- Hah, tudtam, hogy jó házba jövök be! - vágódott ki a bejárati ajtó, amin keresztül Zeron vontatta be magát. Csoda, hogy még tudja, hol lakunk, vasárnap óta nem volt itthon. Vagyis de... Kedden, de nem sokáig, mivel kiidegelte az ajtó, vagyis az ajtó hiánya, szóval hívott egy szerelőt, ami csodásan visszarendezte a bejárati ajtónkat a helyére, velem üvöltött egy darabig (délután fél 5-től este 8-ig), majd vissza is ment dolgozni. De most nagyon úgy tűnt, hogy még az a "katasztrófa" is kiesett neki, amit én egyáltalán nem bántam, hiszen legalább nem lyukad ki megint a dobhártyám... - Gyerek, valaki, bambuszliget, fáj! - vágta le magát a kanapé... helyett a földre. Kissé melléült, na mindegy. Amúgy, bambuszligetet mondott? Az meg mi a halál?! - Egy kuty.... - állapította meg nagybátyám azt az apró tényt, hogy Vity körülötte ólálkodik. "Egy kuty", micsoda elragadó megfogalmazási logikai készség. :D
- Zeron! - fordultam felé hirtelen, mire ő csak vontatottan felém irányzékolta azt a szerkezetet, ami a nyakon díszeleg, és régen guilotinnal távolították el a test többi részétől.
- Mondjad, úgy sem vagyok eléggé fáradt, természetesen a drága unokahúgom kérését, óhaját, sóhaját, panaszát még van erőm feldolgozni, majd analizálni, aztán rendszerezni, meg kiszámolni a százalékos gyökarányát... - sóhajtotta Zeron. Százalékos micsoda?! Ilyen képtelen izét fogunk tanulni matekon??! Úr Isten, kérlek Istenem, hadd legyek matematikai analfabéta! Ja, már így is az vagyok, akkor mindegy, semmi, visszaszívom. :D
- Tudom, hogy fáradt vagy, de ma lesz egy rend... Sima szülői, délután négytől - adagoltam óvatosan a történéseket, ami még így sem ment elsőre, sőt hatodjára is csak annyit fogott fel belőle, hogy szombaton nyitva van a bazár. Nos, igen, fogalmam sincs, ezt melyik szavamból szűrte le, a lényeg, hogy ő tudja, mi van. :D
- Tehát, mindenképp muszáj ma bemennem? - kérdezte végül Zeron, de az értetlensége miatt annyira elment az idő, hogy mire feleszméltem, már rág elkéstem, és én még mindig csak pizsiben dekkoltam a konyhában. Ilyenkor miért nem jön senki?! Aj, amúgy erről jut eszembe, Bontival most nem vagyunk haragban, akkor miért nem jött?! Nem is írt, meg semmi... Azzal a vörössel lófrál, őt kíséri ezentúl suliba, vagy mi? - Nem biztos, hogy a főnököm elenged...
- Nem gáz, szerintem úgy sem lesz semmi fontos ma - füllentettem, mert végül is ki akarná, hogy elmenjenek a szülei az ilyen iskolai cuccokra? A normális ember még attól is tart, ha a rokonai csak megközelítik 5 km-es távolságból az iskolának elnevezett ideggyógyászati, szanatóriumi börtönt. :D Főleg, hogy valójában pont okkal lett összehívva ez az egész.
- Azért megpróbálom elintézni! - kiabálta utánam, mire csak egy intést kapott, és rohantam is a suliba. Nem gáz, áá, dehogy! Serenával lesz az első óránk, nekem meg minden vágyam az volt, hogy megint kiszúrjon magának. Mondjuk, tökre mindegy, ha csendben vagyok még akkor is kiszúr magának, csak, hogy legyen indoka belém kötnie.
És, nem csengettek be, ez az! Akkor még van két percem, hogy felrobogjak az emeletre, kiszedjem a cuccom, és még Serena előtt beslisszoljak a termünkbe.
- Most lepődjek meg?! - hallottam egy erős gúnnyal teli hangok a hátam mögül, amikor már éppen elértem a szekrényem. - Nem is te lennél, ha nem a szülői értekezlet napján késnél el az órámról!
- Bocsánat tanárnő, csak... - kezdtem a mondandóm, mert most valóban nyomós indokom volt arra, hogy miért késtem, de Serena csak rátette a hátamra a húsos mancsát, és belökött a terembe. Micsoda kedvesség, de komolyan... -.-" - Magamtól is be tudtam volna jönni... - dünnyögtem, majd megindultam a padom felé.
- Miért késtél? - kérdezte Zeririn, amikor elmentem mellette.
- Zeron feltartott... - tudtam le ennyivel. De fura most mindenki... Olyan nyugodtság van a teremben, például Krisztán figyel (!!!!), vagy Karamell sem idegesíti Kírát. Jézusom, ez lenne a szülői hatása? Mára mindenki bevágta a kis angyal imidzset?!
- Na, ha mindenki itt van... - haha, de vicces kedvében van valaki, mondhatom, igazán jót röhögtem. - akkor a mai órán megismerkedünk az építészeti csodákkal! És, mint azt már megszoktátok, csoportmunka, ugyan azokkal a csoportokkal, mint eddig! Ja, valaki ossza ki ezeket a cuccokat, csináljátok meg, jegyre megy, könyvben minden benne van! - vágta le magát a székre, és minden vicc nélkül, elkezdett lefolyni róla... Bonti egyébként full csendben kiment a lapokért, majd full csendben vissza is jött azokkal, majd full csendben levágta magát a székre, és rám sem nézve, vagy ilyesmi, elkezdett dolgozni.
- Baj van?! - kérdeztem furán nézve rá, mert ezt most tényleg, nem tudtam hova rakni. Most mit csináltam már megint? Tudtommal most egészen könnyen kezelhető vagyok, nem akasztottam ki semmi komollyal... Vagy, mégis?!
- Nincs! - tudta le ennyivel, de továbbra sem nézett rám.
- Most mit csináltam már megint?! - kérdeztem halkan, de ezt leginkább csak magamnak szántam, viszont Bonti végre rám emelte tekintetét, de ettől a tettjétől még mindig nem jött meg a kedve a beszélgetés terén.
- Bocs, csak fáradt vagyok... - sóhajtotta a srác végül.
- Akkor, ezeket add ide... - vettem ki a kezéből a tollat, és még a papírt is elhúztam előle. Mondanom sem kell, elég értelmesen nézett rám ezután. - Most mi van?!
- Én is ezt kérdem, mégis mit csinálsz?! - kérdezett vissza.
- Csapatmeló, nem? Eddig te nézted a lapot, most én jövök! - adtam az eszest, de amikor ránéztem az első kérdésre... "Milyen technikával épültek a szakkarai és a gizehi piramisegyüttesek?" Teljesen lefagyva szorongattam a papírt a kezemben. Mi van?! Nekem mégis honnan kéne ilyen baromságokat tudnom???!
- Szerintem inkább csináljuk közösen, látom kiakadtál - nevetett Bonti, miután végignézte a kiakadásom fázisait. Mi az, bele lát a fejembe, vagy mi a szösz?!
- Nem akadtam ki, végül is kívülről vágom, hogy a szakkarai piramisizék hogyan készültek - tettem magam.
- Igen, és mégis hogyan, eszeském?! - vonta fel a szemöldökét Bonti, és nem kicsit sem gúnyolódva kérdezte, áá, dehogy.
- Öö, hát... Háromszögben, nem? - kérdeztem vissza.
- Passz, szerinted én tudom? Írd be, max. nem lesz jó - vonta meg a vállát. - Kövi?
- "Mi a neve a nagyapa, az apa, és a fiú piramisnak?" - olvastam fel a kérdést. - Öö, biztos, hogy mi ezt akarjuk csinálni?!
- Legalább látszódjon rajta, hogy kezdtünk vele valamit... - ásította Bonti a padra hajtva a fejét. Huh, tényleg álmos lehet, ez a kialakult szituáció fordítva szokott lenni - Jó, írd be hogy... Dad, vagy mittom' én... - ásította ismét, humorosra véve a figurát.
- Lia büszke lenne rád, már tudod mi az apa angolul - nevettem megveregetve a vállát. Amúgy, térjünk már át érdekesebb témákhoz! Van egy ötletem... :D Gyorsan oldalra fordulva a széken elkezdtem zaklatni szegény Eriont, aki már így is nagy munkában volt és nem, nem éppen a feladat miatt. Zera, elég ennyit mondanom? - Hé, Erion!
- Igen? - nézett rám teljesen kiakadt, fáradt, és meggyötört arccal. Hát, igen, tudom én, hogy ez gonosz húzás lesz (tekintve, hogy így is van elég baja), de ő az egyetlen a közelünkben, akit még okosnak is lehet nevezni. :D
- Megtennéd, hogy leírod nekünk? Egyikünknél sincs könyvet, és az egyetlen tippünk a második kérdésre, hogy "Dad" - néztem rá könyörgően, és láttam a szemem sarkából, hogy Bonti ezerrel röhög. Még jó, hogy a könyvekre vágta rá magát. :D
- Persze! - vonta meg a vállát Erion.
- Huh, köszi jövünk eggyel! - adtam oda a lapjainkat, majd visszafordultam Bonti felé. Erion, egyébként csak elvette a lapokat, majd Zera kezéből is kikapta a tollat, amit valamilyen képtelen ötlet miatt le akart nyomni a saját torkán.... Öö, nem, nem akarom megtudni az okát.
- Te nagyon bunkó vagy! - nevetett tovább a srác.
- Jó, ha egyest akarsz kapni, visszakérhetem... - vontam meg a vállam, és fordultam volna visszakérni a lapokat, de Bonti utánam nyúlt, és egy "Hagyd, nem rossz ötlet ez!" beszólással le is tudta magában ezt a lelkiismeretfurdalásos dolgot. :D Ekkor elkezdett rezegni a padon hagyott telefonom, Bonti meg tök lazán odanyújtotta, én meg tök lazán felvettem. Igen, nem kell visszaolvasnod, még mindig órán voltunk. :D
Én: Haló?
Ismeretlen: Elértelek, Úr Isten, el sem hiszem! Fú, ez a jófiú stílus mégsem jön be nekem....
Én: Dake??! Honnan van meg a számom?!
Ahogy ezt kimondtam, Bonti furán nézett rám. Nem is csoda, nekem is jobb lenne Dake hívása nélkül.
Dake: Nem, Szűz Mária, vagy ki a halál volt az a némber!
Én: Én most leteszem!
Dake: Hé, várjá' má'!
Én: Mond, mit akarsz még?!
Dake: Eltűntél egy ideje! Gáz, me' banyek, vagy hatezer tervem van a kiiktatásodra, de há' rohadtul nem tolod el a képed sehova!
Én: És nem is fogom! Cső!
- Nagyon nehéz volt most visszafognom magam, csak, hogy tud! - nézett engem továbbra is Bonti. - Egyszer még tuti elkapom azt a szemetet, és akkor....
- Mondtam már, hogy nyugi! - mosolyogtam rá megfogva a kezét, mire a srác eléggé meglepődött. Jó, engem is kiakasztott ez a dolog, mert tényleg, honnan tudja a számom?! Hogy derítette ki, basszus?!
- Krisztán! - fordult hátra Bonti. - Óra után beszélgessünk egy kicsit!
- Nem érne rá? Találkám lesz! - szólt vissza Krisztán, mire Bonti még idegesebb lett.
- Képzeld, azért mondtam, hogy óra után, mert NEM ér rá!
- Ch, f****m... - sóhajtotta a srác (És maradjunk annyiban, hogy a második szava a "frekvenciám" volt :D) majd visszamerült a telefonja világába. Bonti visszafordulva észrevette, hogy a telómat tartom a kezemben, és ezerrel szuggerálom, így tett egy hirtelen lépést: kikapta a kezemből a telefont, de az szerencsére már nem rezgett. Huh, basszus, ez így nem lesz jó... De nagyon nem. És, nagyon, de nagyon félek most. Mi lesz a következő lépése Dake-nek?!
- Ez nálam marad! - adta ki a parancsot Bonti, én meg csak felvont szemöldökkel néztem rá.
- Persze, egyértelmű! - rántottam ki a kezéből a telóm, és a biztonság kedvéért beraktam a padomba.
- Basszus, Síra! Rád van szállva a tag, ez most már egyáltalán nem egy tiniknek kitalált játék! - akadékoskodott tovább a srác.
- Kit érdekel?! Mondtam már, nem a te problémád! Megoldom, nagy lány vagyok, tudom kezelni! - szóltam vissza én is, és pont ebben a pillanatban kaptuk vissza a lapunkat, így Bonti csak idegesen kikapta Erion kezéből, és lecsapta az asztalra.
- Igen, mondjak valamit?! - nézett rám felvont szemöldökkel Bonti, és pont ebben a pillanatban láttam, hogy Krisztán célba veszi, és fejen vágja egy könyvvel. - Tudod mit, csak add ide a telód!
- Kizárt, akadj le a témáról! - ellenkeztem, és még véletlenül sem voltunk egyre nagyobb hanggal, áá, dehogy.
- Síra, és Bonti! Fáradjatok ki a teremből, a dogátokat meg rakjátok le az asztalomra! - üvöltötte el magát Serena, Bonti meg már ellenkezni akart, de én felálltam, és kivittem a lapokat a tanárnak. Ezután hallottam, hogy Bonti is kivágja maga alól a széket, és mind a ketten kivonultunk a teremből.
- Na, akkor most már nyugodtan ideadhatod! - vetette bele magát ismét a harcba Bonti.
- Nem, állj már le! - indultam meg a szekrényem felé, amit éppen ki akartam nyitni, de Bonti nem hagyta, mivel az egyik kezével rátámaszkodott az ajtóra.
- Nem állok le! - mondta halkabb hangon, de csak úgy remegett már az idegtől a srác.
- Miért nem?! - kérdeztem a szemébe nézve, erőtlen hangon.
- Már megmondtam hétfőn is! Nem akarlak hullaként kihalászni valahonnan, azért! Vagy mit csináljak még, hogy felfogd a dolgokat??! - tűrt bele idegesen a hajába.
- Nem... - kezdtem halkan. - Nem megyek a közelükbe többet... Ezt még azelőtt eldöntöttem, még mielőtt idegbajt kaptál volna!
- Jó! - itt Bonti vett egy nagyoooon mély levegőt, majd miután kifújta, megint magánakcióba kezdett, azaz nekinyomott a szekrényeknek, és elzárta a menekülési utat, csakúgy mént hétfő este. - Érdekel a titok?
- Ez most már mindennapos lesz? - kérdeztem vissza, és már előre éreztem, hogy megint elkezdtük ezt a "Kérdezek, de rohadtul nem válaszolok" játékot.
- Meddig mész még a saját fejed után? - és úgy tudtam, a fejemet tettem volna rá, hogy elkezdjük, én megmondtam! Amúgy, mi az, hogy a saját fejem után megyek?! Ez nem is igaz!
- Meddig szándékozod még ezt csinálni?! - kérdeztem vissza most már én is ingerülten. Basszus, engem is zavar Dake, nem csak őt, és tök be vagyok parázva, hogy most mi a halál lesz, mert ha megtudta a számom, csak idő kérdése, hogy kiderítse a többit.
- Mit is?! - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Basszus, már nem fogod fel?! Szerinted miért pofázom, hogy szakadj le a témáról?! Lehetsz akármilyen vagány csávó, én láttam, mire képesek, szerinted azt akarom, hogy veled vagy akárki mással ugyan az történjen??! - észre sem vettem, hogy a ezeket a dolgokat mind kérdés formájában mondtam ki. De, miért is mondtam ki? Basszus, nem akartam ezt kimondani, menjünk vissza az időben, kérlek, mást akarok mondani, elvesztem ezt a bugyuta játékot is, ha kell, de könyörgöm ne reagálj erre semmit!
- Bolond vagy?! - kérdezte végül, de továbbra sem lépett el mellőlem, csak egyre közelebb hajolt, én meg reflexből becsuktam a szemem, pedig ő csak a fülembe kezdett suttogni. - Szerinted érdekel az ilyesmi?
- Ha érdekelne.... - suttogtam én is, majd valamiért eszembe jutott az a gyáros jelenet. Hirtelen ellöktem magamtól Bontit, és megfordultam a szekrényem felé. Végre kitudtam nyitni, nem támaszkodott rá egy 100 kilós őstülök!!
- Jó, ahogy akarod! Csak fel kéne már fognod dolgokat, mert lehet, hogy eddig magadra voltál utalva, de most van, aki segítene! Többen is, de ha így folytatod, a végén tényleg nem fog senki sem segíteni! - sétált el mögöttem Bonti. Utána kaptam a fejem, de még sem mentem utána. Ennyire nehéz megérteni, hogy azzal segít a legtöbbet, hogy nem avatkozik bele?! Tényleg olyan nagy kérés, hogy ezt felfogja?!
Kicsengettek, és mindenki özönleni kezdet, akár csak a heringek, mindenki kisebb-nagyobb csapatokban mászkált. Gyorsan becsuktam a szekrényem - idegességemben hangosabbra sikerült, mint eredetileg akartam -, majd bevártam Eriont, aki Wolfival együtt pakolászott a szekrényében. Hát, ja, azok a fránya tesicuccok. :D
- Erion! - léptem a fiúk mellé. - Kösz a mait, Bonti mondta, hogy ezt adjam oda mindkettőnk nevében, csak ő... Hát, kicsit összekaptunk, úgyhogy duzzog valahol! - adtam oda neki egy csokit, és még jó, hogy Bonti időközben annyira hajlandó volt, hogy ezt megvegye, mert nekem fogalmam sem volt, hogy mivel kárpótoljuk a segítségét.
- Hagyjatok már lógva, banyek! - nevetett fel kínosan.
- Egyrészről engem kinyírnak, ha ezt nem fogadod el, másrészről pedig, ehhez tartozik egy plusz bocsánat kérés is. Bonti bunkó volt, amikor visszaadtad a lapokat, de nem rád célozta, csak éppen... Egy idióta, nincs rá jobb magyarázat! - rántottam meg a vállam, és a fiúk kíséretével elnevettem magam - Szóval csak fogadd el, jó? - néztem rá kedvesen, mire egy nagy sóhajjal elvette tőlem a csokit.
- Hát, köszi, megmonda... Vagyis, majd inkább beszélek én vele! - legyintett.
- Ja, nyugi, most csak pillanatnyilag rágtunk be egymásra! - legyintettem. Hát igen, akkor már az egész osztály tudja, hogy milyen, amikor összeveszünk. :D - Na, megyek, még elő kell kutatnom Zerát is, sziasztok! - köszöntem el tőlük lengetve a másik csokit a kezembe, bár nem éppen azért kapja Zera, mert felfogta volna, hogy ők írták meg a dogánkat, csak azért mert így fair. :D
- Zera, várj! - futottam a lány után, akit a lépcsőnél sikerült elkapnom. - Beszélhetünk?
- Öhm... Persze... - nézett rám meglepődve. Hát, igen, nyilván nagyon meglepő dolog, hogy az osztálytársad megállít, mert beszélni szeretne veled, főleg, hogy még jóban is vagytok.
- Először is, ezt edd meg, ezt... Csak úgy kapod! - nyújtottam át neki is a csokit. - Másodszor, beszélgessünk egy kicsit. Nem nézel ki túl jól.
- Már hogy néznék ki jól, amikor a legjobb barátnőm kerül?! - sírta el magát Zera. - De, ez az egész nem úgy volt, ahogy ti gondoljátok!
- Én nem gondolok semmit, csak Kíra álláspontját hallottam - feleltem kissé furcsán, majd jobbnak láttam, ha a lány szájába adom a szavakat. - Szóval, úgy volt hogy...?
- Ja, igen... Szóval... - és elkezdett mesélni egy teljesen más álláspontot.
- Majd beszélek Kírával erről - nyugtattam meg Zerát, aki hálásan átölelt. Hajj, kényes egy szitu....
Tesire épphogy csak beértünk, mivel Zerával végig beszéltük ugye a szünetet. :D És, tudod mi a legviccesebb? Hogy Rem nincs suliban, és helyette Takumi jött be.... Képzelheted, milyen nagy örömmel mentem ki az öltözőből.
- Síra-chan!! - ugrándozott felém ez a perverz, elcseszett születésű, magát tanárnak mondó űrlény.
- Mit parancsol?! - néztem rá unott arccal.
- Nekem nem szokásom a parancsolgatás, Síra-chan... - játszotta a sértődötted tovább, majd egy komolyabb hangra váltott. - Beszédem van veled!
- De nekem nincs magával, és ha most megbocsájt... - indultam meg Kíra felé, mikor Takumi utánam szólt.
- Beszéltem édesapáddal! - a kijelentésére megálltam, és lehajtott fejjel néztem a cipőm orrát. Basszus, már! - Diszkréten akartam kezelni, de ez már túlmegy minden határon, amit művelsz! - Maga csak szakadjon le rólam, jó?! - akadtam ki, visszafordulva felé, és amúgy persze, hogy az egész osztály minket nézett. - Konkrétan nem érdekel, hogy mit beszél apámmal, sőt! Maga az ember is hidegen hagy! De ne avatkozzon bele az életembe!
- Látod?! Most is, hogy beszélsz, pedig sokat köszönhetsz neki! - vigyorgott Takumi, engem pedig elkapott az ideg.
- Mit?! Mégis mit köszönhetek neki?!?!?! Csoda, hogy tudja a nevem!
- Az ő munkájában nem meglepő az idő hiánya! - erősködött tovább.
- Nem, nem ez a meglepő! Látom, rajong apámért! - néztem rá gúnyosan vigyorogva - Tudja mit?! Én magasról teszek rá! Az sem izgat, hogy Tokióban nagykövet, ki a szart érdekel?!?! De látom panaszkodni azt nagyon tud, gratulálok hozzá!
- Na, de... - kezdte volna, de közbeszóltam.
- Még nem fejezetem be! Komolyan, tényleg nem érdekel, hogy mennyire rajong érte! De többet ne hozza fel azt az embert!
- Az édesapád, Síra!
- Ismétlem, kit érdekel??! Nem kellettem neki, felfogtam! Lepasszolt az öccsének?! Hah, ugyan már, nem hat meg! De innentől ne csodálkozzon, hogy úgy beszélek vele, ahogy! Amúgy meg! Nem is beszélek vele, így sem az ő, sem pedig a maga felháborodását nem tudom hova rakni! - fordultam meg, és indultam meg a tatamik felé, ahol szerencsére nem ült senki, így egyedül lehettem egy kicsit. Ch, mit hisz ez magáról?! Ő a jó tündérkeresztanya, vagy mi a fene?! Na, mondjuk pont oda mehet el, a fenébe!
- Síra!! - szólt rám Takumi, és fura mód, megint lemaradt a "-chan" a nevem végéről.
- Elég! Nem volt joga ehhez sem! Kimondatta velem a többiek előtt, most igazán örülhet! És tudja mit?! Nehogy azt higgye, hogy benyalt apámnak, és ezek után védve lesz!
- Ezt hogy érted? - kérdezte Takumi kissé megszeppenve.
- Óó... hogy is? Ja, megvan! - néztem rá gúnyosan mosolyogva, majd lepattantam a tatamikról, és közelebb sétáltam a tanárhoz. - Remélem nem hitte, hogy csak apám hatalmával tudom tönkretenni a maga kis életét! Szeret itt tanítani, nem?
- Igen... - válaszolta, majd elkezdett hátrálni. Szinte magamra sem ismerek, ez egy teljesen más Síra. De, sajnos ez van, ha kiakasztják az agyam. Nagyon sok mindent lenyelek, de ezt nem fogom!
- Akkor, gondolom azt sem szeretné, hogy elbeszélgessek kicsit az igazgatósággal, igaz?
- Nem tennéd meg!
- Nem? Úgy nézek ki, mint, aki nem lenne rá képes?! Jó viccei vannak! Figyeljen csak! Egy telefon, és maga repül vissza Japánba, és garantálom, ha nem száll le az életemről, nagyon hamar azon kapja magát, hogy semmije sincs! - néztem rá, és komolyan is gondoltam, amit mondtam.
- Úgy sem mész semmire a fenyegetéseddel, Síra-chan! - nézett rám gúnyosan vigyorogva.
- Ühüm, és kinek hinnének jobban? Egy nagykövet lányának, akinek bár az apja Japánban él, de a nagybátyja a magyar és a japán kapcsolatok diplomatájának dolgozik, vagy magának, akit egy szempillantást alatt tudnak pótolni?! Hát nyilván nekem, ki akarná magára haragítani a nagykövetet, aki jelenleg bármit megtenne, csakhogy visszakapja a "kislányát"?! Próbálkozzon csak tovább, lássuk ki nyer! - küldtem felé fenyegető pillantásaimat, amit ő nem volt képes állni.
- Szerintem vége lassan az órának, menjetek átöltözni! - tapsolt kettőt, majd elsétálva mellettem kiindult a teremből. Francba, de ki tud hozni a sodromból. Ekkor esett le, hogy ezt az egész osztály végig hallgatta. Basszus... Mondjuk, páran így is tisztában voltak ezzel, tehát nem is az ő megdöbbenésükkel találom szembe magam, hanem a többiekével... Hátra fordultam, és mindenki lefagyva volt az eddig helyén. Jó, asszem, én is lépek most innen.
- Várj! - kapcsolt először Zeririn, majd oda jött hozzám, és megölelt. Mi van?! Ez most... miért?
- Hah, ki gondolta volna?! Nem biztos, hogy az ellenséged akarok lenni! - nevetett Kíra is, én meg egyre értetlenebb lettem.
- Nagy ügy, bevetette a hercegnői mivoltját, most minek túl ugrálni ezért?! Gondolható volt, hogy nem csak a levegőbe van ennyire elkényeztetve, meg odafigyelve rá! Hiszen, a suli érdeke is, hogy a legnagyobb támogatójának, a lányának ki legyen nyalva a segge! - vázolta az álláspontját Krisztán is, de a többiek nem nagyon reagáltak erre a kijelentésére.
- Mi az, Erion? - néztem a srácra, aki időközben odajött.
- Ettől paráztál ennyire? Nem éppen úgy reagáltak, mint vártad, nem? Ebben igaza van, annak a szerencsétlennek: René sem kedvességből akadt rád már az első napon! - mosolygott kedvesen csendes osztálytársunk.
- Mi van?! Te tudtad ezt?! - értetlenkedett Zero.
- Persze, kicsiként sokat jártam ki az apjához a szüleimmel - vonta meg a vállát a srác.
- Na, jó, ki tudott még erről? - nézett körbe Zak, mire Erion, Zeririn, Wolfi és... Kíra is feltette a kezét.
- Jézusom, fel tudjátok ezt fogni? Egy nagykövet lánya jár az osztályunkba! - ugrándozott Karamell, mire én csak leesett állal néztem rájuk...
- Észlények, az eszetekbe jutott már, hogy hagyjátok szóhoz jutni?! Meg, amúgy sem az ötöst nyertétek meg, túl van lihegve az egész... - kérdezte Bonti, aki tőlünk egy kicsit távolabb állt meg, és támasztotta a falat. A kérdésére amúgy mindenki először a srácra, majd rám nézett.
- Most mi az? Tényleg nem olyan nagy szám ez... - néztem rájuk, és egy kicsit kezdtem magam kínosan érezni. - Na jó, hagyjatok már! - nevettem el magam. - Inkább menjünk, fizikáról nem biztos, hogy késni akarok...
- Majd bevetünk téged, ha késünk - mondta Krisztán, majd mindenki kiment a teremből. Én megálltam egy pillanatra... Remek, ezért nem akartam elmondani... Persze, kiváltó pótléknak jó lennék, mi?! Basszus már, hülye Takumi... Vettem egy mély levegőt, majd felnéztem, és megláttam Bontit, aki még mindig ugyan ott állt, ugyan úgy támasztotta a falat, és ugyan úgy engem nézett.
- Basszus, megijesztettél! - sóhajtottam. - Mióta vagy itt?
- El sem mentem - vonta meg a vállát.
- Okés... - sóhajtottam, majd kiindultam a teremből.
- Figyelj! - szólt utánam, mire a vállam felett hátrapillantottam a srácra. - Nem foglak kérdezgetni, abból, amit hallottam, nagyon nincs is mire rákérdezni. Amúgy, ha érdekel a véleményem, tényleg para az egész, mert még nem láttam ezt az oldalad. Őszintén, fogalmam sincs, hogy mennyire kellett ehhez a reakciódhoz kiakasztania, de ahogy elnéztem, maga a téma idegesít. A múltkor mi is ezért vesztünk össze, ez alapján már értem, hogy akkor miért küldtél el. Lehet, ha akkor maradok, a mi veszekedésünk is idáig fajult volna. Krisztánra meg ne rágj be, azért mondta, amit mondott, hogy leállítsa rólad a többieket, mert a legtöbbjének újnak bizonyult ez az egész, tehát nem csoda, hogy bezsongtak.
- Tudod, nem ez itt a baj... - sóhajtottam.
- Hallgatlak - nézett rám Bonti felvont szemöldökkel.
- Azt ne mondd nekem, hogy ez titokban marad! - néztem rá nevetve kirángatva a hajamból a hajgumit. - Lesz olyan, aki még, ha véletlenül is, de kikotyogja... Tudod eddig én nem itt laktam, csak ideköltöztünk. És többek között pont ezért. Kiderült, és rengeteg olyan ember került mellém, akik csak kihasználtak, majd szépen tönkre vágták az életem. Most sem lesz ez másképp. Ez van, elcsesztem... Szia... - fordultam meg, és rohantam be az öltözőbe, de alig tudtam már visszatartani a könnyeim. Tudom, hogy nem rossz emberek, akik az osztályba járnak, de... Elég csak egy véletlen, és...
Amúgy miért is érnék be időben fizikára? Ugyan már, tiszta potya ma nekem időben beérnem az órákra, tényleg! Gratulálok magamnak....
- Milyen kedves, hogy befáradt a tanórámra! - nézett rám vérben forgó szemekkel Talpikusz. Juj, rendesen ráz a hideg ettől a nőtől...
- Bocsánat, az ofővel beszél...
- És az "ofő"-nek is most kell beszélnie veled???! Az én órámon! - csapkodta a tanári asztalt egy... cseréppel (?).
- Látja... - vontam meg a vállam, majd Fidera felém dobta a cserepet, ami elől épphogy csak el tudtam hajolni. A teremben megfagyott a levegő, mindenki halál csöndben várta a továbbiakat, én meg először a széttört cserepet, majd a tanárt kezdtem nézni. Huh, ez durva volt, most komolyan képes volt nekem dobni egy cserepet?!
- Na, van még mondandód?! - kérdezte Fidera nevetve.
- Magának? Leginkább egy dolog lenne: El kéne menni dilidokihoz! - fújtattam, majd az idegbeteg matek és fizika tanárunk mellett elhaladva, levágtam magam a helyemre. Ch, ennek tényleg kellene egy jó pszichológus, vagy tudom is én, de, hogy mindig valami dobálási kényszere van, az már nem normális...
- Síra!! - dobott most felém egy krétát, amit nagyon félre célzott, mivel helyettem szegény Eriont találta el. - Bocs, te emberileg semmit sem érő, fehér őskövület! Síra, megmondanád, hogy mennyi a W értéke?!
- Ha?! - néztem felvont szemöldökkel a táblára. - Passz, nyolc?
- Hogy lehetsz ennyire egy... Ja, igen nyolc! - nézett rám értetlenül a tanár. - Rajtad tartom a szemem!
- Juhú! - "örvendeztem"...
- Azta, te nagyon tudsz!! - szólalt meg Zero. - Erre taníts meg!
- Mégis mire?! - néztem rá értetlenül.
- A fizikára!
- Öö, csak kivontam a 16-ból a 8-at... - értetlenkedtem továbbra is. Most ebben mi olyan nagy szám? Ott volt két érték, azt még a hülye is ki tudja vonni egymásból....
- Elég ti semmirekellő, eszetlen bagázs! Síra, még egyszer megszólalsz, és töltheted kint az óra többi részét!!! - repült a szivacs felém, csak az a könnyűsége miatt nem jutott messzebb Zeránál, aki meg szétköhögte az agyát is a sok felszálló krétapor miatt. Szuper, most is engem küldene ki, ez tiszta... Áá, minek áltatom magam, olyan jól indult ez a hülye nap, aztán most meg sehol semmi.... Ja, de, egy SMS...
Amikor elolvastam Dake üzijét, azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Komolyan, miért kellett nekem ebbe beleavatkozni?! Miért nem tudtam egyszerűen csak tovább élni az életem, pár repedt bordával?! Francba, és még Bontinak is igaza volt, a rohadt életbe! Kellett nekem a saját fejem után menni, most tessék, itt van az eredménye... - Hahó, itt vagy???! - rázta a vállam Krisztán. Mi, kicsengettek?! Basszus, ez a Dakes ügy egyre több időt vesz el az életemből, kábé semmit nem fogtam fel az elmúlt 10 percből.
- Bocs, gondolkodtam... - néztem rá hirtelen, amitől egy kicsit meglepődött, majd összenézett Bontival, mert mint kiderült, ő is ott állt a padomnál. - Kéne kávé...
- Ezen agyaltál eddig?! - értetlenkedett Krisztán.
- Nem, de attól még kéne... - ásítottam. Oké, innentől tényleg az lesz, hogy semmi Dake, semmi banda, semmi akció, semmi! Ezzel felszabadul egy csomó szabadidőm, és hátha Dake is leáll a zaklatásom témájáról. Csodás kompromisszum lenne, neki úgy is az a fontos, hogy a dolgok titokban maradjanak, nekem meg az, hogy ne keressen, tehát, nincs is itt kérdés. - Ez az! - pattantam fel, és öleltem át a két srácot, akik semmit nem vágtak az egészből, de a lényeg, hogy én tudtam, miről van szó. :D
- Most mit csináltunk? - kérdezte Krisztán összezavarodva.
- Semmit! Japánon... Ja, majd megpróbálok beérni időben, de most lépek, hali! - rohantam ki a teremből, kint pedig elkezdtem keresni egy bizonyos személyt, akit... Nahát, szokatlanul gyorsan megtaláltam, és még a közelben is van, ez az! - Szia!! - csapódtam neki a szekrényeknek.
- Mi a... - lepődött meg Daniel, majd, amikor sikerült neki analizálni, hogy ki is az az idegbeteg, aki így vagdossa magát a szekrényekhez még értetlenebbül nézett. - S-szia...
- Csak normálisan meg akartam köszönni a múltkorit, tudod Sport csokit, meg mindent - kezdtem darálni. - Szóval tényleg köszi!
- Hát... Nincs... mit... - dadogta teljesen idegesen a srác.
- Nyugi, nem szeretem az emberhúst vagy ilyesmi! - nevettem kínosan, miután végignéztem magamon, hogy hátha van valami ijesztő rajtam, de nem volt, így kizárásos alapon maradt a kannibalizmus. :D
- Nézzétek, a kis amcsinak új barinője van! Új vagy az egyetlen?! Óó, valójában kit izgat?! - jött el mellettünk Aqvarta, Saphira és Liana. Amúgy, tényleg nagyon viccesek, fú, elkényeztetett libák...
- Bocs, nem téged szóltak le... - sóhajtotta a srác, majd hirtelen a három kis csitri helyett rá kaptam a tekintetem. Aha, tehát erről van szó...
- Van kedved suli után lógni egy kicsit? - kérdeztem.
- Lógni?! - nézett rám értetlenül.
- Szleng, lógás egyenlő bandázás, tali, ilyesmi - segítettem ki mosolyogva. - Úú, basszus, most mennem kell! Becsöngettek, és a mai nap az összes óráról elkéstem... Amúgy, ma hat órám van, tehát 13:20-kor végzek, utána talizhatnánk, ha neked is jó.
- Síra... -chan! Kérlek tiszteld meg azzal a cuki kis pofiddal az órámat! Magyarul takarodj be a terembe! - jelent meg Takumi, és megfogva a vállam behúzott a terembe, szegény srác meg teljesen lefagyva állt a szekrények előtt.
- Tanár úr, képzelje! Be tudtam volna jönni magam is! - duzzogtam már a teremben.
- Tényleg?! Egyenlőre azt képzelem el, hogy kapsz egy ilyen lapocskát - nyomott a kezembe egy A4-es lapot -, megcsinálod, lehetőleg ne puskázz, és kihozod! Menni fog?!
- Hát, persze, akármennyire is néz hülyének, és akármennyire is nehéz lehet elhinnie, de írtam már életemben dogát! - mondtam ezt kedvesen, és még mellé mosolyogtam is. Persze, Takumi előző mondata is ilyen "Juj, annyira, de annyira szereltek!" stílusban volt, és ő sem hagyta ki az állmosolyát belőle.
- Ja, mielőtt elkezded! Elkérhetném a telefonod, meg ezeket is elviszem, rendben? - jött oda a cuccaimért, és tartotta a kezét a telómért is.
- Persze, bár én amúgy annyira imádom ezt... az órát, eszem ágában sem lenne puskázni! - nyújtottam oda a telómat, ez a szemét Tegumi meg csak úgy kirántotta a kezemből. Visszafelé direkt tolatva ment, és folyamatosan engem nézett. Fú, de tudom értékelni azt az eszes fejét ennek a baromnak... - Tanár úr!
- Parancsolj, Síra-chan? - nézett rám vicsorogva.
- Azt megmondaná, hogy, hogy írjak, ha magánál van az összes cuccom?! Varázsoljam rá, vagy mi legyen?! - néztem rá továbbra is "kedves" arccal, de egyébként a hülye is leszűrhette, hogy csak úgy izzik körülöttünk a levegő. - Tudja mit? Hagyja, majd Krisztán ad, neki úgy is van egy csomó tarcsiban!
- Na, ha ezt lerendeztük - itt kedves mosolyt váltottunk egymással, és míg Takumi elfordult a táblára firkálni, én a szememet forgatva gyorsan hátrafordultam, kikaptam a tollat Krisztán kezéből, és a füzetét is lenyúltam. Mire Takumi visszanézett, már csak egy kisangyalt látott, aki ezerrel körmöli... kábé a nevét, mert még elő is kellett keresnem, hogy Krisztán mégis hova a fenébe írta le a tokiós szöveget. Ja, megvan. Na, akkor... Ez mégis, hogy a fenében van? Hát, nem tudom, hogy mennyire figyelt, amikor ezt írta, de még vonalas füzetben sem ment neki az egyenesen írás, így kábé minden második szónál ki kellett tekernem a nyakam, csak, hogy el tudjam olvasni... Gyorsan lekörmöltem ezt a vackot, majd kivittem a tanárnak.
- A telómat visszaadná? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Úgy sem használod órán, nem? - kérdezte vicsorogva (már megint, a változatosság kedvéért).
- Nem, de hátha apám hív, ja vagy maga akarja felvenni? - a kijelentésemre odatolta az asztal másik végében lévő telefonomat, én meg csak idegesen felkaptam, majd visszamentem a helyemre.
- Kösz! - dobtam le Krisztán padjára a tollat, meg a füzetét.
- Most nem tudtam miattad leírni... - puffogott a srác.
- Ne röhögtess már, csoda, hogy a tokiós le volt írva - nevettem gúnyosan, majd visszafordultam a tábla felé.
- A dogádban, szokatlanul sokat tudtál, Síra! - nézegette a dogám Takumi. Sokat? Ez jó vicc, Krisztán füzetében volt vagy hat mondat, egy egész oldalnyi szöveg helyett. :D - Bár, a te esetedben ciki is lenne, ha nem tudnál semmit!
- Ugye?! Sajnálnám is, ha egyest kapnék, főleg japánból... - árasztottam el mérhetetlen szeretetemmel a tanárt. Bah, mindjárt elhányom magam...
- Zera-chan, lennél kedves kiosztani a dogákat, kérlek? - nézett Zerára, és a válaszommal mit sem törődött. Hah, hála az égnek. - Köszönöm, Zera-chan, tudod, nagyon jól áll neked a papírozgatás! - Zera csak ujjongva vette tudomásul a bókot, a fiúk, és én meg csak forgattuk a szemünket. - Síra-chan, elrontottál egy betű... Ja, mégsem, csak olyan szépen írtad, hogy nem tudtam elolvasni!
- Én megtanultam írni, maga tanuljon meg elmenni a szemészetre - morogtam magamban, mire a srácok elröhögték magukat. De jó, mondtam egy vicceset, juhú. :D
- Síra! ... -chan - sóhajtotta Takumi, amikor már éppen azon voltam, hogy kimenekülök a hülye dupla japánról... - Parancsolj! - nyújtotta át a dogámat. Azta, Krisztán füzetéből is össze lehet hozni egy ötöst? Ez új keletű történés számomra, na de sebaj, van egy japán ötösöm. Ilyen sem lesz még egyszer. :D
- Ezt mégis hogy a fenébe?! - értetlenkedett Krisztán a dogámat nézve. Mondanom sem kell, nem értettem semmit a reakciójából. - Basszus, az én füzetemből puskázott, és jobb lett neki, mint nekem!
- Mi?! Muti! - kaptam ki a kezéből a másik lapot - ami a saját dogája volt, mert ugye most ezerrel végezte az összehasonlítást -, és rögtön megértettem a dolgokat... - Öhm, ráírtad a neved....
- Igen, és?! - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Mit és? Ne várj ötöst egy üres lapra, amire a neveden kívül semmit nem írtál... Ja, de elkezdted az első betűt leírni.. - sóhajtottam.
- Jól van, beszólalt a stréber! - nézett rám gúnyosan vigyorogva. - Amúgy meg, éppenséggel fontos SMS-m jött, tehát jobban lekötött, mint ez a szar!
- Miről beszélsz? Nem nekem volt leírva, akkor ki is a stréber? - nevettem kínosan. - De, ha már a fontossági sorrendnél tartunk, hozhatnál kávét.
- Ne már, télleg' nincs kedvem most lemenni... - szenvedett a száját húzva.
- Hah, szerinted érdekel? - háborodtam fel. - Szokj le! - szállt vitába.
- Aha, akkor gondolom ezek sem kellenek, ugye?! - vágtam le egy szatyrot az asztalára, mire Krisztán tök izgatottan elkezdte sorba kipakolni a tartalmát. - Kedden valami ilyesmit ígértem, de ha nem kell... Nekem úgy is jó...
- Eszednél vagy?! - pattant fel a helyéről, én meg csak felvont szemöldökkel néztem a további reakcióját. - Milyen kávé kell?! Szokásos, oké! - beszélte meg magával a dolgokat, majd kirontott a teremből. Hah, ennyit erről, még jó, hogy őt ezzel lehet zsarolni! :D
- Mi van?! - kérdeztem Bontitól, aki az egész "Kávét akarok, te meg nem akarsz lemenni venni, holott az alkunkban foglalt egy hónap még nem telt le, ezért megzsarollak a névnapi ajiddal!" szitut árgus szemekkel nézte végig.
- Ugyan, semmi... - legyintett, majd durcázva a padra vágta magát, és... Vagy bealudt, vagy csak nagyon durcázik. Igazából, mindegy, ő tudja....
- Gyerekek, üljetek le, fontos megbeszélnivalónk van! - toppant be az ofő, Krisztán mögött, aki letetette elém a gőzölgő kávét. - Sirállia, ugye nem most akarod azt meginni????!
- Dehogy! - dőltem hátra a széken, de nem, mintha nem innám meg, szóval... Az ofő megint túlparáz mindent, ennyi itt a helyzet. :D
- Nos, mint tudjátok négytől rendkívüli, megismétlem RENDKÍVÜLI szülői értekezletet tartunk! Gyerekek, nem hiszem el azt a sok rosszat, amit a tanáraitoktól hallok! - sopánkodott Tyler a székén ülve.
- Hát, az a baj, hogy mi sem! De, most komolyan tanár úr, tökéletességemről kinézne bármi ilyesmit?! Roncsolják a makulátlan imidzsem ezzel a rendkívüli marhasággal! - szólt sértetten Kíra. Hát, igen, végül is, mindenkinek máshogy jönnek le a dolgok.
- Hogy mi vagy, sakál?! Tökéletes?! Hol vagy te a tökéletestől?! - röhögött Karamell.
- Haaa?!?! Én maga vagyok a tökéletesség, ha nem tudnád! Ja, de honnan is tudhatnád, hiszen te egy tökéletesen elcseszett mocsári béka vagy! - dobálta a haját a lány, hátra sem nézve.
- Ne lóbáld már a fejed előttem, mert mindjárt leszedem a tökéletes nyakadról azt a tökéletlen fejedet! - fenyegetőzött vissza a srác.
- Lányokat nem verünk, még ennyit sem tudsz?!?! Ja, igaz is, aki a mocsári pusztaságból származik, honnan is tudhatna ilyeneket?! Így is csoda, hogy tudod, mi az a "WC"! Mondjuk azt már nem tudod megkülönböztetni, melyik a fiú és melyik a lány! - vitázott tovább Kíra füstölő fejekkel, míg az ofőnk a fejét fogva siránkozott, mi, többiek, meg csak szokásosan röhögtünk.
- Lány?! Hol?! - nézett körül Karamell. - Itt csak Stellát, Sírát, Zerát és Zerirint látom annak! Ja vagy várj! - itt jelképesen a homlokára csapott. - Te magadra gondoltál?! Ne álltasd magad, a sakálok nemtelenek, ha nem tudnád a saját fajodat!
- MOST MÁR ELÉG LEGYEN! - üvöltötte el magát "szigorúan" (khm :D) a tanár, belőlünk meg még jobban kitört a röhögés, a padjainkon fetrengtünk a hasunkat fogva. - Pont az ilyen viselkedésért kell elbeszélgetnem a szüleitekkel! Könyörgöm, gyerekek, fogjátok már fel, hogy mi egy nívós iskola vagyunk, ide nem tartozhat akármilyen huligán! Tehát... - itt sóhajtott egy nagyot. - Kinek a szülője lesz itt?
- A míínk sajnos nem tudott főjőni vidíkrűl! - lóbálta a kezét Zero, a mögötte ülő Zak meg megint túlzásba esett kicsit: lefejelte az asztalt, annyira próbálta visszatartani a röhögést. :D
- Nem baj, ha kell lemegyek hozzájuk abba a paraszt faluba, vagy hova, de a ti szüleitekkel piros betűsen beszélni fogok! - tudta le a problémát, egyébként... Tényleg bevette, hogy létezik ilyen nevű hely Magyarországon? Már értem, hogy miért nem föci tanár lett. :D
- Ja, sajnos színvakok, maradjunk a fehérnél, csak azt a színt látják meg! - szólt közbe Zak, védve az amúgy veszett helyzetet.
- Ja, de fehér alapon legyen az a fehér betű, máskülönben nem ér semmit az egész! - helyeselte Zero.
- Zero, Zak, elég volt! Nem fogjátok velem a bolondot járatni! - lett vörös egy pillanat alatt Tyler tanár úr feje.
- Nem, csak futtatni! - szólalt meg hirtelen Bonti, mi meg ismét röhögésben törtünk ki.
- Blackwell Bonti! A te szüleiddel is szívesen tárgyalok majd egy-két szót!
- Na, az nehéz lesz! A húgom iskolai tököm tudja miére mentek! - legyintett Bonti, a tanárunk feje meg hirtelen átváltott falfehérre.
- Tanár úr! Maga egy színváltós póni?! - kérdezte Zera.
- ELÉG VOLT BELŐLETEK, AKINEK NEM TUDOK BESZÉLNI A HOZZÁTARTOZÓJÁVAL, AZ EGY OSZTÁLYFŐNÖKI INTŐVEL GAZDAGODIK MAJD!!! - üvöltötte szokatlan módon Tyler, majd kivágódott a teremből.
- Miről maradtam le? - kérdezte Erion körülnézve a teremben, tök kómás fejjel. Persze, itt szakadt el a cérna, nem bírtuk tovább magunkba tartani a röhögést. :D
***
Hát, így visszagondolva, az ofőnk nem éppen ilyen irodalomból átcsapott ofőórára gondolt, de nem is értem... Miből gondolta, hogy velünk olyan könnyű lesz? :D Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal pakolásztam a szekrényemben (dizájn változás, full üres így, kell egy kis... díszítés), amikor megérkezett a várva várt személy.
- Sz-szia! - köszönt Daniel félve.
- Hali! Bocs, csak egy perc... - raktam fel egy utolsó képet a szekrényem falára, majd becsaptam az ajtaját, és a srác felé fordultam, aki... Hát, nem tudom, hogy az országok közötti különbség teszi, de pasi létére eléggé félős. - Végeztem! Mehetünk?
- Hát... ha nem baj... - kezdte dadogva.
- Mi? - néztem rá értetlenül, majd megráztam a fejem. - Látom, kicsit rágörcsölsz a dolgokra...
- Hát... még nem mászkáltam úgy senkivel... nagyon.... - lépkedett utánam lefelé a lépcsőn.
- Nem teljesen, de majdnem jól mondtad. Elég jól megy neked a nyelvünk - mosolyogtam rá kedvesen.
- Igyekszem.... - huh, nem valami szószátyár a srác, na mindegy. - Izé, van... van, valami cél?
- Cél, öö.... - gondolkodtam el. Izé, jó, hogy Daniel emlékeztetett egy apró tényre: random mászkálgatni Pest utcáin nem lenne annyira menő. :D - Hát, nem éppen valami érdekes elfoglaltság, de most ugrott be, hogy vennem kell füzetet.
- Füzetet? - nézett rám értetlenül.
- Ja, nem vagyok egy stréber jelölt, nyugi - nevettem kínosan. - Elhagytam a fizika füzetem... Legalább is, maradjunk annyiban, hogy eltűnt... - na jó, amúgy tényleg nincs meg, csak nem éppen úgy, ahogy kellene. Szerintem a kutyámnak cellulóz, meg tinta hiánya van, vagy tudom is én, mi, de nagy szeretettel ette a fizika füzetem a múltkor. Lehet, ha felnő, fizikus lesz. Na, jó, ez még viccnek is rossz. :D
- Értem... - aha, és csak nekem egyre kínosabb ez a beszélgetés? Daniel elég jól elmászkál mellettem, már-már félek, hogy elhagyom. Annyira csöndben van, hogy mellette Erion vagy Wolfi 1000 decibeles hangfal.
- A francba! - szisszentem fel, majd körülnézve az utcában megláttam egy sikátort, ahova betuszkoltam szegény Danielt is.
- M-Mi történt? - nyelt egy nagyot a srác.
- Pszt! - ha? Mégis minek pisszegtem le? Eddig sem bizonyult valami beszédesnek, na mindegy... Egyébként, velünk szemben alig pár méterrel Klorynt láttam, és volt vele egy srác is, de nem igazán Dake volt az. Ez a srác barna hajú, és ugyan ilyen színű szemű, tipikus idióta kinézetű gyerek volt. - Nem csoda, hogy Krisztán haverja....
- Ki? - jött a hang Daniel felől, és nekem csak ekkor esett le, hogy az utolsó mondatomat hangosan mondtam ki. Basszus, erre jönnek!
- Meg ne merj szólalni! - fordultam a srác felé, és már éppen mondani akart valamit, de hirtelen befogtam a száját, majd mellénk ért a kis párocska.
- Nem hiszem el, Rob! Az istenért, hallgass már meg!! - üvöltözött a lány, megragadva, az ezek szerint Rob névre hallgató srácot. - Nem érted, hogy kell a támogatásod ehhez az egészhez?!
- Mégis mi a frászról hadoválsz itt???! Csupán egy mocskos némber vagy, akit akármikor le lehet cserélni! Támogatás kell?! Nesze, itt van! - emelte fel a kezét, és a következő pillanatban... "Csatt"... Csupán ennyit lehetett hallani. Ezután Rob kirángatta magát a lány szorításából, és se szó, se beszéd arrébb állt. Kloryn meg szinte elsírta magát. Nem is csoda, hiszen a pasija eléggé érdekes bánik a lányokkal, és úgy tűnik ebből Kloryn sem kivétel. Bár, ezt a tagot nagyon nem nevezném férfinak, vagy ilyesmi, csupán egy nagyszájú, sem...
- Gyűlöllek, érted???! Te tuskó, TE SZEMÉT!!!!!! - üvöltötte el magát Kloryn könnyek között, majd hátra fordult, és elszaladt. Szerintem a "Te szemét!" mondatát még hat kerülettel arrébb is lehetett hallani, úgy hasított bele a majdnem full csendes légtérbe a lány hangja. Ezek után nekünk is Daniellel minimum egy jobb oldali süketségünk lesz, ha nem teljes, a visszhang hatásai miatt.
- Remek, most megint rá lesz kattanva Stellára.... - sóhajtottam, és eszembe jutott egy apró tény: el kéne engedni a srác száját. :D - Hupsz, bocsesz!
- Hát... sem-mi... baj... - dadogott össze valami ilyesmi mondatot a srác. - Öö... Meddig kell még itt állnunk?
- Hát, igazából, lassan menni kéne - nevettem kínosan, majd feltűnésmentesen elindultunk eredeti célunk felé: füzetet venni. Huh, ez azért nem volt semmi. Valamilyen szinten sajnálom a lányt, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem az a "Hű, de nagyon gonci, szemét, meg tipikusan kicsinállak" típusú lány, inkább csak akkor, ha a helyzet megkívánja. Viszont erre a pasira én tuti nem lennék féltékeny, sőt ettől alapból semmit sem akarnék. Furán van bekötve a csaj, vagy tudom is én milyen agyi rendellenességei vannak.
- Itt... egy papírbolt.... - zavarta meg a gondolkodásomat, tök laza stílusban Dan.
- Most komolyan, mindegyik olyan cuki, melyik legyen? - nézegettem a füzeteket, és mert ugye lány vagyok, nem tök mindegy, hogy mi van a borítóján vagy ilyesmi. Hirtelen oda fordultam a srác felé, és az arcomat félig eltakarva felemeltem az egyik füzetet (amin egyébként kis gitár alakba foglalt figurák voltak - volt nyuszi, cica, kutyi, hörcsög). - Na, ez milyen? - Daniel először hülyén nézett, majd elnevette magát. Júhú, elértem, hogy nevessen, ez az. :D
- Jaj, bocsi... Nem akartam... nevetni... - szabadkozott a srác félve.
- Nyugi, legalább ennyit elértem! - indultam meg a pénztár felé, majd amikor kifizettem a füzetet és már kint álltunk az ajtóban, megkérdeztem: - Jó, ez most bunkó kérdés lesz, de... Neked nincsenek nagyon barátaid itt, nemde?
- Nem sok...vagyis... semennyi.... - bámulta a földet.
- Hát, akkor most már van egy! - nevettem, majd a vállára tettem a kezem, amitől kissé megszeppent.
- K-ki? - nézett rám félve.
- Én, szerinted ki? - nevettem tovább.
- De, én... félős vagyok, és ahogy eddig elnéztem, nem nagyon mozgolódtál a... az én körömben, és... és... - magyarázkodott dadogva.
- Jó, állj le! - nevettem tovább, de amúgy nem bunkósságból, csak tök aranyos, ahogy így el akar tántorítani attól, hogy barátkozzak vele. - Először is, az "mozogtál" - javítottam ki -, másodszor pedig: lehet, van egy-két olyan... barom, aki nem fogja fel a helyzeted, de majd rájössz, hogy jó fej vagy, csak egy kicsit többet kellene beszélned, és nem csak akkor, ha az embereket akarod lebeszélni a társaságodról! Upsz, bocsi, ezt fel kell vennem!
Én: Haló?
Zeron: Sirállia Annabel Merion!!!! Hol a jó fenébe kolbászolsz??!
Én: Zeron, ne találj ki nekem új neveket, ezt már megbeszéltük! Amúgy, elmentem füzetet venni, meg közbe dumáltam egy barátommal....
Zeron: Tudom, de olyan szépen cseng, hogy plusz neveket ordítozok neked! Na, megtennéd, hogy hazajönnél?!
Én: De hát még csak három lesz...
Zeron: Tudom, de még el kell mennünk bevásárolni, vagy esetleg nem akarsz jönni?
Én: Azta, várjatok, öt perc! Ja, amúgy fél órára vagyok a házunktól, de rohanok!
Zeron: Egek... Na, siess!
- Figyelj, bocsi, de most mennem kell! Holnap találkozunk a suliban? - kérdeztem Danielt furán, nehogy a végén annyira megijedjen a lököttségemtől, hogy minimum érettségiig be sem teszi a lábát a suliba. :D
- Öö... P-Persze, de... k-kérhetek valamit? - nézett rám frusztrált állapotban a srác, és csak úgy folyt róla a verejték. - Hívj csak... Dannek... Síra....
- Persze, köszi! Na, szia! - eredtem futásnak, és egyenesen a házunkig meg sem álltam. Amint befordultam a sarkon, ahonnan már csak pár utca választott el a házunktól, észrevettem egy ismerős alakot. Mindegy, nem gáz ám, hogy annyira rohanok, hogy majd megfulladok, és közben Wolfi eléggé értetlenül nézett rám, de ugye én már csak ilyen vagyok. :D
Berobbanva a házba kábé annyi időm volt, hogy levágjam a táskám, megöljem Grayt, amiért megint kínozta szegény Vitanyt (Most komolyan, hogy tud ennyi marhaságot összehordani szegény kutyáról? Te kinézed belőle, hogy szemétkedne Grayel? Ugyan már! >.<), majd felkapva a telómat bevágtam magam az anyósülésre Zeron mellé, és mentünk is a plázába. Izé, vagyis csak én, meg Gray, mivel Zeron kaját akart vásárolni, de nálam a vásárlás fogalma kimerül a boltok körüljárásában, de nehogy azt hidd, hogy valami plázacica volnék, vagy ilyesmi. Csupán én is mint minden lány, szeretek bemenni, körülnézni, és ami megfog, azt megvenni, de nem itt szándékozom leélni az életem. Úú, jut eszembe, vettem is egy új táskát, meg pénztárcát... Oké, ma ezek fogtak meg. :D Amúgy, hazaérve elméletben nekem kellett volna főzni (khm), csak hát... Egyrészről, sok fontos megbeszélnivalóm akadt Streemesen, másrészről paráztam, hogy Zeron hogyan fog hazajönni - szerintem egy életre bezár a szobámba. Ja nem, mégsem. Nem nagyon szokott szobafogságot adni, talán egyszer vette el a telómat, de miután eljátszottam a "meghalok" szerepet, fél óra múlva vissza is kaptam :D -, harmadrészt, nekem nincs kedvem főzőcskézni, Gray meg amúgy is ráér, csinálja csak ő.
Hát, ez azért kedves... De komolyan, tudom, hogy nem vagyok valami lángész, de hülyének sem tartom magam... Hát, lehet, hogy eddig csak nekem nem tűnt fel a dolog, na mindegy, de ezért még ki kell találnom valami frappáns dolgot. Áá, már meg is van :D
- Sirállia!! - vágódott ki a bejárati ajtó, és rajta az őrjöngő Zeron őrjöngött be, teljesen őrjöngő állapotban. De értelmesen megfogalmaztam. :D - Gyere csak, beszélgessünk egy kicsit!
- Bármit is hallottál, minden elferdített igazság, semmi köze a valós élethez, és még kevesebb pontos történést tartalmaz! - védtem magam ösztönösen. No lám, csak tudnak rólam is mondani valami rosszat.
- Mégis, hányszor késtél el az órákról?! És ami ennél fontosabb, mégis miért idegesítitek a barátaiddal a tanárokat??! Teljesen sokkos állapotban magyarázott a történésekről az osztályfőnököd! - hadarta Zeron idegesen. - Most komolyan! Pókok, ragasztó, széktámla?! Síra, nem volt vicces húzás, miattad Serena tanárnőnek kórházba kellett vonulni!
- De túlélte! Sőt, alapból egy átok, azokat nem lehet kicsinálni! - ellenkeztem.
- Sirállia! És mi ez a Takumi tanár uras dolog?! Eszednél vagy?! Megfenyegettél egy felnőttet, aki ráadásul a feljebbvalód is valamilyen szinten! - sorolta a bűneimet.
- Ki, az a perverz földönkívüli?! Ne, már, Zeron! - puffogtam, és hallottam, hogy Gray elröhögi magát.
- Gray, szólj hozzá! - utasította nagybátyám a srácot.
- Khm... - köhécselt, szerintem a komolysága visszaszerzése érdekében. - Tehát, mondjuk... Síra, ez nem helyes... Khm... viselkedés!
- Neee, ez milyen fenyítést, banyek! - röhögtem, de Zeron szúrós szemmel nézett rám.
- Haj, mégis mit csináljak veled?! - fogta a fejét gondolkodva.
- Öm, Zeron.... - néztem rá kiskutya szemekkel. - Tudod, nem volt más választásom... Hiszen tudod, hogy a barátok mellett ki kell állni, mindig ezt mondtad, és... és én... - kezdtem el a (mű)szipogást. :D
- Jaj, jól van, nem nagy baj ám... De többet ilyen elő ne forduljon, világos?! - nézett rám szigort erőltetve az arcára, de már tudtam, hogy nyert ügyem van e témában.
- Persze - ugrottam fel, és nyomtam egy puszit az arcára. Hihi, ez a dolog mindig bejön! Sosem tud szigorú lenni, ha ilyen "cukin" (szerinte legalább is az) nézek rá. Gyorsan felszaladtam a szobámba, felkaptam a pizsim, majd bevonultam a fürdőbe. Vagy másfél óráig áztattam magam, de kit érdekel? Szerintem én úsztam meg a legjobban ezt a szülői dolgot. Na, mondjuk Bonti leelőzött, az ő szülei el sem mentek. Francba, nem hagyhatom, hogy leelőzzön, nincs az az Isten! Na, majd holnaptól rá kell állnom a dolgokra! :D
Berobbanva a házba kábé annyi időm volt, hogy levágjam a táskám, megöljem Grayt, amiért megint kínozta szegény Vitanyt (Most komolyan, hogy tud ennyi marhaságot összehordani szegény kutyáról? Te kinézed belőle, hogy szemétkedne Grayel? Ugyan már! >.<), majd felkapva a telómat bevágtam magam az anyósülésre Zeron mellé, és mentünk is a plázába. Izé, vagyis csak én, meg Gray, mivel Zeron kaját akart vásárolni, de nálam a vásárlás fogalma kimerül a boltok körüljárásában, de nehogy azt hidd, hogy valami plázacica volnék, vagy ilyesmi. Csupán én is mint minden lány, szeretek bemenni, körülnézni, és ami megfog, azt megvenni, de nem itt szándékozom leélni az életem. Úú, jut eszembe, vettem is egy új táskát, meg pénztárcát... Oké, ma ezek fogtak meg. :D Amúgy, hazaérve elméletben nekem kellett volna főzni (khm), csak hát... Egyrészről, sok fontos megbeszélnivalóm akadt Streemesen, másrészről paráztam, hogy Zeron hogyan fog hazajönni - szerintem egy életre bezár a szobámba. Ja nem, mégsem. Nem nagyon szokott szobafogságot adni, talán egyszer vette el a telómat, de miután eljátszottam a "meghalok" szerepet, fél óra múlva vissza is kaptam :D -, harmadrészt, nekem nincs kedvem főzőcskézni, Gray meg amúgy is ráér, csinálja csak ő.
Hát, ez azért kedves... De komolyan, tudom, hogy nem vagyok valami lángész, de hülyének sem tartom magam... Hát, lehet, hogy eddig csak nekem nem tűnt fel a dolog, na mindegy, de ezért még ki kell találnom valami frappáns dolgot. Áá, már meg is van :D
- Sirállia!! - vágódott ki a bejárati ajtó, és rajta az őrjöngő Zeron őrjöngött be, teljesen őrjöngő állapotban. De értelmesen megfogalmaztam. :D - Gyere csak, beszélgessünk egy kicsit!
- Bármit is hallottál, minden elferdített igazság, semmi köze a valós élethez, és még kevesebb pontos történést tartalmaz! - védtem magam ösztönösen. No lám, csak tudnak rólam is mondani valami rosszat.
- Mégis, hányszor késtél el az órákról?! És ami ennél fontosabb, mégis miért idegesítitek a barátaiddal a tanárokat??! Teljesen sokkos állapotban magyarázott a történésekről az osztályfőnököd! - hadarta Zeron idegesen. - Most komolyan! Pókok, ragasztó, széktámla?! Síra, nem volt vicces húzás, miattad Serena tanárnőnek kórházba kellett vonulni!
- De túlélte! Sőt, alapból egy átok, azokat nem lehet kicsinálni! - ellenkeztem.
- Sirállia! És mi ez a Takumi tanár uras dolog?! Eszednél vagy?! Megfenyegettél egy felnőttet, aki ráadásul a feljebbvalód is valamilyen szinten! - sorolta a bűneimet.
- Ki, az a perverz földönkívüli?! Ne, már, Zeron! - puffogtam, és hallottam, hogy Gray elröhögi magát.
- Gray, szólj hozzá! - utasította nagybátyám a srácot.
- Khm... - köhécselt, szerintem a komolysága visszaszerzése érdekében. - Tehát, mondjuk... Síra, ez nem helyes... Khm... viselkedés!
- Neee, ez milyen fenyítést, banyek! - röhögtem, de Zeron szúrós szemmel nézett rám.
- Haj, mégis mit csináljak veled?! - fogta a fejét gondolkodva.
- Öm, Zeron.... - néztem rá kiskutya szemekkel. - Tudod, nem volt más választásom... Hiszen tudod, hogy a barátok mellett ki kell állni, mindig ezt mondtad, és... és én... - kezdtem el a (mű)szipogást. :D
- Jaj, jól van, nem nagy baj ám... De többet ilyen elő ne forduljon, világos?! - nézett rám szigort erőltetve az arcára, de már tudtam, hogy nyert ügyem van e témában.
- Persze - ugrottam fel, és nyomtam egy puszit az arcára. Hihi, ez a dolog mindig bejön! Sosem tud szigorú lenni, ha ilyen "cukin" (szerinte legalább is az) nézek rá. Gyorsan felszaladtam a szobámba, felkaptam a pizsim, majd bevonultam a fürdőbe. Vagy másfél óráig áztattam magam, de kit érdekel? Szerintem én úsztam meg a legjobban ezt a szülői dolgot. Na, mondjuk Bonti leelőzött, az ő szülei el sem mentek. Francba, nem hagyhatom, hogy leelőzzön, nincs az az Isten! Na, majd holnaptól rá kell állnom a dolgokra! :D
