23. Fejezet - Felszínre törő érzelmek

Október 3., Vasárnap

Most vasárnap hajnala van, és az alvás nem éppen megy most, tehát elkezdem összesíteni a pénteki nap végét és a szombatot.

Gray: Síra, hol vagy?! 
Én: Suliban, miért?!
Gray: Azonnal haza kell jönnöd, nagy baj van!
Én: Mi történt?!
Gray: Csak gyere már, az istenért!! 

A válaszomat meg sem várva letetette a telefont. Nekem kellett pár másodperc, hogy feldolgozzam a hallottakat, majd miután leestek a dolgok, lendületből levágódtam a pad támlájáról, odavetettem Bontinak egy "Mégsem jó a ma, mennem kell!" dumát, és felkapva a táskám kétségbeesett rohanásba kezdtem. Gray hangja a telefonban eléggé nyugtalanító volt, és kizártnak tartom, hogy megint Vity akasztotta volna ki valamivel. Sikerült is felavatnom az alig pár napja felszerelt bejárati ajtót, mivel úgy kivágtam azt, hogy keletkezett egy kisebb lyuk a mögötte lévő falon, a kilinccsel egy vonalban. Gray a kanapén ülve nézett ki a fejéből, és igazából nem úgy nézett ki, mint aki viccből nyomott le egy tök nyugtalanító dumát a telefonba.

- Mi történt?! - vágtam le magam a kanapé elé a földre. - Először is, igyál meg egy kávét - kezdte a srác, majd már nyújtotta is oda a bögrét. Nagyon rosszat sejtek, egyre rosszabb előérzetem van, már megannyi kép kialakult a fejemben, minden lehetséges eshetőséget felvázoltam magamban.... Legalábbis ezt hittem. - Másodszor.... Zeron egy ideig nem fog.... Nem fog hazajönni.... - itt még csak tovább kortyoltam a kávémat, és kérdő tekintettel néztem a srácra. Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy baj, hiszen mindig elmegy külföldre, vagy ha az ország határain belül is marad, akkor is csoda, hogy hazatalál. - De most.... nem a munkái miatt.... - Akkor? - kérdeztem alig hallhatóan. Gray csak kínos mosolyra húzta a száját, miközben beletúrt a hajába. Bennem pedig kezdett összeállni az a bizonyos kép.... - Síra, figyelj rám.... Én sem tudom pontosan, hogy mi van, de... Zeron jelenleg kórházban fekszik, és nincs is eszméleténél. Először a főnöke hívott, aki közölte, hogy rohama lett egy bizonyos örökölt betegség miatt, amit nem nagyon kezeltetett. Beszéltem az orvosával is, aki ugyan ezt támasztotta alá, és.... - ......És? - kérdeztem, amikor már nekem is sikerült ízlelgetnem az imént hallottakat. De ez keserű volt, és egyre inkább azzá vált. - Meg fogják vizsgálni, és elmondják majd a pontos okot, viszont... - mondta ezt úgy, hogy folyamatosan éreztem a tekintetét magamon, de én nem tudtam mást nézni, csak a kezemben szorongatott kávésbögrét, melyben a sötét színű ital láttán egyre jobban elkapott az aggodalom. - De a kórházban felhívták a többi hozzátartozót, ahonnan kiderült, hogy csak mi vagyunk a házban, ezért....

- Eddig is egyedül voltunk, ez semmin nem változtat! - szóltam közbe ingerülten, főleg mert tudtam, hogy mit próbál ennyire könyörületesen felvezetni. - De most nem fog hazajönni, legalábbis egy ideig biztos nem! - próbált észhez téríteni a hangjával, de ilyenkor mégis ki a halál gondol arra, hogy a magasabb hangszín nem feltétlenül a kiakadás oka? - És igenis változtat.... Apád ide fog jönni, Síra.... - Be akarok menni hozzá - kaptam fel hirtelen a fejem. - Szülő, vagy felnőtt kísérő nélkül aligha.... - húzta el a száját. A francba már a hülye szabályokkal, mégis kit érdekelnek?! - Nehogy már apámra keljen várnom azért, hogy... hogy.... Basszus már! - szorítottam össze a fogam idegesen, és hátravágtam magam a szőnyegen. Nem hiszem el, hogy ez mind megtörténik. Azt akarom, hogy ez egy rohadtul rossz rémálom legyen, és keljek fel minél hamarabb! Zeron sem ilyet érdemel. Kidolgozta a lelkét, majd az egész életét feladta, és újra értékelte és újra kezdte, csak miattam, most meg.... Nem lehetek ott vele, csak mert a hülye szabályok tiltják?! 

A nap további része egyébként szótlanul telt, ha meg is mozdultunk, némán mentünk el egymás mellett. Nem nagyon aludt egyikünk sem, amit mondjuk nem értek, mert Graynek annyi köze van Zeronhoz, mint a maximumnak a minimumhoz, meg az is fura, hogy izgulást is láttam az arcán, amit szintén nem tudtam hova tenni. Mire föl izgul? Apám nem öli meg, a legnagyobb problémája az lesz, hogy láthat, stb, stb. Aj, ez is minden vágyam volt, hogy 16 év után lássam. Remélem, az is jobban ki lesz akadva az öccse állapota miatt, mint miattam.

- Gray, fent vagy? - kérdeztem a kanapén fekve, az egyre világosodó tájat bámulva, és egyébként hajnali öt volt... Ez tényleg egy "nagyon" fontos információ, de tényleg. - Ja - felelte egy szóval, és fogalmam sincs, hogy merre lehet. Talán a földre feküdt le. - Ha apám itt le.... - kezdtem, de a srác ingerülten közbevágott. Néha úgy érzem, hogy neki is szüksége lenne egy jó kis illemtanra, mert nála még Krisztán is udvariasabb néha. - Ha itt lesz, akkor próbálj vele elleni. Ez a véleményem, de azt csinálsz, amit akarsz.

- Meglesz, tehát majd jövök! - pattantam fel és csatoltam rá Vityre a pórázát, majd kivágattam az ajtón vele. Bocs, Vity, de most ki kell szellőztetnem a fejem... - Hékás, megint másik világban jársz?! - hallottam a hangot, de nem igazán sikerült beazonosítanom a tulajdonossal. Kellett vagy két perc, míg sikerült lereagálnom a dolgokat. - Bocs, Zeririn... Mit csinálsz itt? - Szerinted?! Hozzád jöttem, tegnap úgy leléptél, hogy azt sem tudtuk, mi van - vetette oda a csak számomra nem egyértelmű dolgokat, miközben lehajolva megsimogatta Vitanyt, aki elég hamar a lánynak esett, ott nyalta az arcát, ahol csak érte. - Igen, bocsi, de semmi gáz, Gray eltörte a tükröm, tehát azért rohantam haza, hogy kinyírjam, meg ilyesmi - próbáltam összerakni egy értelmes és elfogadható hazugságot. Ekkor száguldott el egy kocsi mellettünk, majd a házunkat majdnem elsöpörve sikerült is neki megállnia. - Mennem kell, szia! - kaptam fel a kutyámat az ölembe, majd gyorsan el is futottam Zer mellől. Ez az új beceneve nem is rossz. :D Otthon szembetaláltam magam vele: apa a nappali közepén állt. De fura ezt leírni, de még akkor is rázott a hideg, amikor csak a gondolataimban mondtam ki a szót. Lecsatoltam Vityről a nyakörvet és szó nélkül elmentem mellette. Nyilván arra van most energiám, hogy egy olyan személlyel beszélgessek, akit életemben most látok először. Úgy gondoltam, hogy felmegyek a szobámba, és ki sem teszem onnan a lábam mindaddig, amíg el nem indulunk a kórházba, a nagybátyámhoz. Ja, de amúgy a lényeg, hogy a gondolataimban szépen sikerült is eljutnom a szobámig. Gondolatban...

- Síra, remélem az ittlétem alatt válthatok veled pár szót... - a válaszom egy vállrándítás volt, majd egy sprintből felszaladás a lépcsőn. A harmadik reakcióm pedig az ajtóm becsapása, amitől szerintem még a ház is megremegett egy pillanatra. Előhalásztam a zsebemből a telóm, és benyomtam rajta a zenelejátszót, a biztos hatás érdekében pedig még a hangfalhoz is csatlakoztattam. Levágva magam az ágyamra csak még jobban elkezdett kattogni az agyam. Annyira aggódom Zeron miatt! Én semmit sem tudtam a betegségéről, amit a főnöke emlegetett. Miért nem mondta el nekem? Gondolom, azért, hogy ne aggódjak fölösen, de akkor is...!Túl sokat dolgozik, lehet, emiatt is jött az a bizonyos rohama? Aj, pedig annyiszor mondtam neki, hogy pihenjen, mert baj lesz belőle, de ő mindig levitatott, hogy ő tud vigyázni magára, meg, hogy nagy fiú már. Fú, látom, nyilván nem lenne most kórházban, ha vigyázott volna magára... Aj, és most még apámat is el kell viselnem?! Gray is hova tűnt, amúgy?! Amikor bejöttem a házba, nem volt sehol, tehát vagy beengedte és utána lelépett valahova, vagy apám magát engedte be. Kit érdekel amúgy most ez?! Múltkor is sikerült bemennem egy full ismeretlen asszonyhoz (Maklári Teréz), akkor most is simán mehetne, nem? Basszus, erre korábban is gondolhattam volna! Egyértelmű, hogy ha apám meglátja, hogy készülök valahova, előtör belőle az apai szellem vagy ösztön vagy mi a fene, tehát nem lesz belőle semmi. Mindegy, egy próbát azért megér. - Vigyázz a szegény ülő emberre! - szólt apám, amikor kinyitottam az ajtót, és rohadtul nem értettem, hogy miért ül törökülésben a szobán ajtaja előtt. Jesszusom, ezek szerint a tervem nehezebb lesz, mint gondoltam. De amúgy mindegy is. Válasz nélkül mentem el mellettem, és egyenesen Zeron szobája felé vettem az irányt. Zárva. Ez mindig zárva volt? A lenti kuckója tuti nyitva van, azt ezer százalék, hogy nem zárja kulcsra. - Síra, kérlek, mondj valamit! - könyörgött tovább, de most mégis mit mondjak neki? Milyen csodás ez az októberi szombat, vagy mi a halál? Vagy, hogy miért van minden Zeronnal kapcsolatos dolog elzárva? 

És ennyivel telt a péntek és a szombat. Az egész szombati napom azzal ment el, hogy kerülgettem apát a házban, mert bárhova mentem, ő, mintha valami teleport rendszer lenne a bőre alá beépítve, ott termett egy szempillantás alatt mindenhol. Persze, a kórházba sem mehettem be, mivel az orvosok szerint "Zeronnak most sok pihenésre és semmi zavarásra" van szüksége, és még azt sem mondták el, hogy mi baja van, mi a diagnózis, vagy ilyesmi...

***

Tehát visszatérve a legelső mondatomra: "Most vasárnap hajnala van, és az alvás nem éppen megy most, tehát elkezdem összesíteni a pénteki nap végét, és a szombatot." Most eddig tehát ez a felállás, és még mindig rengeteg kérdés kavarog bennem, amikre egyáltalán nem találom a válaszokat. Nagyon aggódom Zeron jelenleg is változatlan állapota miatt, és az orvosokat sem értem, mégis mennyi idő nekik összerakni egy diagnózist? Vagy, ha ez már ilyen nagy feladat, legalább a gyanújukat közölhetnék, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy, mondjuk lehorzsolta a térdét. És... Aj, nem tudom, mit akartam, megzavart a... valaki, aki az ajtómat veri. És milyen jó, hogy még meg sem kell mozdulnom, mivel önkényesen be is trappolt a szobámba. - Van fogalmad róla, hogy mennyit hívtalak?! Írtam is! De válaszoltál rá?! Nem! Megköszönted, hogy itt vagyok?! Nem! Cserébe széttörtem a telefonom! - toporzékolt fel-alá mászkálva a szobámban Kíra. Én továbbra is a hasamon feküdtem az ágyon, és a fejemmel követtem minden mozdulatát. Azért rendes lány, amikor betoporzékolta magát a szobámba, bevágta maga után az ajtót. - Végeztél? - kérdeztem, amikor már vagy két perce megállva néz ki az ablakon. - Dehogy, csak nem emlékeztem erre a fára... Mindegy - rántotta meg a vállát, majd egy 180 fokos fordulatot véve, vörösen lángoló szemekkel folytatta: - Te emeletes pszichopata, ha le akarsz lépni, ne idegtépő gyorsasággal tedd! Zeririn kétségbeesetten hívott fel, hogy lekoptattad! - Valójában nem koptattam le... - szóltam közbe, amire csak egy olyan tekintetett kaptam, amit még tuti, hogy egy sárkány is megirigyelne. - Neked nem osztottam lapot, és még amúgy sem fejeztem be! Rohangálsz itt össze-vissza, mint valami beszívott pók, és az odanyögött egy-két szavas indoklásoddal azt hiszed, hogy le is van tudva?! - már nyitottam volna a számat, de Kíra közbevágott - Még nem fejeztem be! Hogy képzeled ezt?! Oké, most végeztem! - vágta le magát a székembe, ami azért is volt jó, mert már helyette is kezdtem szédülni. - Na, most pedig mesélj! Mi van a tükörrel?! Nem is látok semmilyen hiánytükröt!

- Igen, mert... Csak egy kicsit tört el, tudod, sminktükör - tereltem, és nagyon reméltem, hogy ezt az indokot el is fogadja.

- Hm... Hét év minimum... - gondolkodott el az állát fogva Kíra. - Jó, valójában először ezért jöttem, tehát nézd meg gyorsan, mert még ma csak öt órát tudtam magammal foglalkozni! - nyomta a kezembe a telefonját, amin az email fiókja volt megnyitva. Basszus, el is felejtettem, hogy az ofőnk ide küldte az infókat. - És mielőtt megkérdezed, igen, ez új telefon, köszi, hogy észrevetted!

- Oké, majd megnézem az enyé... Mi?! Krisztánnal leszel?! - néztem összeszűkített szemekkel a kijelzőt, amin a jól olvasott név szerepelt. Ja és, tényleg feltűnt az új telója, de hova rohanjak miatta? :D

- Ja, de nem biztos, hogy túl fogja élni! - kapta ki a kezemből a készüléket, majd kivágta magát a szobámból, és még egy sziát sem mondott. Hát, mint a nyári zápor, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Feloldva a telefonom kijelzőjét eléggé meglepődtem. 26 nem fogadott hívás, 11 Streamess üzenet, 8 SMS, és 1 email. Huh, hát, tényleg nem túlzott Kíra. Na, akkor az ofő emailja.

Huh, oké. Tehát, ez jó sok infó hirtelen... Kérdőív a suli témájában? Lehet, át kéne néznem holnapra a suli történetét, mert szerintem Bonti sem tud többet nálam ebben a témában. Bár várjunk csak... Bonti?! Nekem most esett le, hogy vele kell párban lennem. Miért pont vele? Miért nem lehetek lánnyal vagy akármi más? Haj, amúgy miért is zavar ez engem ennyire?Végtére is, Bonti nem ártott nekem, semmilyen tekintetben, csak néha vannak fura... kirohanásai (erről az újonnan megtudott kellékes dologról nem is beszélve...), de tök jól megvagyunk, mármint úgy mint a haverok szoktak. Csak talán... egy kicsit szorosabb a kapcsolatunk, mint egy átlagos fiú-lány barátság esetén ez szokás. És, a szoros alatt azt értem, mint legjobb haver, semmi mást.

- Kop, kop! Bejöhetek? - dugta be a fejét apa a szobámba.

- Már bent vagy.... - sóhajtottam, és nagyon nem értettem, hogy mi ez a hülye szokás, hogy kopogás helyett csak benyit, és kimondja, hogy "Kop, kop". És ha mondjuk öltöznék, vagy ilyesmi?! Fú, de bírom a logikus embereket...

- Ez volt az első mondatod, amit felém intéztél, amióta itt vagyok! - nézett rám csillogó szemekkel és hatalmas vigyorral, majd leült a székemre, így velem szemben foglalt helyet. Felvont szemöldökkel sóhajtoztam tovább. - És szerintem egy ideig ez is lesz az utolsó - folytatta kedvesebb hangon, de az előbbi vigyorának már nyoma sem volt, inkább átváltott keserű mosollyá. - Bemegyek Zeronhoz, de leszögezném, hogy addig nem jöhetsz velem, ameddig az orvos az engedélyét nem adja rá!

- Miért hiszed azt, hogy megszabhatod, hogy mit csináljak?! Ő nevelt fel! Bent kell lennem vele, muszáj... bemennem... hozzá.... - kaptam fel idegesen a fejem, és már folytak is le a könnyek az arcomon.

- Egyenlőre kettőnk közül még mindig én vagyok az idősebb. Azt csinálod, amit mondok, megértetted?! Nem fogod a felelőtlenséggel saját magadat és Zeront is még nagyobb bajba keverni! Gray itthon marad. Beszélgess vele, mégis a te korosztályod, és talán jobban megért, mint én - indult kifelé a szobámból.

- A francba is, gyűlöllek! - vágtam neki kiabálva az ajtónak az összes párnát, amit találtam az ágyamon, majd már mindent, ami a kezem ügyébe került. Amikor elfogyott a széttörhető dolgok száma a közelemből, csak felhúztam a térdem, és ráhajtva a fejem, még jobban kitört belőlem a sírás. Ez a másfél nap kételye, tehetetlensége, egymás kerülgetése minden erőmet felemésztette. Lehet azt mondják, hogy a sírás gyengeség, valamilyen szinten nem is szokásom, de azt hiszem, ezt már említettem. De ha most azt hiszed, hogy gyenge vagyok, nagyon nem tudod átérezni az egészet. Minden, ami körülötted van, ey hatalmas nagy fekete felhő, amit, ha kipukkasztanak, vége mindennek. A telefonom? Hol a telefonom? Lehet, hogy azt is nekivágtam az ajtónak, vagy mi? Lassan tényleg életjelet kell adnom magamról, tehát, akárki is hív, le ne tegye, míg a rengeteg párna között megtalálom a telómat. Hah, megvan! Bonti? De már letette.... Háttal nekidőltem az ajtónak, és a fejemet is hátradöntöttem, a kezemben pedig megint megszólalt a telefonom. Az arcomon még mindig folytak a könnyek, és valószínűleg most van az a pillanat, hogy még magamat sem akarom látni, annyira szörnyen nézhetek ki, de kit érdekel?! Azzal, hogy felveszem a telefont, még nem fog látni semmit az, aki hívott.

Én: Haló?
Bonti: Te nagyon barom!!
Én: Neked is szia, mizu?
Bonti: Fú, te... Fú! Még megkérdezed?! Te szörnyen degenerált, van fogalmad róla, hogy hányszor kerestelek?!?! Erre benyögsz nekem egy "Szia, mizu?" szöveget?!
Én: Hát, aludtam....
Bonti: Figyelj már! Nem szólsz vissza semmit?! Semmi "Én nem vagyok degenerált!" duma?!
Én: Hát, nem is vagyok, de mivel eddig nem tudtam feltolni az agyadba, nem próbálkoztam.
Bonti: Baj van?
Én: Miért?! Mit hallottál?!
Bonti: Semmit, megérzés, és most árultad el magad...
Én: Ja, csak siratom az eltört tükröm, tudod, csajos dolog....
Bonti: A tükröt? Be is kéne vennem?
Én: Hát, örülnék neki...
Bonti: Jó, figyelj, komolyan... Hallom, hogy van valami, a hangod is... olyan fura, meg... Megbízhatnál bennem ennyire, hogy elmondd...
Én: Nyugi, a hangom olyan, mint mindig, és már mondtam! Siratom a tükröt... Leteszem, szia!
Bonti: Mi? De, vá....

- Bocsi, Bonti.... Talán még sem volt olyan jó ötlet felvenni.... - suttogtam, a telefont eldobva magamtól. Szegény, ezer százalék, hogy mellettem már igazi túlélőnek számít. Most belegondolva, a párnák sokkal kényelmesebbek itt a földön, mint az ágyamon. Jó, én sem vagyok százas, megint betáraztam magam az ajtó elé, tök logikus. - Hékás, mondtam, hogy kopogj! - vágódott ki az ajtóm, ami persze nekem ütközött, és egy pillanat múlva már fel is tárta Gray értetlen fejét.

- Megint az ajtó előtt dekkolsz?!

- Nem, várom, hogy leesen a degeneráció, szerinted mit csinálok?! - kérdeztem vissza, majd úgy döntöttem, hogy beengedem a szobámba, szóval átvergődtem magam az ágyra.

- Öö... - nézett szét Gray, és igen, volt oka. Párnák mindenfelé, főleg az ajtó tájékán, pár kávés pohár darabjai, szintén az ajtónál. A telefonom mint kiderült pont a tévé elé került, és még egy tányér is a halálát lelte időközben a sarokban. Azt picit félre céloztam már a végén. - Pontosan mi is történt itt?

- Idegbaj és degeneráció - soroltam a hátamon feküdve és a plafont nézve.

- Oké, tudom, hogy degenerált vagy - kösz, Gray, ez igazán jól esett :D - , de most mi akasztott ki annyira, hogy harmadik világháborús csatamezőt csinálj a szobádból?

- Szerinted? A semmi, vagy tényleg Gray, hol jártál te az elmúlt jó pár napban?! - ültem fel törökülésben az ágyra, és a szemébe nézve folytattam: - Neked fogalmad sincs, milyen érzés ez. Nem tudtam erről, egyszer sem mondta.... És egy tök jó napon kapom a telefont.... Az orvosok semmit sem mondanak, majd ide kerül apa, akit tényleg mindennél jobban szeretnék elkerülni. Megtiltja, hogy lássam Zeront, és a saját házam foglyává válok... Az idegállapotom amúgy is labilis, és most még az is itt van, hogy fogalmam sincs, hogy ki akar azért a barátom lenni, aki vagyok, nem azért, hogy mi vagyok más miatt.... Lehet neked is nehéz az életed, ezt nem is tagadom, ha már csak azt nézzük, hogy mi a helyzet a húgoddal... De nekem nem segít senki. Sosem segítettek, legalábbis az egyedüli az jelenleg kórházban fekszik és eszméletlen...

- Barátok? Hiszen neked annyi van! Kíra, Zeririn, Bonti és, ha még úgy nézzük, Krisztán is ide sorolható... - formálta a végére eléggé gúnyosra a hangszínét Gray. - És még tuti vannak egy csomóan az osztályodban. Nem mellesleg, valahogy mi is azzá váltunk.

- Gray, valaki onnan elmondta, hogy apa a nagykövet. Egy másik osztályból előtte próbáltam barátkozni valakivel... Viszont még ha ezt nem is nézzük... Biztos van érdekember, mindenhol van - néztem rá keserű mosolyra húzva a számat.

- Persze, de az úgyis látszik. A barátok, az igazi barátok, nem fogják bevenni a tükrös kamudat, mert eléggé ismernek már ahhoz, hogy tudják, mikor kell melletted állniuk. És mivel ismernek, azt is tudják, hogy mikor kell magadra hagyniuk. Az a baj, hogy rohadt nagy büszkeséged van. Nézd, mindenki levágta már, hogy te egy külön fogalom vagy, tehát tudják már, hogyan álljanak hozzád - nevetett fel Gray, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. - De abban már senki sem segíthet, hogy te meg bízol-e bennük. Megtehetnek ők bármit, ha nem bízol bennük, az úgy is érezhető lesz.

- Bízok bennük, legalábbis azokban, akikkel már szeptember óta vagyok, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból benned is bízok - vallottam be őszintén Graynek, amit alapból sosem tettem volna, de mindegy. A srác egyébként eléggé meglepődött a kijelentésemen, amit szintén nem vágtam, mivel az előbb ő hozta fel magát a barátaim körében, de nem csak én vagyok nehéz eset, ő sem valami ma született bárány.

- Apáddal kapcsolatban meg... Okod van rá haragudni, valójában nem is kicsit, én ha mondjuk a te helyedben lennék, tuti, hogy lenne hozzá egy-két kedves szavam - forgott vérben Gray szeme, majd egy pillanat múlva vissza is váltott a lelkizős hangulatára. - De próbálkozik veled kapcsolatot teremteni, te pedig eddig nem nagyon reagáltad ezt le... Oké, a múlt, tényleg szívás, viszont... Jelenleg próbálkozik, bár, szerintem tőle örökölhetted a mérhetetlen türelmedet, mert neki sincs valami nagyon sok belőle....

- Te ezt miből gondolod?! - néztem rá furán, mert az oké, hogy én nem tudok róla semmit, de az már tényleg röhej, hogy Gray tisztában van apám hibáival.

- Ja, csak míg te idebent dekkoltál, addig én beszélgettem vele.... - vonta meg a vállát. - Tudod, nagykövet meg minden, nem feltétlen kéne ellenszegülnöm neki, plusz, képzeld! Kaptam tőle infót a húgomat illetően! - tolt a képembe egy képet Gray, amin....

- Ő a húgod?! - kérdeztem kitépve a kezéből a képet. - Ikrek, azt mondtad, nem?! Hát, ne haragudj, de egyáltalán nem hasonlítotok!

- Festék is létezik, csak, hogy tudd - sóhajtotta Gray. - Amúgy meg, kétpetéjű ikrek vagyunk, ezt már a nemünk is mutatja....
- Jó, de neked kék a szemed, neki meg zöld...
- És? Aj, ne már, tök kegyetlen vagy! - szenvedett tovább Gray.
- Nem, tényleg, örülök, hogy megtaláltad a húgod, és még Pesten is van, csak....
- Nem lesz itt gáz, megtaláltam a húgom, tök fain minden! Na, léptem, csá! - repült ki az ajtón Gray, átugorva a befelé haladó Vitanyt.

- Ez meg mi a fene volt?! - kérdeztem leginkább magamtól, de a válasz eléggé mástól jött.

- Vaú! - ugrott az ölembe Vity, és asszem', be kell szereznem egy kutya szótárt. :D

***

- Vaú! Grrrrr! - rángatta ki a fejem alól a párnát Vity. De kedves, még aludni sem hagyja az embert.

- Vitany, elég! - ragadtam meg a párna szélét, és ekkor kezdődött el egy véget nem érő huzavona verseny a kutya és köztem. Nem írnám le részletesen, mert többnyire csak abból állt, hogy hol Vity, hol én álltam nyerése, ám végeredményként a kutya nyert, mivel elengedte a párna szélét, én meg szépen leestem az ágyról. Mintha még kárörvendő vigyort is láttam volna azon a cuki pofiján. :D

- Jó, vettem, éhes vagy.... - nyújtózkodtam, majd igyekeztem nem rálépni, mivel össze-vissza körözött a lábam alatt.

- Éhes vagy? - könyökölt a konyhapultra Gray, amikor meglátta, hogy kómásan lebotorkálok a lépcsőn.

- Kicsit, de előtte adok Vitynek kaját - ásítottam, és szerintem tök kómás lehettem, ezért nem láttam ki a fejemből, és ezért nem láttam meg, hogy nincs Vity-kaja. Na, ezután az értelmesen összerakott mondat után rájöttem, hogy tényleg nincs Vitanynak kajája. - Aj, szuper, Vitany, hol van az én drága kiskutyám?! Vitany!

- Hgrrrr - reagálta le a mondandóm a kutya eléggé mérgesen nézve rám.

- Figyu, a gumicsontot még mindig szereted? - néztem rá kedvesen, de a válasza a következő volt: otthagyott.

- Szerintem, lassan enned kéne, kezdesz megbolondulni - ja, hogy Gray végignézte az előző jelenetet? Basszus, lehet, igaza van... De attól még nincs kaja a kutyának! Vajon szereti a párolt zöldséget?

- Oké, fogtam... Mit főzöl? - kérdeztem a hűtőben kutatva, és tök örülök, hogy megmaradt még valami hús, vagy legalább is régen annak készült, így oda tudtam adni Vitynek, aki tök jó ízűen megette. Hm, lényeg, hogy neki bejött.

- Bolognait, de már kész, egyébként - rakta elém a tányért Gray.

- Akkor én miért gondoltam párolt zöldségre? És miért adtál ennyit?! - nézegettem a tányéromat, ami teli volt rakva kajával.

- Azért, mert főzésileg analfabéta vagy, és mert nem ártana enned is valamit... - sóhajtotta a fejét fogva.

- Jó, jó... De te hogy hogy tudsz főzni? - kérdeztem, mert rájöttem, hogy tök finom kajákat tud csinálni. De jó, hogy még türelme is van hozzá, én pont a türelem része miatt nem akarom megtanulni ezt a művészetet.

- Tőled megszokták kérdezni, hogy miért tudsz sminkelni? - nézett rám felvont szemöldökkel. - Amúgy, ha ezzel akarok a későbbiekben foglalkozni, talán tudnom kéne valamit.

- Szakács akarsz lenni? Hol? Kedvezményt adsz? - kaptam fel a fejem hatalmas vigyorral a képemen. Jó na, a kapcsolatokat ki kell használni.

- Igen, nem tudom ééés.... Kizárt! - sorolta a kérdéseimre a válaszokat.

- Ne már, baráti kedvezmény? - próbálkoztam tovább.

- Van, a triplája az eredeti árnak, de csak azért, mert rólad van szó - nézett rám azzal a gúnyos vigyorával a képén.

- Fú, de szemét vagy! - kaptam el a tekintetem durcásan, ekkor pedig megpillantottam Vityt, aki időközben kifeküdt, és olyan hasa volt, mintha vagy hat kiskutya anyukája lenne.

- Kevesled? Én is, de ne aggódj, lerendezem majd a főnökömmel a négyszeres árat - nevetett tovább gúnyosan.

- De rohadt vicces vagy.... - sóhajtottam, majd a kezébe nyomtam az üres tányért, amit megjegyzem, hogy felvont szemöldökkel nézett végig. Valójában mégis éhes lehettem, ha befaltam az egészet.

- Szuper, mindketten itt vagytok - csapta be az ajtót apa. Amikor megláttam, egyből visszafordultam a pult felé, és inkább elkezdtem kavargatni a kávét, amit már órák óta elém tettek, csak éppenséggel most lett érdekes számomra.

- Én is kellek a családi vitához? - kérdezte tök logikusan Gray.

- Nem lesz itt vita, de jó, ha itt maradsz - jött be a konyhába apa, én meg felkapva a földről Vityt elindultam a kanapé felé. Hallottam, ahogy apa csak egy sóhajjal reagálja le az egészet, de jobb ez így, félő, hogyha megint egy légtérbe kerülünk, megint összeveszünk. Plusz nem is nagyon akarom látni.

- Jó, tehát, holnap suli után bemehetsz Zeronhoz, Síra és te is, Gray, ha szeretnél, persze - adott engedélyt nagyon kedvesen apa a látogatásra. De a téma felkeltette a kíváncsiságomat, így megtörtem a "Nem állok veled szóba!" játékot.

- Mi van vele?

- Nagyon alacsony a vércukorszintje, amit ráadásul még nem is kezeltetett. Sokat is dolgozott, tehát a kialvatlanság is ráment az egészségére - sorolta a dolgokat apa, én pedig egyből oda kaptam a fejem. - Az orvosok ezt a betegséget hipoglikémiának nevezik, de kétlem, hogy ez mondana bármit is nekünk. A lényeg, hogy nagy szerencséje van, hogy időben orvoshoz került, mert így jelenleg csak.... alszik. Egyébként ez a betegség halálos.

- Nem vagyok kisgyerek, nem mindegy, hogy alszik vagy kómában van - fordítottam vissza a fejem, és néztem tovább a szőnyeget.

- Hát, igazából a kettő határán áll. Az orvosok szerint fel fog épülni... - próbálta ködösíteni a dolgokat.

- Tehát, holnap bemehetek hozzá, de mikor? - kérdeztem egy tök más témát felhozva.

- Gondolom, iskola után. Vagyis meg ne merd azt csinálni, hogy iskola helyett inkább kórházba mész! - hülye még én sem vagyok. Bár beszeretnék menni, de rohadtul nem akarom cserbenhagyni Bontit. A témahét, meg minden...

- Remélem tudod, hogy nem szabhatod meg, hova menjek. Ebben most egyet értek veled, de egyébként ugyan azt fogom csinálni, mint eddig - álltam fel, hogy felmenjek a szobámba.

- Egyelőre az én felelősségem vagy, és látszólag Zeron sokat megengedett neked, amúgy pedig az apád vagyok, tehát vannak dolgok, amiket megszabhatok neked! - háborodott fel egyből apa.

- Igen, ezt tehetnéd, ha te neveltél volna fel! Nem érdekel, hogy itt vagy, nem fogja megváltoztatni az életemet a jelenléted, és igen! Lehet, hogy nem lettem annyira korlátok közé szorítva, mégis itt vagyok! Te passzoltál le, akkor meg ne panaszkodj a neveltetés terén! Ja, és az "apa" témára visszatérve! Csak elméletben és genetikailag vagy az apám. Gyakorlatban, ha már apát kell megneveznem, Zeront mondanám. Csak hogy tudd: nem tartalak az apámnak, és ezen még a most megjátszott kis apaszereped sem fog változtatni! - vázoltam én is a véleményemet, amivel egyébként már évek óta tisztában volt, csak most úgy látszik, elfelejtette a dolgokat, amint személyesen látott.

- Tudom, igazad van és sajnálom, nagyon, hogy....

- Sajnálja, egy fenéket.... - szólalt meg hirtelen Gray, ami eléggé fura volt. Apa is és én is rákaptuk a fejünket, és vártunk valamiféle folytatást. - Úgy értem, ha ennyire sajnálná, akkor nem parancsolgatna neki. Hisz, eddig is megélt maga nélkül, akkor nem is értem, mire föl ez a nagy követelőzés. Sőt, a lányának teljes mértékben igaza van, továbbá szerintem, ha nem próbálná meg a saját akaratára hajlítani Sírát, talán meglepődne, hogy mennyire más stílusban is tudna magával beszélni.

- Jézusom - forgattam a szeme, majd intve felindultam a lépcsőn. - Kihagyom a drámázást, szevasztok!

Aj, de jó lenne, ha nem veszekedéssel telne minden egyes találkozásunk. De Graynek igaza volt, ha tényleg nem akarna irányítani, akkor lehet, hogy képes lennék hozzá máshogy is viszonyulni.... Lehet.