem meg barátságosan, mire szemtelenül elmosolyodott. – Miért, nem?
- Nem teljesen – suttogta, majd felült, és én vele együtt egyenesedtem fel, miközben próbáltam egyre jobban eltávolodni tőle. Nagyon melegem volt, de ő csak tartotta a kezemet ott, a szívénél. – Mit adsz névnapomra?
- Semmit – ráztam meg a fejem, mire elengedte a kezeimet.
- Tudom – biccentett, majd lehajtotta a fejét. – Nekem már az full elég, hogy most eljöttél velem… Tudtam, hogy jól fogom magam érezni – nézett rám újra, én meg rosszallóan ingattam a fejem, de még mindig… még mindig túl közel van hozzám, szóval elkezdtem emelkedni, mire megfogta az államat. – Van ott… valami.
- Mi? – kérdeztem, de éreztem, ahogy az izzadtság a hátamon és a nyakamon folyik lefelé, a gyomrom összeszorult, és már tényleg fel akartam kelni! Nem akarom!! Milyen képtelen helyzet ez, miért vagyunk így?! Engedjen már el! Bo...
- Nem tudom, nem látom, elég távol van – magyarázta a gondolataimba vágva, én meg gyanakodva döntöttem oldalra a fejem.
- Így látod? – kérdeztem. – Te, hallod… Te is eszméletlen vagy ám. Alig van köztünk 5 centi, de te még így se látod, mi van az államon. Az arcomon amúgy az a seb…
- Teszek rá – kezdett el közeledni. – Én akkor is megnézem – mi a szar?! Valaki magyarázza már el, mit akar ez a szerencsétlen ennyire megnézni! Egyre közelebb és közelebb hajolt, egyre közelebb érve az államhoz. – Nem, ez feljebb van – vetette közbe suttogva, én meg teljesen elveszítettem a fonalat, na meg a fejemet. Lebénult tagokkal vártam, mi fog ezután történni, és attól féltem, egy hatalmas nagy daganat éktelenkedik az államon, vagy még fentebb! Úr isten, mi van rajtam?! Nem érzek az égvilágon semmit, ő mit lát?! És miért remegek ennyire?! Hát persze, ki nem remegne, mikor rájön, hogy van egy daganat a fején, amit éppen egy ilyen marha keresget fél milliméterről?! Áááá! – Picit feljebb – folytatta tovább, majd a szám felé kezdett közelíteni, ami reflexszerűen kiszáradt, mire kivágódott az ajtó, és a csilingelés miatt Krisztán és én is összerezzentünk. Persze gyorsan felugrottam, és pár deszkát a helyére raktam, de Krisztán hamar lehúzott a földre, mert már tök mindegy, száz deszkát bajos lenne észrevétlenül a helyére tenni…
- Van itt több gördeszka, a legkülönfélébb színekben, formákban, mintákban! Több, mint kétszáz van a raktárban is! – sorolta bájvigyorogva és a madarakéhoz hasonló csiripeléssel az eladó a srácnak, akinek az oldalán szintén deszka lógott, egy olyan, amilyet, mintha már láttam volna valahol, csak már nem rémlik, pontosan hol is. Mivel a földön voltunk, és a sorok közül csak a hasáig láttam az embereket, kicsit fel akartam emelkedni, de Krisztán megint lerántott.
- Hagyjál már! – suttogtam idegességtől összezárt állkapoccsal, mert azért mégiscsak milyen pofátlanság, állandóan csak rángat!
- Ne mozogj, észrevesznek, te full értelmi leszázalékolt! – sóhajtotta, még mindig ugyanabban a pózban ülve, ahogy korábban meg akart „vizsgálni”.
- Hogy mi vagyok? Te nem vagy eszednél! - fújtattam feldühödve, majd kirántottam a karomat a szorításából, és felegyenesedtem. Akit megláttam, arra nem számítottam volna…
- Nem, nem venni akarok. Eladni – rakta az asztalra a szürke-fehér mintás deszkát Bonti. Ő meg mit keres itt? Ja, logikám határtalan… Eladni akar. Hallottam, tényleg. Leesett az állam, a térdeim elkezdtek remegni, szóval a lehető leghalkabban megkíséreltem leülni Krisztán mellé, aki megint csak sóhajtott, majd a hajába túrt.
- Na, ha már láttad, akkor az király – vetette oda nekem, mint holmi mellékes tényt, mire felé kaptam a fejem.
- Hé, te tudtad, hogy ő az?! Mért adja el a deszkáját? – értetlenkedtem teljesen jogosan.
- A deszkáról felismertem… És mit tudom én, nem vagyok gondolatolvasó, csajszi – tápászkodott fel. – Ideje meglépnünk, innen nem veszek semmit. Szar a hely, plusz szétbarmoltad.
- Pf, miattad, te vettél rá a hülyeségre! Egyébként… jó, de hogy jutunk ki? – váltottam témát, miközben végig Bonti felé néztem. – Ha arra megyünk, az eladó levágja, hogy mit csináltunk.
- Ch, tudom, minek nézel te engem? Volt már pár ennél zűrösebb ügyem is – kapta ki a hajamból az egyetlen csatot, utána meg a raktár zárjához ment, ami kábé két lépéssel mellettünk meredezett, majd pár óvatos mozdulattal ki is nyitotta azt. Én még mindig Bontit néztem, aki éppen alkudozott az ár miatt, mire Krisztán kezét pillantottam meg magam előtt. – Gyere már, ha nem akarsz balhét! Ne azt a sügért bámuld, rá is vár valaki!
- Ki?! – guvadt ki a szemem egy szemvillanás alatt, mire Krisztán szokás szerint felrántott, és a raktárba vonszolt, ahol egy újabb ajtót találtunk. – Ez… ez szemét húzás volt tőled – néztem rá szúrós szemekkel, de őt ez egyáltalán nem hatotta meg.
- Mi? Hogy kijuttatlak innen? Más hidd el, nem tenné, Bonti se tudna! – oltotta be a saját legjobb barátját, amit full nem vágtam. Miért hozta szóba Bontit pont egy ilyen helyzetben? Meg ma egyébként is a szokásosnál jobban el van vele foglalva, mintha ő magát nem tudná eléggé lekötni a béna zenéivel, meg a béna tetszhalottságával egész nap!
- Nem érdekel, ki tenné meg, meg ki nem, most veled vagyok!
- Most – nézett rám, miközben lazán kinyitotta a hátsó ajtót is, amely az utca túloldalára nyílt. Mivel nem volt felkapcsolva a villany a raktárban, ezért a beáramló fény miatt egy pillanatra a szemeim elé kellett kapnom a kezemet. – Na, gyere, van még itt bolt.
- Jó, de sokkal tartozol nekem! – értem mellé, és most esett le, hogy a táskákat is sikerült a vállára vennie. Hogy tud mindenre gondolni? Mint egy betörő…
- Oké – tudta le ennyivel, mire mind a ketten felröhögtünk, én meg az államhoz kaptam mindeközben.
- Hallod – jegyeztem meg még mindig nevetve. – Nincs is semmi az államon! – fújtam ki a gőzt nyugodtan, míg az általunk megrongált bolt elé értünk, ahol még sok kirakatban ácsorogtak deszkák.
- Mert nem ott van – állt meg az egyik kirakat előtt, mire én kíváncsian elé ugrottam, miközben viccből eltakartam előle a kirakatban lévő deszkákat a kezemmel. – Hanem itt – érintette meg az egyik kezével a… számat, mire a saját táskája leesett az útra, és nagyot puffant. Éreztem, ahogy a vér az arcomba tódul. Krisztán csak nézett, és láttam, hogy a vérnyomása kihatott az arcára is… Vajon most a szíve lassan ver végre? Vagy gyorsan? Teljes értetlenségben álltam a kirakat előtt, miközben a kezeim lassan csúsztak le az üvegen, mire Krisztán háta mögött megláttam, ahogy Bonti immár üres kézzel kivágtat az ajtón, és beleütközik… Egy hosszú, vörös hajú lányba. Innen is lehetett hallani, ahogy a csaj elkezdett zavartan köhécselni, meg röhögni, majd egy zacskót adott át Bontinak. Még jobban összezavarodtam akkor, mikor láttam, ahogy Bonti megindult a tőlünk ellenkező irányban, és a lány meg… Követte. Ugrálva és dúdolva, Bonti kezében meg ott lógott… az az átkozott zacskó!!!
- Ki az a lány? – suttogtam, most már Krisztánt figyelve újra, aki hátranézett, miközben elengedett, majd kínosan nevetve vette fel a földről a táskáját.
- Ja? Bonti egyik jelöltje – mosolygott rám. Milyen jelölt? Mi van?!?! – Barátnőjelölt. Csak ismerkedik, de idővel csak talál egy jó csajt. Mondjuk… szerintem ez a vörös túl dagadt – próbált választ adni a fel nem tett kérdéseimre, mire csak megrántottam a vállam. Nem is mondta Bonti, hogy ennyire rajta van a „Találjunk egy barinőt” ügyön… Végül is, biztosan boldog, meg minden, hogy random csajok várják random boltok előtt délutánonként, meg hogy van, kik között válogasson, akárcsak mi a deszkák között… Bontinak ez tényleg ilyen egyszerű lenne?
- Azta! – tolt odébb a kirakattól Krisztán, mire megráztam a fejem, hogy ne bambuljak tovább, és tudjak koncentrálni, de nem nagyon ment. Pedig mennie kell, mennie kell ennek a rohadt koncentrálásnak végre! – Király! – nyitott be nélkülem a boltba, szólt az eladónak, aki levette a kirakatból a fekete-szürke mintás gördeszkát, ami nekem is tetszett egyébként, majd az újdonsült darabbal kilibbent az üzletből. – Jó, nem?
- Aha, remek. Hát, ezt hamar letudtad – jegyeztem meg halkan és erőtlenül, majd levettem a táskámat a válláról, és megindultam haza, hiszen, már megvettük a deszkáját, ennyi volt a kiruccanásból. Meg nem is éreztem magam jelenleg olyan fényesen, sok minden történt ma, amit fel kell még magamban dolgoznom, főleg ezt a barátnőkeresést Bontitól. Picit csalódtam benne. Reménykedtem mégis abban, hogy ez a lány, meg a többi is… nem lesz a barátnője. Ő valahogy… nem tudom belőle kinézni, hogy castingokat tart a csajoknál ilyen módon, és majd egyszer kiválaszt egyet, amelyik a legjobb nő, vagy mi. Nagyon remélem, hogy ez nem az a Bonti, akit én és a többiek ismerünk.
- Várj már! – ért mellém Krisztán. – Bonti mindig is ilyen volt, csak még nem tudtál róla, én viszont már kiskorom óta ismerem. De miért agyalsz rajta ennyit? – fordított maga felé, mire felnevettem.
- Nem agyalok rajta annyit! Csak meglepett az, amit mondtál róla, ennyi az egész – néztem bele a tájba elgondolkodva, és nagyon szerettem volna először a mai napon inni nyugodtan egy kávét, és nem gondolni semmire. Az összes életkedvem és energiám elszállt. Bonti, meg az a vörös…
- Vágom, szóval nem. Akkor most figyelj rám – nyomott a kezembe egy fülhallgatót, ami fekete volt, és enyhén visszaverődött róla a fény. Egy fülhallgató? Mit akar vele?
- Miért…
- Ezt azért vettem korábban, mert eljöttél velem. Vedd köszönetnek – magyarázkodott. – Szóval kösz – zárta rá a kezem a fülesre, én meg elmosolyodtam. Micsoda hálálkodás, nem hazudtolta meg önmagát kicsit sem. Viszont örültem ennek a kis ajándéknak, bár volt már egy fülhallgatóm, de valahol otthon elhánytam, szóval lövésem sincs, hol vigyoroghat össze egy pókhálóval, szóval boldog voltam, hogy a legnagyobb füles-szakértőtől kaphattam egyet. :D
- Nincs mit… És… Ja, ennyit akartam. Már megint megleptél – túrtam a hajamba zavartan, mire ő is elmosolyodott.
- Én mindig tudok meglepetéseket okozni. Nagyobbakat, mint Bonti, vagy legalábbis… Jobbakat. Na helló – fordult meg lassan, majd intett egyet, mire én összerezzentem, és odamotyogtam valami szia félét. Tényleg, már haza is értem, de gyorsan telik az idő… Azta! De már megint Bontival jött, teljesen rá van kattanva a témára, pedig próbálom elfelejteni, hogy egy vörössel láttam a bolt előtt, erre felhozta újra és újra. De az igaz, hogy tud meglepetéseket okozni…
Kifulladva nyitottam ki az immár megjavított bejárati ajtót (WHAT?), ami mögött Zeron lángokat és egyéb emberek által eloltható jelenségeket lövellő szempárjával találtam szembe magam. Éppen kitalált magának egy új hobbit: az ajtótól négy lépésre állt karba tett kezekkel és morgott, na meg megpróbálta azt keresztülszúrni a szemével, aki belép rajta, vagyis most milyen meglepi, engem…
- Yamanaka Sirállia!!! – üvöltötte teljesen kikelve magából, mire a fejemhez kaptam, és felsóhajtottam. Ilyenkor hol a bánatban van Gray?! Vagy ő már halott?! – Megmagyaráznád, mi a szentséges tíz parancsolat történt ma az AJTÓVAL?!?!?!?!?!?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Sziasztok! Ha bármiféle véleményed, kritikád, hozzászólni valód akadna könyvünkkel kapcsolatban, bátran írj! :) Hozzászólásodat előre is köszönjük szépen!
A Szerzők