14. Fejezet - Totális összeveszés és egy ki nem derült kedvesség :O

Szeptember 16., Csütörtök

    A doki reggel megvizsgált, és közölte, hogy egyelőre nem fogok még meghalni (Ez az!), a bordám meg nem eltört, csak megrepedt, ezért vigyáznom kell vele, nem szabad nehezet emelgetnem, és megterhelő munkát végeznem, bla bla blaaaa. Megkérdezte, a táskám (igen, amit a sulihoz használok) nehéz–e általában, mire viccből csak elejtettem egy kis megjegyzést, hogy:

-  Bizony, mintha minden nap nyolc kilónyi téglát cipelnék. A suli undorító! – mondtam viccelődő hangon, de mégis komoly arccal, Zeron meg csak diszkréten nevetett rázkódó vállakkal, az orvos viszont nem cicázott, kajak-kenu (csak, hogy idézzem Zero szavait :D) bevette, hogy roppant nehéz táskával mászkálok suliba, majd megjegyezte, hosszú távon ezért lerokkanhatok.  :D Már nem azért, de néha még a tankönyv fogalmát is elfelejtem, olyan szinten nem rakok el belőlük egyet sem. :D
- Valóban? Értem! Akkor ebben az esetben egy hétre kiírom az iskolából, és pihenjen sokat! Lufifújással tudja erősíteni a pihentetett szöveteket a tüdejében, és meg ne próbáljon kevesebbszer levegőt venni, hogy ne fájjon az oldala! Mindenképpen szúrni fog egy ideig! – mondta optimistán, széles mosollyal az arcán. Tök jó fej, nagyon szimpatikus ez az orvos nekem. Olyan kis… Szadista hajlamú, de nem gáz. :D Magyarra lefordítva tehát:  „Fújogasson lufikat, nyálazza őket tele, és mint egy idegbajos, erőlködjön, hogy számra pontosan annyi levegőt vegyen, mint szokott. Ja, és amúgy átkozottul fog fájni, de sebaj! Maga csak fújogassa a lufikat, mint egy vásári bohóc". Ez az, Síra! Lefordítottad magyarra!

- A kötés marad? – kérdeztem Zeront kifele menet.
- Hát, nem mondta, hogy szükséges kötözgetnünk az oldalad. Ma még maradhat, de fürdés után vedd le! Most pedig menjünk, és vegyünk pár csomag lufit! – mondta apáskodóan, amikor eszembe villant valami tök más dolog.
- Hé! – kezdtem kulturáltan - Itt maradhatnék egy picit a kórházban? – vetettem fel a rejtélyes ötletem kérdését nagybácsimnak.
- Öööö, hmmm… Várj, hadd gondolkozzam egy kicsit! – vakargatta meg az állát, mint aki éppen az agyát használja – Nem! Most azonnal hazamegyünk, befekszel az ágyadba, és meg sem moccansz egész nap!
- Hé – folytattam beszédemet még mindig rendkívül kulturáltan. Kultúrember vagyok, na. :D Valentin büszke lenne rám –, nem mondhatod meg, mennyit lustálkodjam! – tettettem felháborodást.
- De sok baja van a hercegnőnek. Na, mars a kocsiba! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon. Hohóó, Zeron. Te még nem ismersz engem eléggé. ;)

    Mikor hazaértünk, látszólag elmentem engedelmesen a szobámba, majd, mint aki elfelejtett valamit, visszamentem a konyhába, ahol Zeron vetette be főzőtudományát. Tésztát rakott egy lábosba, és éppen vette elő a fűszereket, mikor bekapcsoltam neki kedvesen a gáztűzhelyt.
- Úgy csinálsz, mintha nem tudnék főzni – nézett rám. – Hova is tettem a sót?
- Olyan vagy, mint egy szőke nő. Csak te barna vagy, és férfi – néztem rá komoly fejjel, miközben az orra előtt hánykolódó sótartót a kezébe adtam.
- Igen, valóban olyan vagyok, mint egy szőke nő, igaz is. Jut eszembe! Meg van még az a szürke ruhád, amiről a múltkor beszéltünk? Fel akarom venni, mert most olyan felhős a hangulatom – nézett rám érdeklődve, és eddig bírtuk. Kitört belőlünk a nevetés. :D Zeron egészségesen nevetett, én meg végig krákogtam, és az oldalamat fogtam.
- Síra, tilos röhögnöd ebben a házban! Pihentetned kell magadat!  - vette megint komolyra a figurát.
- Túl komoly vagy… Meg mi az hogy pihentetnem magamat? Nem inkább: Ki kell pihenned magadat? Hányadik századból jöttél? Neeee! – nevettem megint, de ekkor már fel akart küldeni a szobámba, mert hogy én hogy merészelek nevetni, amit ugye nem szabad. :D
- Hamarosan egyébként elmegyek itthonról, addig is ne gyújtsd fel a házat, meg semmi ilyesmi! Este 6-7 körül itthon vagyok!  – Huhú, az pont elég idő lesz, hogy véghezvihessem a nagyszerű tervemet, ami egyébként nem olyan bonyolult ám… Zeron mögé sandítottam, mire kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Mi az? Van valami mögöttem?
- Egy nagy pók… Leszednéd onnan? Mekkora pók! Hatalmas – kérleltem tettetett aggodalommal, széttárva a karomat, mutatva, mekkora pókot „láttam”. :D
- Ti, lányok, meg a pókjaitok – sóhajtozott Zeron, hátrafordult, és én addig a pótkulcsot, amit a farzsebéből kilógva tárolt, gyors eltulajdonítottam, majd úgy tettem, mint aki mindeközben csak a cipőjét mustrálta. De szép cipő! Majdnem érdekelni kezdett.
- Nem is volt ott pók, nem tudom, mit láttál, Síra! – csóválta a fejét Zeron, majd vizet öntött a tésztára, és gyorsan, számomra túl gyorsan feltette a makaróni szószt is egy lábosban főni.
- Nos, hova is tettem a kulcsom? – tapogatta végig a zsebeit aggódva, a kulcs után kutatva, mire az asztalon lévő eredetire mutattam készségesen. Hiszen nálam is van kulcs, csak ő ezt nem tudja. Wahaha. Gondolom az volt a zseniális terve, hogy elviszi mind a kettőt, hogy egyikkel se tudjak megszökni itthonról. Öreg hiba, Síra mindent lát. :D
- A pótkulcs? – vonta fel a szemöldökét gyanakodóan bámulva engem.
- Miért, van olyan? – nekem ez a füllentéses dolog egyre jobban megy. :D De tudod, a cél szentesíti az eszközt. Ó, lám! Nem csak Sherlock vagyok már (a nyomozósdim miatt), hanem Napóleon, azért ez szép. :D
- Mi? Ja? Nem, dehogy! – szabadkozott Zeron, mint aki félrenyelt az előbb, és véletlen dadogott össze pótkulcs értelmű betűket. :D
- Akkor jó. Majd én leveszem a tésztát, meg a szószt, nyugi. Mehetsz! – toltam nagyon kedvesen ki az ajtón. Fő, hogy ne keveredjek gyanúba, ami eddig szerintem tökéletesen ment is.
- Biztos? Le tudod? Ne gyújtogass! A ház maradjon egyben!! Szia! Legyél jó! – erre a kérdésére amúgy inkább hadd ne mondjak semmit, mert azért annyira nem vagyok béna, hogy ne tudjak levenni kettő edényt a gázról, de ezt a megjegyzésemet most magamban tartottam. :D A többi kijelentését meg már kívülről fújom, szóval egyet mondok: nem, nem fogok gyújtogatni. Haha, itthon sem leszek.
    Habár fájt az oldalam, de erőt vettem magamon, és felöltöztem. Most Zeron kedvenc ( :D ) szürke szoknyáját vettem fel, fekete hosszú zoknival és sportcipővel, mivel ma nincs a legmelegebb idő, plusz rávettem egy fekete bolerót, ami védi a hátamat. A hajamat egyszerűen begöndörítettem, eltettem a táskámba egy fényképezőt meg egy diktafont ( Most miért, nem tök egyértelmű, hogy egy nyomozó diktafonnal járkál?), amit Zeron számomra megmagyarázhatatlan indokból magának vett, mert miért ne, ugye. Lezártam a gáztűzhely kettő lángját, hogy ne robbanjon fel a ház (felrobbanhatna, nem?), bezártam magam mögött gondosan az ajtót, és a kórház felé vettem az irányt, miközben azon gondolkodtam, hogyan használjam majd Zeron diktafonját.

***

- Jó napot! – azta, milyen szépen tudok köszönni. Hajrá, én! :D Vesd be az összes Sherlock tudásodat, és ha azzal nem érsz célt, Napóleon kardjával vágd le… Az aranyos, alacsony és kissé szeplős recepciós nő fejét. 

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek Önnek? – ó, ő még mindig udvariasabb, mint én. Jaj, ez így nagyon vacak! Most kajak azon gondolkodom, ki az udvariasabb: Síra, a detektív, vagy Miss Szeplőcske, aki most már gyanakodva méreget? Huh, tennem kell valamit, tisztára úgy állok itt, mint a nyolc rakás hülyeség…

- Tegnap éjféltájt behoztak ide egy idős asszonyt, támadás érte… Súlyos eset lehetett, ő a nagymamám. Szeretném megvizsg… - basszus, baki baki baki!!! – meglátogatni! – húztam unokás vigyorra a számat. Komolyan, ha sikerül a nénikéhez bejutnom, ezért a hajcihőért (most Bonti extravagáns szavát idéztem) három doboz nagyi sütit kérek. Az önzetlenség egy jó tulajdonságom, tisztában vagyok vele. :D

- Ááá, Maklári Teréz? Tegnap éjféltájt hozták be, és tényleg súlyos volt az állapota! Késszúrás… Például. Maga biztos a hozzátartozója? Kérem szépen, adja oda a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját! – mosolygott rám kedvesen Szeplőcske. Ajj, a francba már! De, hé… Ez mekkora hülye! :D Onnan hogy olvassa le, kinek az unokakölke vagyok?

- Tessék! – nyújtottam oda mégis félve a személyimet - mert mi van ugye, ha rájön a valóságra -, mire megjelent egy egészen magas, őszes doktor, és megfogta a nő vállát, aki meg, mintha megfeledkezett volna rólam, odavihogott neki:

- Károly, megint kávé? – óóóó, itt felcsillant a szemem. :D Nekem is kávét, nekem is, itt állok kávéra készen, hahó! …De… Térj már észhez, itt van a te nagy pillanatod!

- Öööö – remek, jó próbálkozás eddig a megszökésre… Kiskutyaszemek, az itt a megoldás!

- Mit kínzod a lakcímkártyájával őt is? – bökött rám a doki, mintha minimum a protekciós gyereke lennék. :D – Nem látod, hogy nincs meg neki? – ott volt a kezemben, de semmi probléma. Így sem nagyon szeretném felvállalni, ki vagyok és hol lakom, szóval nem lesz baj, ha oda sem kell adnom. Gyorsan zsebre vágtam, majd próbáltam műkönnyeket kicsalni a könnycsatornáimból.

- De ami szabály, az szabály! – morcizott be a nőci, mire az ősz bólintott, hadd nézzem meg a „nagyimat”, majd hozzátette:

- Ilyen kiskutyaszemekre én nem kérnék személyit! Meg olyan kis fiatal, 10 év körüli – WHAT? Nem sokára töltöm a tizenhatot, banyek!!! - El is felejthette elhozni magával! – mosolygott… Öö, kezd gyanússá válni számomra ez a hirtelen jött kedvessége. Meg tényleg 10 évesnek nézek ki? Agybaj!

- Rendben, de csak fél óráig lehet benn! Így is, ha nem szülővel jön, még jobban kikapok! – csóválta fejét úgy a Szeplőcske, mint Krisztán kaukázusi kutyája, mikor nem kapott jutalomfalatot. :D

- Kávé! – sikította az ősz orvos, mire én jobbnak láttam, ha óvatosan elmegyek onnét, és megkérdezek mást, hol is keressem Maklári Terézt. Azt hiszem, így hívják.

- Elnézést! – udvariasság csillagos hatos - Meg tudná mondani, hol ápolják Maklári Terézt? – erre a nővérke felvonta a bozontos szemöldökét. Most komolyan, nem ismeri azt a szerkentyűt, amivel a fej bozótját szokták kiserdővé alakítani (jó, tudom, sokan kietlen pusztává buldózerolják az erdőjüket, na, de ez egy másik téma)? Szemöldökcsipesz, ember! Egyébként már a folyosó legvégén álltam, és vártam az életmentő válaszát Bozontosnak – ma egyébként kifejezetten találó neveket adok az embereknek :D -, miközben a háta mögött lévő kávéautomatát szuggeráltam a szememmel, és próbáltam rávenni, hogy pénz nélkül csusszanjon ki belőle cseppenként a bármilyen kávé. :D

- Miért nem a recepcióst kérdezi? – borzolta össze a bozontját Bozontos, mire kezdtem roppant ideges lenni. De majd szépen elmagyarázom, mi az oka az idegrohamomnak, helyesbítésképpen, a mindjárt kitörő idegrohamomnak. De nézzük a jó oldalát: Ha agyvérzést találok kapni, legalább nem kell mentőket hívni hozzám, helyben vagyok. :D

- Azért, mert… Elment WC-re! – most gondolom megfogalmaztad magadban azt, hogy „Síra, te hülye vagy!”, de elmondanám, ha te ebben a helyzetben lettél volna, te azt mondtad volna, hogy: „Elment dobni egy sárgát”. Száz százalék! Na jó, bocsi. Igazából utóbbit én is mondtam volna, csak a WC rövidebb volt. Még csak véletlenül sem udvariasabb, áá, dehogy. Rövidebb.

- Ja, tényleg nincsen ott! – fedezte fel azt a tényt, hogy Szeplőcske elment kávét inni, amit viszont csak én tudtam, úgyhogy ötvöztem a kettőt, hogy ne legyen akkora bűntudatom: Elment a WC-re inni egy kávét, tök logikusan. Plusz, kísérte az ősz hajú, profi életkorbecslő is…A női mosdóba legurítani egy cappucinot. :D  - Ha most nem én lennék Terike gondozója, nagy bajban lenne! – szólta le az érdeklődésemet… Oké, én értem, hogy rosszul tettem, de mondja már, csak húsz percem maradt a kutatásra!!! A kórházakban tényleg minden full lassan és unalmasan megy, huh…

- Első emelet, balról az hatodik teremben van, jobbról a legszélső ágyon! – adott végre információt Bozontos, mire bólintással megköszöntem, majd felrobogtam a lépcsőn… Ja, ez körülbelül a negyedik kórházam a mai nap, mivel a biztonság kedvéért elmentem a kerület összes kisebb és nagyobb, állami és nem állami kórházába, hogy biztosan ráakadjak a „Tegnap éjjel hozták be, idős, késszúrásos nyomokkal, idős, ja azt már mondtam, rendőrségi ügyes” nagymamára, akinek már legalább négy különféle kórházban tudják, hogy van egy unokája. Ezért négy doboz süti jár, plusz egy "I'm The Hero"-s pulcsi!!! Ráadásul mindenhol olyan szerencsétlenek voltak a recepciósok, mint itt ez. De nyugi, Szeplőcske vitte a pálmát eddig, az fix…
Ám végre megvan az, akit keresek! Nagyi! … Úr isten.
    Mikor megláttam az idős nőt a szobában, elkerekedett szemmel csináltam róla gyorsan pár képet, hogy a sértettről is legyen megörökített pillanatom, meg hát legalább most nem lát senki. Rosszul gondoltam, mivel egy kar megragadott, és behúzott… Valahova. Jézusom!!!

- Ha megszólalsz, meghalsz! – tapasztotta a számra a kezét… Egy roppant ismerős hangú „idegen”.

- K… - azt akartam kérdezni, „Ki a halál vagy?”, de a jól megszokott kés már a nyakamnál vigyorgott… Szóval kevés kétségem volt afelől, ki szorít neki a falnak MEGINT…

- Most pedig végighallgatsz, szuka! A múltkor nem volt fullos szitu arra, hogy mindent elpofázzak. Rondaság! Mi az, jöttél kutakodni, szivike? Mit kattintgatod a gyökér fényképeződ, azt hiszed, mész vele valamire, HE? –suttogta kifejezetten a fülembe (köszönöm, tényleg), majd önkényesen kikapta a fényképezőt a kezemből (MI?!), és a földhöz csapta, ami ripityára tört… Barom!! Úr isten, mit fogok én mondani Zeronak, megettem a gépét?! Elkezdtem idegességemben rugdosni a Vöröskét – mert az tuti, hogy ő az -, mire odanyúlt a fájós oldalamhoz, és elkezdte maga felé nyomni… Ááá! Ez nagyon fáj! Valamit tennem kell, hogy békén hagyjon!! De kés a torkomnál, lefog, és még nyom is… Nem bírom!!! Mindjárt megőrülök a dühtől!

- Mi ez a ribis öltözet? Azt hiszed, tetszel így valakinek? Jó vicc, hm! – majd benyúlt a bordámhoz, és elkezdte tapogatni… A forró keze önkényesen "vizsgálta" a tegnap elszenvedett sérülésemet... Megölöm! KINYÍROM! Erre a mozdulatára ráharaptam a tenyerére (erre felszisszent), de a lendülettől felsértettem a torkomat a késsel, de ez már nem érdekelt. Senki nem érhet hozzám az engedélyem nélkül!!! Nem érdekel, ha most meghalok, de a becsületemet nem veszítem itt el!! Lebuktam, csöpögő vérrel kiszabadultam a szorításából, majd szembefordultam a sötétben a taggal, és gyilkos pillantást vetettem rá. Mint egy háborús katona: folyt le a torkomon a nullás vércsoportú vérem (tudom, ez az infó sokakat foglalkoztathatott), és ökölbe szorított kézzel álltam készen a harcra. A nyomoronc eléggé meg volt lepődve, ezt pedig kihasználtam arra, hogy ököllel kiüssem a kezéből a kést.

- Most már egyenlők vagyunk, baromarc!!! – ordítottam vele a lehető leggúnyosabb vigyorral, ropogtatva az öklöm, mire ő is elvigyorodott.

- Így van, bányarém! Hmmm, de szeretem, mikor fáj neked! Nem fáj a bibid? – A kis szadista… Adtam neki a lehető legerősebben (és jogosan!) egy jobb horgot, mire megmutatta, hogy csak kisfiú, és hogy maximum a külseje teszi azzá, nem a férfiassága: Két karral nekivágott a falnak, és elkezdte lenyalni a vért a torkomról (Ez nagyon beteg!! Fúj!!), mire gyomorszájon rúgtam. De már kezdett elhagyni az erőm, így nem tudtam mindent beleadni.

- Eressz el, te rohadék! – lökdöstem minden erőmmel el magamtól.

- Ahh, ügyes kislány, kár, hogy nem fájt! Imádom az… izgalmakat! – erre a férfiak gyenge pontjára céloztam, amit sikerrel elta…

- Maguk meg mit csiná’nak itten?! Doktor úr??!! – tátotta nagyra a száját… A takarítónő? Ekkora marhát! Képes volt a takarítók pecójába bevonszolni, ahova napjában ezerszer járnak ki – be a takarítók? Ez a gyerek full nem beszámítható… Meg milyen beteg hajlamai vannak?! Ja, és csak úgy felvázolnám, melyik pillanatban nyitott be a nénike:  a vörös - most már tehát te is tudod, hogy beteg hajlamú - tag minden erejével a véremhez akart keveredni, miközben én két kézzel taszigáltam el magamtól, plusz a jobb lábam a levegőben kalimpált, hogy eltaláljam vele a srác „gyenge pontját”.  Ez a gyerek tisztára olyan, mint egy vámpír, mondtam már? Ki az a beteg, aki ennyire áhítozik a vérre?!

- Itt találtam, ezt a fiatal leányt – egyenesedett ki, miközben fél kézzel letörölte a vért az arcáról… Fúj már, kezdek émelyegni… Nem a vértől, hanem az idegességtől! –, aki elesett, és ebbe a késbe zuhant! Mit képzelnek, miért tartanak itt késeket?! Bárki megsérülhet! – mekkora manipulátor ez a tag! Az eszem megáll, és elájul, atyám! És mi rajta ez a fehér orvosi köpeny? Honnan szerezte?!

- Nem tartunk itten… - sápadt el a nő teljesen – Az, mi a fene… Az a zsíros deszkámhoz köllött vóna… - hápogott kétségbeesetten, és majd’ elájult a vérem látványától… Ó, akkor ő meg erre érzékeny. Nagyszerű.

- Meg… - próbáltam megszólalni, de elcsuklott a hangom a dühtől, és mert nemrég vágták meg a torkom… De próbáltam magamon erőt venni! – Ő nem az, akinek gondolja! - kiáltottam rekedt hangon.

- Micsoda? – kapta a szája elé a kezét, mire a vöröske megragadott, és önkényesen kivonszolt a szobából.

- Össze-vissza beszél. Hallucinál. Ez a sclarozis halluciniezicus betegsége! Magának pedig ez az utolsó figyelmeztetésem! De elnézem, ha magunk közt marad a szitu…áció! – mint a vízfolyás, úgy talál ki lassan komplett diagnózist…Meg mi az, hogy hallucinálok? Az imént csapolt le ez az állat! Felrúgom!!! Rángattam a csuklómat, mire a folyosó végén sikerült kiszabadulnom. Elkezdtem rohanni előle, mint az őrült, de ő is futott utánam, mint egy pöttyös dalmata (Fehér alapon pöttyök, csak nála vörösek). Kár, hogy nem sokáig bírtam vérezve és fuldokolva rohanni, de legalább… Te szent ég! Egy olyan szobánál lassítottam le, éppen elkerülve a vöröske figyelmét, ahol egy fiatal fiú feküdt egyedül… Arccal a falnak, és éppen telefonált. A hajából és a recés hangjából felismertem. Ő az egyik tettes az öt fazon közül!!

- Tűnj innen! – állt meg mellettem teljesen nyugodtan a vámpír…

- Mi ez a hirtelen jött kedvesség, hülyegyerek? Kell a vérem? Marha! Addig maradok itt… - ennél a pontnál azonban oda kellett szorítanom a kezem az oldalamhoz, és már tényleg elegem volt a kórházból, mivel futás közben egy orvossal futottunk össze, az is egy nővérkével beszélgetett, és csak utánunk ordított, hogy „Lassabban a beteggel!”, amit mostanáig sem értek, miért ordibált, de mindegy. Elég volt ahhoz, hogy végleg kiakadjak...

- Ne avatkozz bele abba, ami nem a te ügyed! Kértem én szépen is! – nézett rám, és egy lépést távolabb állt – Nem bántalak… Khm, csak kotródj innen, rondaság! – itt úgy pofon vágtam, hogy az egész folyosó beleremegett. Őt még Takuminál is jobban gyűlölöm! Hol a diktafon… Benyomtam a gombját a zsebemben…

- Te, szépen?! Te voltál az, aki elintézte, hogy Maklári Teréz ott legyen, ahol! Ha meghal, az a te lelkeden szárad!!!  Tegnap éjjel! Megkéselted! – ordibáltam, mire elröhögte magát, miközben tudomást sem akart venni az ütésemről… Úgy van, csak buktasd le magad szépen!

- Te tényleg ennyire hülyének nézel? Ne játszd már túl a szereped, szuka… - majd elkezdett mosolyogva közelíteni, mire újra futásnak eredtem… Kivágódtam a hátsó ajtón, és a buszmeg felé vettem az irányt. El kell tűnnöm innen, mielőtt újra hozzám ér!!! Rendesen traumám van már miatta...Hallottam, ahogy mögöttem szedi a lépcsőfokokat…
    Megláttam egy helyközi járatot, ami tudtommal pont felénk is megáll, szóval felug…rottam rá, de miközben ezt tettem, a vöröske megragadta a csuklóm.

- Engedje el a hölgyet, hujj'igány! – kiáltotta a sofőr, mire az egész busz felém fordult… Áá, nem volt ciki, kicsit sem.  A vezető bezárta az ajtókat. Köszönöm, Istenem! Köszönöm, buszajtók!

Mire visszafordultam a bandavezér felé, éppen a busz előtt nyalogatta… a köpenyéről… a vérem. Az én vérem! Ez totál beteg!! Elkezdett tátogni, miközben a busz elindult… Ebből csak ennyit tudtam kivenni, miközben undorral bámultam bele a képébe: „Finom”… Elég! Csak gyógyuljak fel! Csak legyek egészségesebb! Újra felkeresem ezt a barmot, és még jobban ellátom a baját! Azért, mint elnéztem, szép monoklit gyártottam neki… Ilyen gondolatokkal ültem le tehát az első székre, amin nem láttam senkit, majd előkerestem pár zsepit, és a torkomhoz szorítottam. Az idegességtől remegve alig láttam a sárguló faleveleket… Mivel a szemembe könnyek gyűltek. De most még csak véletlenül sem a szomorúságtól!

    Miközben próbáltam magam összekaparni a buszon, több kérdés kavargott a fejemben: "Mit keresett ott a vörös?", "Miért törte össze a gépemet?", "Miért beszél velem úgy, ahogy, de közben meg a véremet akarja? Miért?!" Top egyes kérdőszavam tehát tutira a "miért" volt, de mindegy... Na hát, persze! Ott volt az a drogos gyerek is, mivel ő is elég szépen lesérült, meg tuti volt már benne anyag is, és érdekes módon őt elvitték a kórházba, engem meg nem...! Vicces, de tényleg! Kár, hogy nem tudok rajta nevetni. Nos, ez a vörös vérszipolyozó, őt látogatta meg, na meg felügyelte ezek szerint a nénikét is. Francba! Így hogy a szent mákos tésztába megyek vissza oda újra?! Most is szereztem egy újfajta sérülést, amit rejtegethetek kábé mindenki előtt... El is kell valamivel takarnom, jutott eszembe a frappáns gondolat, szóval megnéztem, elállt-e a vérem - juhé, igen -, majd az összes hajamat előredobtam a nyakamhoz. Ilyenkor örülök,mint majom a farkának, hogy van olyan hosszú hajam, ami akár egy sálként is tud funkcionálni. :D Majd hirtelen, megláttam azt a sikátort, ahol az egész ügyem kezdődött... Talán, ha a kórházban az agyilag üres hálózsákokat érő emberkék nem tudnak segíteni, majd a sikátor ad infót! Elkezdtem tehát idegbetegeket megszégyenítő módon nyomogatni a megállásjelzőt (50000 lenyomás/1 másodperc), mire a buszsofőr gyilkos tekintettel megállt, és hagyta, hadd "Szabaduljak el". Remek, köszönöm szépen, igazán.

    A sikátort két rendőr "foglalta el", éppen pókereztek. Az eszem megáll ezen a huh de király igazságszolgáltatáson! De azért kihúzták a "Belépni tilos!" szalagokat a tett helyszínére, ahol még mindig látszódtak a vérnyomok... 

    Próbáltam a fakabátok számára láthatatlan maradni, így hangtalan léptekkel átléptem a szalagon túlra, és elkezdtem a bozótos segítségével körülnézni. :D Na, ezt megint jól megfogalmaztam... A lényeg, hogy próbáltam beleolvadni az impozáns környezetbe a dzsindzsa segítségével. :D
    Kutatásom után jelentem meghajolva, találtam egy marihuánát ábrázoló karkötőt (az százezer százalék, hogy ez a drogos "ékszere") , rengeteg vérfoltot, na meg az általam használt hajgumit... Ezeken kívül semmi érdemleges sem hevert a földön...

- Maga meg mit csinál ott?! Megállni, szemtelen! Oda tilos a belépés!! - jött felém a kártyáját hirtelen a mini asztalra csapó zsaru. Hoppá, bocsi, hogy felborítottam a frankó kaszinótok ominózus hangulatát, csak a munkámat végzem! A másik egyébként meg csak réveteg tekintettel elkezdett ásítozni, szóval legalább egy az egy elleni a harcom. :D Ajaj! Válaszra sem méltatva nekiálltam futni, mint az őrült, és kijutottam a sikátorból, mire futás közben magam mellett találtam... A kapucnis tagot. MI?!

- Te meg mi a halált keresel itt?! - lihegtem mellette rohanva, de ő rám sem nézve, a fejére hajtotta a kapucniját, és leelőzött...Pedig azért válaszolhatott volna, ch! Na jó, én sem nagyon válaszoltam a süninek, de azért én nem vagyok süni...Csak egy lerobbant Napóleon reinkarnáció, akinek a kardja csak isten tudja, hova veszett...Ajj, akkor itt a nyomozást egyelőre fel kell függesztenem, előrehaladásom meg kábé semmi. Na jó, annyira mégsem, mert legalább tudom, melyik kórházba kéne visszamennem, meg már rájöttem, hogy de nem csinálnak semmit a helyszínen a rendőrök... Zsebre vágtam a szerzett tárgyakat, majd hazafelé kezdtem el vánszorogni...

    Még csak az utcába fordultam be, amikor megláttam, hogy valaki matat a kapunk előtt. Először azt hittem, hogy Zeron jött haza (ami csak azért baj, mert akkor magyarázkodnom kellene, hogy mégis hol voltam és mit csináltam), de amikor megláttam egy másik "egyedi"-i (Haha, kreáltam egy új szót :D Nem úgy egyedi, hogy a személyisége tökély, hanem úgy egyed-i, mint az űrlény, vagy Takumi - bár ez a kettő személy egy és ugyan az -, szóval egy személyi alak. Na jó, gratulálok Síra, a megfogalmazási készséged egyenlő a nullával. :D ) alakot, annyira megörültem, hogy megúsztam a lecseszést...Vagyis csak így hittem. Automatikusan előredobáltam a hajamat a nyakamhoz, hogy ne vegyék észre a sérülésemet...
- Na, ki ne akadj - kezdte Krisztán Bontit böködve -, de megtaláltam az elveszett báránykát!
- Báránykát??! Te agyilag analfabéta, ennyire hülye nem lehetsz! Random eltűnik azután, hogy eltörte xy bordáját?! - akadt ki mégiscsak Bonti, én meg csak álltam és néztem, hogy mit összeveszekednek ezek ketten, de azért halkan megjegyeztem, hogy "Nem eltört, csak megrepedt, és nem xy, hanem egy, vagy kettő...Vagy három!", de ezek persze le sem reagálták a válaszom.
- Ja, de mit kezdjek?! Tomboljak úgy, mint te?! Nem eléggé égetem magam már maga azzal a ténnyel, hogy veled lógok?! - szállt be Krisztán a csatába.
- Nem is tudom ki picsogott a suliba, hogy "Jajj, Síra nélkül nincs értelme az életemnek!" - folytatta Bonti.
- Hé, köcsög! - vágta fejbe erélyesen Krisztán a "barátját". - Az nem én voltam, hanem az a féreg Tegumi!
- Ja, téll'eg! - gondolkodott el egy picit Bonti - Ennek hála nem volt japánunk, mert a tizenkét halála után kiviharzott a teremből...
- Ha ezt így megbeszéltük! - szóltam közbe, mert az oké, hogy az utca kellős közepén vitázunk (a szomszédok már megszokták) de a Tegumis rész kicsit felháborító, vagyis csak nekem, mert ugye a többieknek volt két dupla lyukasa. - Na jó! Ti azt csináltok amit akartok, én meg bementem!
- Megye...Takarodj már innen, te pancser! - lökdöste Bonti Krisztánt, hogy ő jöhessen be először a kapun...Öö...De...
- Mi van?! - szállt be a lökdösésbe a pancse....akarom mondani Krisztán is. - Én láttam meg hamarabb Sírát, én is megyek be előbb! Sőt, csak én megyek be, te meg húzol a francba, barom!
- Hah, csak szeretnéd! Kompromisszum, te láttad meg először, így én megyek be, te meg tiplizel!
- Kuss már! - ordítottam el magam (Bár azért nem nagyon akartam erőltetni a torkom, de a hangszálaimmal már semmi gondom nincs... :D), mire felém kapták a fejüket és azzal a lendülettel be is zuhantak a kapun. Igen, mondani akartam, hogy elég nagy a kapunk ahhoz, hogy ha súrolva is, de elfér egymás mellett két ember. - Ha sikerült felnyalnotok a földet, akkor felvetnék egy igen egyszerű megoldást: Gyertek be mind a ketten, és nem lesz gond!
Erre a fiúk lendületből felugrottak a földről  és (a közben általam kinyitott) bejárati ajtó felé robogtak, majd megint egymást kezdték el lökdösni a vállaikkal, és folytatták az imént elkezdett vitát.
- Komolyan, mint valami kis pisisek, akik most kapnak cukrot...- sóhajtottam, majd belöktem őket az ajtón, így most a nappaliban található szőnyegünket nyalták fel. Mindegy, úgy is porszívózni akarta Zeron valamikor...Vagy már megcsinálta? - Hé, mégis mit csináltok?
- Ja, versenyzünk, hogy ki ér fel hamarabb a lépcsőn! - mosolygott kedvesen Bonti.
- Na, ne akasszatok már ki! Toljátok le mind a ketten a seggeteket erre a nyomorult kanapéra! Most!! - akadtam ki teljesen, mivel azért na...Én sem rontottam be Bonti házába úgy, hogy megyek aztán csak kiakadok valahol.
- Bocsi! - nézett kiskutyaszemekkel Krisztán, már a kanapén ülve Bonti mellett. - Amúgy, megnézhetjük a szobád?
- Ez jó ötlet, vers.... - kezdte Bonti, de félbeszakítottam a zseni gondolatát.
- Nyugi van már skacok! Komolyan mondom, Bonti, most vissza akarod adni a hétfői dolgot? Mert most ehhez tényleg nincs energiám... - sóhajtottam.
- Most, hogy mondod... - villant fel Bonti feje mellett az a bizonyos kis lámpa - Ha ez hamarabb eszembe jut, máshogy kezdem az egészet! Pölö... - ja igen, ezt a szót direkt ilyen bénán mondta :D - én is rohangáltam volna...
- Marha, már megtetted... - jutott eszembe az a kis rázuhanós szitu múltkorról, amikor Krisztán megszólalt full fapofával a térdén könyökölve.
- Mégis, mi volt hétfőn?
- Öö...semmi! - reagáltuk le egyszerre Bontival.
-Ahha, jó!...És most, nyögjétek ki! - kezdett feszült lenni a légkör, és most felcserélődött a helyzet: Krisztán támasztotta a konyhapult hátulját, miközben karba tett kézzel várta a magyarázatunkat. Ja, igen, és én kerültem a kanapéra, Krisztán helyére...
- Szóval, miért is van az, hogy a saját házamban engem kérnek számon? - kérdeztem meg cinikusan, mert azért nagyon vicces a kialakult szituáció.
- Hülye, kellett neked felhozni!- cseszett le Bonti.
- Kellett neked folytatni!- kontráztam le.
- Jó, engem hidegen hagy, csak bökjétek már ki! Síra? - nézett rám Krisztán.
- Miért nem én? - reklamált Bonti
- Mert nem, és kész! - tett pontot a kérdés végére Krisztán.
- Oké, szóvaaal...- kezdtem bele, és gyorsan átpörgettem a fejemben az összes olyan lehetőséget, ami...Állj, én miért is magyarázkodom Krisztánnak??
- Síra, megjöt...te..m... - lépett be az ajtón Zeron, és elég érdekes fejet vágott, amint meglátta Krisztánt, és Bontit - Áá, Béni ééss...
- Ne már! - próbálta visszafogni a röhögést Krisztán, majd odament a nagybátyám elé, majd kezet fogtak - Reven Krisztán, Síra osztálytársa vagyok, és hoztam neki a házit. Bonti...vagyis Béni meg csak elkísért.
- Áá, ez igen!- bólogatott Zeron - Síra, vannak normális ismerőseid is?? Tetszik a srác!
- Mi? Ő mégis miért jön be neki?? - értetlenkedett Bonti.
- Mert melegnek hiszi, így nem jelent rám veszélyt - válaszoltam Bonti kérdésére, mire a srác röhögni kezdett, Krisztán meg olyan értelmes fejjel nézett hátra ránk, hogy azt leírni sehogy sem lehetne. :D
- Na jó, gyertek skacok, felmegyünk a szobámba! - indultam meg a fiúk követésével, de Zeron most sem hagyhatta ki, hogy ne szóljon közbe.
- Egy szobában egy fiúval? - szólt utánunk felvont szemöldökkel.
- Kettővel és tanulunk, vágod... - forgattam a szemem, majd felhessegettem a lépcsőn a fiúkat. - Most komolyan, mozduljatok már az útból! - toltam be őket a szobámba, mivel mind a ketten lefagytak, pedig még nem is volt annyira rumlis a szobám.

- Bocsi, eddig kaotikus állapotok uralkodtak itt, tehát... - gondolkodtam el egy picit a jó válasz érdekében, amikor meghallottam kedvenc kis (na jó, nagy és ő az egyetlen, szóval még jó, hogy kedvenc :D) nagybátyám hangját, amint az üvölti, hogy "Síra! Gyere le, kérlek! Most!!" Igen, tehát igazán imádni való... - Tudjátok mit? Csak ne vágjátok gallyra a szobám! - csuktam be rájuk az ajtót, és robogtam le Zeronhoz, de mivel sehol nem találtam, így át kellett mennem a ház, azon részébe, ami az ő kis zuga (itt szokott dolgozni, meg van egy külön szoba is, ha már nincs ereje felmászni a lépcsőn), ahol meg is találtam, de éppen nagy sebbel lobbal pakolta a ruháit a bőröndökbe. Ezt nem igazán értettem, de mielőtt leírnám, hogy pontosan mi is történt beragasztok ide egy alaprajz szerűséget, hogy el tudd képzelni a házunka (plusz, gonoszságból is, hogy furdaljon kicsit a kíváncsiság :D)

- Miért...Pakolsz? - kérdeztem meglepődve a fejemmel követve nagybátyám minden egyes őrülten gyors mozdulatát.
- Síra, holnap el kell utaznom! - nézett rám sajnálkozó tekintettel.
- R-rendben... - dadogtam, bár ez ugye megszokott...Vagyis, hogy el kell utaznia a munkája miatt, hiszen egy híres nagykövet könyvelőjeként rengeteg helyre utaznak el együtt. Bár Zeront már lassan helyettes nagykövetnek lehetne hívni, mintsem könyvelőnek.
- De ez most más lesz! - állt meg egy pillanatra, majd egy listát kezdett el nézegetni - Tehát...hova is raktam az öltönyeimet?
- Fent hagytad őket... - segítettem ki, majd rohantam utána, ugyanis megindult az emeletre, fel egyenesen a szobájába. - Miért is lesz ez más? Mindig el szoktál utazni.
- Igen, de egy hétre megyek...Fogd! - adogatta a kezembe az öltönyeit, és más egyéb ruháit. - Ma este indulok, mert el kell intéznem még valamit az irodában, és holnap hajnalban indul a gépünk. Egyenesen Japán fővárosába, Tokióba utazunk, és csak jövő pénteken jövünk haza.
- Mi van? - szaladt ki a számon - De hisz alig pár napja jöttetek vissza onnan, most mégis miért mentek megint?
- Síra, tudod, hogy nem mondhatok részleteket! Inkább gyere, elő kell szednünk még a cipőimet is! Azok... - gondolkodott az emeleti folyosón kavarogva, majd benyitott a szobámba, és a fiúkat letudta egy "Óó, bocs fiúk, rossz ajtó!" beszólással.
- Lent vannak... - segítettem ismét.
- Jaj, igaz! - csapott a homlokára - Aj, mindent száz helyre rakok, sosem találok semmit...Hoznád a cuccokat, ha nem nagy gond?
- Persze! - indultunk meg a lépcsőn lefelé.
- De ne haragudj, tudom, hogy ez most hirtelen jött! - sajnálkozott a nagybátyám.
- Hirtelen, igen! - adtam hangot a véleményemnek - Beszélni akartam veled valamiről, és most jöttél haza, de már megint elmész! Főleg, hogy fontos dolog lett volna! Ráadásul most még itthon is kell vegetálnom, Zeron...
- Vigyáztál volna jobban a faágakkal! - vette ő is veszekedősre a hangsúlyt - Amúgy, mi a gond? Mondd, hallgatlak!
- Nem faá...Áá, mindegy! - legyintettem, mert ebben a témában nem fogom tudni meggyőzni - Viszont, édes kevés ennyi idő a probléma megbeszélésére!
- Ügyes kislány vagy, Síra, megoldod! - mosolygott biztatóan és le is tudta a dolgot ennyivel.
- Tudod mit? Nem akarok örökké mindent egyedül megoldani, mert anyám kitudja merre kószál, apám vagyis a te hőn szeretett bátyád meg még arra sem képes, hogy érdeklődjön irántam, sőt szerintem már azt is elfelejtette, hogy létezem! Tesóm nincs, tehát csak te lennél nekem, de az sem ér semmit, mert mindent letudsz egy "Ügyes vagy, megoldod" dumával! - kezdtem meg az egyetlen komoly vitaforrásunkat, ami gyakran előjön közöttünk. Végül is, teljesen jogosan adok hangot a véleményemnek, mert képzeld csak el, milyen, amikor kis szaros korod óta bébiszitterrel nősz fel, mert se szüleid, se semmid, az egyetlen rokonod meg éppen munkaügyben robotol valami tök eldugott és az isten se tudja miért jött létre országban! Persze, amint nagyobb lettem, már nem kellett bébiszitter, és akkor lett jól bevetett mondata az "Ügyes vagy, megoldod"!
- Jó, most nincs időm veszekedni! - tette karba a kezét egy percre megállva. - Menj fel a szobádba, törődj a vendégeiddel, most csak hátráltatsz, és nekem tíz percen belül a munkahelyemen kell lennem, és sehol nem vagyok még!
- Oké! Zárd le a vitát, mint mindig! Legyen jó utad, Zeron! - sóhajtottam majd felrobogtam a lépcsőn. Az ajtómhoz érve erősen lüktetni kezdett az oldalam, így pár percre megálltam és vártam, hogy vége legyen a "rohamnak". Ezalatt az idő alatt végiggondoltam, hogy megint csak értelmetlenül vesztünk össze, mert változás nem történt, csak a szokásos "Nincs válaszom, vagy, ha van is, akkor az csak a munka" szindróma. Amint kezdett alábbhagyni a fájdalom eszembe jutott, hogy két srác is a szobámban van, és valószínűleg egymást ölik a bútoraimmal. Egy nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót és mit ad isten? A fiúk nemhogy szétszedték volna a szobám, de még nem is verekedtek, inkább az ajtó nyitásával együtt dőltek ki a lábam elé, ami egyenlő azzal, hogy végig hallgatták az egész előbb történteket. Csodás, és még a nőkre mondják, hogy kotnyelesek...
- Remélem mindent tisztán és érthetően hallottatok! - léptem el mellettük, majd a leültem az ágyamra.
- Nem egészen, azután, hogy lementetek már nem hallottunk semmit! - jött rá az őszinteségi roham Bontira, mire Krisztán fejbe vágta egy "Barom, kussolj már!" megjegyzéssel. Amikor kinéztem az ablakon rájöttem, hogy nincs sok kedvem most senki társaságához, így pont jókor jött, amikor Zeron benyitott a szobámba.
- Csak mert utálok haragban elmenni... - kezdte aranyosra változtatva a hangját, de azért erősen érezhetővé tette, hogy ez csak puszta sablon kedvesség, még véletlenül sem bocsánat kérés vagy ilyesmi. - Mentem, pénteken! - ja igen, a nagybátyám eltanulta tőlem ezt a köszönést. Ha duzzogok mindig ilyen egyszavas válaszokkal lépek le.
- Oké, de dobd ki őket, létszi az irodába menet! - mutattam hátra sem nézve a fiúkra, mert én még mindig azt a nagyon érdekes sárga falevelet bámultam az ablakom előtt álló fán.
- Rendben, de akkor induljatok, még sok a dolgom! - ment bele Zeron.
- Ch! - szaladt ki a számon, majd hátra vágtam magam az ágyon a szemeimet eltakarva a kezemmel. A srácok összeszedték a cuccaikat, majd egy "Szia, még beszélünk!" köszönéssel léptek ki a szobámból, utánuk Zeron vonult ki, de csak félig csukta be az ajtómat, mivel még neki mindig volt mondandója, természetesen...
- Azért, legalább velük nem kéne így bánnod, ha már vették a fáradságot és eljöttek meglátogatni!
- Hmpf, mióta érdekel, hogy hogy bánok másokkal? A munkád miatt sosincs időd odafigyelni rám, legalább most ne add a jóravaló apa figurát! - ültem fel az ágyban törökülésbe, majd ránéztem a nagybátyámra, aki mit sem mondva az előbbi beszólásomra becsukta maga után az ajtót, majd egy "Induljunk, már így is késésben vagyok!" megszólalással megindult a fiúkkal.

   Már éppen kényelmesen tudtam elhelyezkedni, amikor megcsippant a telóm. Már miért is ne? Pont akkor zavarjanak meg, amikor a legjobb pozíciómat találtam meg, de várjunk csak...Miért lett pár perc alatt ennyire szürkületi idő? Ja, hogy azért mert bealudtam pár órácskára...Na mindegy, ha már itt vagyok megnézem milyen indokból vette a bátorságot Krisztán, hogy felköltsön.

    Tehát, végül ez volt az a merész indok...Hát, mindegy, úgysincs jobb dolgom, mint egy társaságba kerülni Krisztánnal és Nalával este 9-kor. Mármint a kutya nem baj, csak Krisztán jelenléte irritál picit.
- Még mindig fújsz? - kérdezte hosszas hallgatás után a gondolataimban említett szamár, azaz félreértés ne essék, nem a kutya, hanem a gazdája Krisztán. :D
- Nem! - akartam lezárni a kellemetlen beszélgetést, de miért is hagyta volna ő urasága?
- Nagyon fontos dolgot kellett volna megbeszélnetek?
- Igen, de ha már így felhoztad! - lettem egyre ingerültebb - Úgyis végig hallgattátok a magánéletemet, miért is nem vágod, hogy megtudom oldani?
- Mert mondani könnyű, de saját tapasztalatból tudom, hogy könnyebb kibeszélni, mint magadban tartani... - na ez fura volt. Krisztántól egyáltalán nem megszokott ez a...a...kedvességes-szerű (?) hangnem, és a lelkizés (?).
- Oké, de nincs para, jó? - próbáltam lezárni megint a témát, mert egyrészt nincs kedvem órákig a számat koptatni egy olyan embernek (aki ráadásul pont Krisztán), aki még minimális ismerettel sem rendelkezik a jelenlegi problémám témájával kapcsolatban, másrészt már megmondtam, hogy megoldom magam is.
- Hagyd már ezt abba! - emelte fel Krisztán a hangját - Én is mindennap veszekszem az őseimmel, mégsem tudom egyedül megoldani a dolgot, nemhogy még te a sajátodat!
- Kössz! - na, tényleg ennyit a kedvességéből. Lehet, hogy ez nála még csak kísérleti szinten megy, de ha stopperrel kellene mérnem, hogy meddig bírja a kedvességet, szerintem kiverni az indexmérőt... - Na, én itt ellépek, szia!
- Izé, várj! - kiabált utánam Krisztán - Amit az elő...
- Már el is felejtettem! - intettem neki, majd sarkon fordultam, és indultam is haza. Fárasztóbb volt ez a pár perces séta, mint gondoltam. Ha hazaértem, visszaájulok az ágyba. :D
    Mikor beestem a lakásba, megcéloztam az ágyamat...A konyhából, ami elég viccesen vette volna ki magát, és mivel teleportom az nincs - kár, hogy még nem találták fel, viszont höhö, majd én leszek a feltalálója -, ezért felvontattam magam az emeletre, majd illendően...Felkapcsoltam a villanyt. Ekkor elállt a lélegzetem egy pillanatra: Egy hatalmas fehér plakát lógott a falamon, kék vastag betűkkel ráírva, hogy: "Fel a fejjel!"...Ekkor két kérdés villant át az agysejtjeimen:

1. Ki volt az, aki bátorkodott felragasztani a falamra egy üzit? :O
2. Basszus, nem zártam be az ajtót?! Áááá!

    Mivel egyik kérdésemre sem tudtam összefüggő választ megalkotni a fejemben (Kábé ennyi sikerült: Ööööööö...Passzok... passzok mindenütt!), ezért üres tekintettel, hülyén vigyorogva hátráltam pár lépést, hogy megfogódzkodjam az éjjeli szekrényemben, mert igen: mindjárt összeesek a tudatlanságtól, na meg az álmosságtól. :D Ekkor viszont még egy meglepetés ért...

A kedvencem! Nem elég, hogy csoki, de még a kávéhoz is köze van! Síra, a mennyek kapujában vagy! Magamhoz szorítottam a csokit, és csak bámultam a "Fel a fejjel!" feliratot, miközben ráborultam az ágyamra...Egek, a mai nap kész hullámvasút volt a szívemnek, na meg a testemnek...Még mindig gőzöm sincs, ki volt ez a végtelenül kedves valaki, aki mosolyt csalt az arcomra, de mindenesetre ezer köszönet neki. :) (A csokit egyébként addig öleltem magamhoz, míg rájöttem, kezd olvadni, szóval megettem, és utána víg álomra hajtottam buksimat.)