27. Fejezet - Elhitted

október 7. csütörtök

- Yamanaka Sirállia, olyan szép lúdnyaka van, miért rejtegeti?
- Azt nem lúdnyaknak szokás mondani - csóválta a fejét rosszallóan Zeririn, amivel habár egyetértettem, most mégsem adtam ennek a véleményemnek hangot.
- Az teljesen mindegy! - ellenkezett Rem, hiszen szerinte még mindig "lúdnyakam" van, amit nem kéne a hajammal meg a kezeimmel takargatnom, és én ennek meglehetősen örültem. Remélem jól felhizlal, aztán levág. Így is már annyiszor vágták el a torkomat idézőjelesen, hogy simán megeshet, hogy a legközelebbi máris újra megtörténhet. Valahogy már megszoktam. És igen, a hangulatom az egekben volt, már majdnem kifogástalan!

***

- Nem kéne takargatnod, attól még nem fog eltűnni - okoskodott mellettem Zeririn, miközben szépen lassan battyogtunk hazafelé a köves úton, én pedig már azon elmélkedtem, mivel és hogyan üssem le. Mióta a suliban találkoztunk nap végén, miután sikeresen előkerítettük szó szerint véres harc árán a feladatlapot, senki más nem dekkolt a tanárral, csupán Zeririn, és nekem úgy tűnt, hogy az ujjaival már számolgatta a saját és a mi pontjainkat, ha esetlegesen mégis megmentjük a tesztet. Nincs mese, Zeririn nagyon szeret versenyezni, majdnem vagy még jobban is, mint Kíra. Mi meg Bontival szerintem már nem kifejezetten érdeklődünk sem a verseny, sem... egymás iránt. Úgy sétáltunk egymás mellett hazafelé, mint kettő idegen. Legalábbis én így éreztem. Bonti a szokásosnál lassabban ballagott, miközben olyan hangosan hallgatta a fülébe dugott zenét, hogy még mi Zeririnnel is tisztán hallottuk, hogy Dead By Aprilt hallgat. Csodás, csak éppen arra már nem figyeltem, melyik számukat is pontosan, pedig én is szeretem azt a bandát. Nos, de visszatérve a "két idegen" fogalmára, valóban így mentünk egymás mellett. Még ez sem történt meg, de hiszen ezt most festettem le... Hűha, nagyon zavaros a megfogalmazásom, egyszerűen nem tudok épp ésszel összetenni normális mondatokat. Bár, a mai eseményekre visszagondoltam, és rájöttem, nem is csoda, miért viselkedtem úgy, ahogy.
- Sirállia! - rántotta maga felé a karom Zeririn, és nekem ekkor esett le a tantusz: nem válaszoltam neki. A számba haraptam, és éreztem, ahogy az egész nyakam megfeszül erre az apró mozdulatra. - Nagyon fáj?
- Ennyire...lá... - de itt újra elharaptam a szám, a szemembe pedig majdnem könnyek szöktek. De csak majdnem, ennyire még nem vagyok érzékeny. Sőt, jelenleg még a saját életem sem tudott érdekelni. Zeririnnek pedig semmiképpen nem éreztem, hogy jó lenne elmondani, ami délután történt. Még a végén a Bontis eset is kicsusszanna a számból, és akkor... nekem annyi... Vagy inkább Bontinak annyi? Vajon Zeririn hogy reagálna? A gondolataim hatására megérintettem a nyakam, majd elcsodálkozva vettem észre, hogy már haza is értünk. Zeririn is felfogta a mindannyiunk számára lejátszódó eseményeket, így bizonytalanul intett egyet, majd Bontival továbbsétált. A srác meg... Csak gyorsan biccentett egyet, majd tök lazán továbbhaladt Zeririnnel az oldalán. Hát... Oké.

***

Nagyjából ennyi történt...tegnap. Ja, vagy azt hitted, hogy még a szerdát írom? Hát, nem, mégpedig azért, mert mihelyst becsaptam az ajtót, olyan szinten letámadott az a kis dög, amit fáradtságnak hívnak, hogy alig értem be a szobámba és vetődtem le az ágyamra, már álomba is merültem. Egész éjjel random bicskákkal, na meg random denevér meg vámpír Bontikkal álmodtam, és mire magamhoz tértem (felébredtem, haha), tisztára levert a víz. Nem is értem, hogyan történhetett ez, hiszen tök aranyosak a denevérek, főleg akkor, mikor barna hajuk van és világítóan kék szemük, ezzel együtt pedig hajaznak... Blackwell Bontira... személyesen.
Mihelyst kivágódtam a puha ágyikómból, lezuhanyoztam és megpróbáltam olyan füzeteket tenni a táskámba, amilyen órám egyáltalán lesz is ma (nem figyeltem az órarendet, szóval ez a műveletem olyan lutri lett), nagyjából eligazítva éreztem magam, így megindultam a konyha felé. Ahol hát... Gray... kissé nekem esett.
- A nyakad!!! - állított meg a vállamnál fogva, majd rázott össze-vissza, miközben hadart. - Tegnap nem vettem észre, mert ment az a brutális akciófilm a TV-ben, amit te még hírből sem ismerhetsz, na meg egy picit be is aludtam, na meg azért hívtak is, na meg azért - vett idegesen levegőt -, de azért egyben vagy látom. Gyere! - ragadta meg a csuklómat, majd ellenvetést nem tűrve berángatott a mosdóba, ahol konkrétan megkínzott, mint egy kísérleti nyulat: valami csípő folyadékkal égette halálra a bőröm, majd utána egy köteg sebtapaszt rakott rá, de előtte percekig méregette, milyen mély lehet a sebem. - Orvoshoz azért el kéne vele menni! Gyere! - rángatott volna tovább, de én már meguntam, hogy egy hajasbaba vagyok, és cibál ide-oda, ahogyan ő szeretné, szóval megálltam a nappalink közepén, akár egy cövek.
- Nem megyek - suttogtam a földet pásztázva. - Max suliba megyek, de oda is csak azért, mert itthon sem akarok lenni - kaptam magamra a táskám és az egyik sportcipőm, majd a tök elnémult Gray értetlen pislogása közben végigvonulva a küszöbre tettem a lábam. Itt viszont belém nyilallt a lelkifurdalás: azért mégiscsak segített, meg aggódott értem, én meg ilyen bunkón elhúzok... - Köszönöm... ezt - mutattam bénán a nyakamon lévő tapaszokra - mivel a fél dobozt rámpakolta pusztán szeretetből, asszem' -, majd még bénábban átestem a küszöbön, mormogtam egy sziát, mire a fiú értetlenül röhögött, megjegyzem, full logikusan. Ha a helyében lennék, én is úgy vélném, hogy valami komplett ideggörcsös idiótával van dolgom.
Szóval hát így indult mesés reggelem, plusz mindezen események után felvilágosodtam, hogy öt macskánál is több életem van. Csak azt már kómás fejjel nem tudtam számológép nélkül kiszámolni, hány élete van öt kilencéletű cicának, de nem gond, ez most igazán nem volt lényeges a mai napomban. Továbbá suliba sétálva is csak nyolc autó és kettő busz akart elcsapni, tehát meg tudtam állapítani, hány jármű akart véget vetni kivételesen különleges életemnek, mégpedig számológép nélkül. Jé, kezdtem ébredezni! Ja, és természetesen Bonti nem jött el reggel, hogy együtt menjünk be a Szent Reviulsba, mint egy jól együttműködő, nyerő csapat. Ó, az túl mesei szituáció lett volna, tudod, mint a hétfejű farkas Piroskával, meg az ordas sárkány... Akarom mondani, az ordas farkas Piroskával, meg a hétfejű sárkány. Elnézést.
- Hát ez nem lehet igaz, hogy nosztalgiázik itt már megint! - mutatott rám az Átkom húsos ujjaival. Jaj, ne! Ezzel a "nosztalgiázunk" rikoltozásával csak nem arra akart az imént célozni, hogy nosztalgikusan mertem késni a témahét első, reménytelenül semmitmondó órájáról késni öt percet hétfőn?! A hétfők azok már csak ilyenek! Vagy...várjunk csak?  - Nézze csak meg, mindenki itt van, maga meg elvágja a torkát ahelyett, hogy csatlakozna köreinkhez! Fölháborító a mai fiatalság! Mindenki hirtelen "öngyi" akar lenni! Hát még ha dolgoznotok is kéne, akkor vajon mit éreznétek! Hát nem éreznétek jót, az is biztos! És még...
- Csak egészen nyugodtan, Serena-sensei, Síra-chan - ekkor esett le, hogy Tegumi mennyire hiányzott... No, de milyen nap is van ma? Hétfő? - pár percet késett - nézett eszméletlenül szívdöglesztően az órájára Takumi: a haját először is félretűrte, hogy ne a hajszálai mondják meg, hányat mutat a tökéletesen tökéletes bőrszíjas karórája, miközben nagyot szippantott a levegőbe, hogy ellenőrizze, két liter helyett hat liter pacsulival fürdött-e reggel. A hét liter nála az ideális, de az sem baj a mai napon (még mindig nem tudom, milyen nap van ma) Olyan jó, hogy ma ők ketten lesznek a felügyelőtanáraink! - Nyugodtan üljön le, kedves - mutatott rá a székemre bájosan. Ch, hát ez észbontó.
- Vágom, hol a helyem - vetettem oda neki foghegyről, majd senkire sem nézve - gondolom mindenki levágta már "Serena-sensei" beszólása előtt is, hogy úgy nézek ki valóban, mint akinek a minap keresztülvágták a torkát - megpróbáltam minél diszkrétebben helyet foglalni.
- Hé, Krisztán - fordultam hátra illedelmesen, amint levágtam magam a helyemre.
- Mi va'? - flegmázta oda nekem össze ezt a csodás cicerói körmondatot, amit már megszoktam. A tollát természetesen már a mutató és a hüvelykujja között forgatta, holott rohadtul semmit sem írtak a többiek, plusz a tanárok sem körmöltek a táblára. Konkrétan annyit láttam a tanításukból, hogy mind a kettőnek járt a szája, csak éppen azt nem tudtam már leszűrni, konkrétan mit mondhattak. Valahogy ilyen "kivezetem a tanár hangját a hallóközpontomból" szuperképességem lehet, vagy fene se tudja.
- Milyen nap van ma? - meredtem rá álmosan, ő meg legyintett egyet, de olyan erővel, hogy a tolla leesett a földre.
- Honnan tudjam, mi vagyok én, kalendárium?
- Nem, te egy degenerált vagy, igazad van - csaptam rá a fejemre. - Csütörtök! Nosztalgiáztam a szerdáról, ami tegnap volt, tehát ma csütörtöknek kell lennie, ez az!  Kösz, nem is vagy te olyan végtelenül degenerált! - veregettem vállon, majd ugyanazzal a lendülettel, amellyel elkaptam a kezemet a válláról, előre is fordultam.
- Őőő... Oké? - halászta fel a földről a tollát Krisztán, miközben próbálta összerakni az általam felvetett találós kérdésre a megfelelő választ: Mi a francot segítettél te ma Sirálliának?

A következő pillanatban nem örülhettem magamnak eléggé, hogy kiderítettem, milyen napot írunk, mivel megszólalt az elfelejtett tárgy a zsebemben: a telefonom. Illetőleg az elfelejtés fogalma a lenémítására vonatkozott. A fenébe is!
- Nem elég, hogy késik, még a telefonja is megzavarja az óra menetét! Kifelé!!! - dübörögte a hangfalán (száján) Serena az igét, én meg rájöttem, hogy nekem szólt, és az osztály még mindig leesett állai és csendes szájai között szlalomozva ki is surrantam a teremből. Bontit nem is láttam. Még jó, most hozzá volt a legkevesebb kedvem. Krisztán viszont ugye már készítette az egyik életveszélyes tollát, hogy leamortizálja a hátamat, szóval őt különösképpen nem rendítettem el a kinézetemmel az engem való ostromlástól, "hál' Istennek". De őt is el kellett keserítenem, kemény egy perc múlva már a folyosón folytathattam ezt a mosogatólé témahetet, a telefonom társaságában, amit felvettem anélkül, hogy megnéztem volna, ki zargatott.

Én: Háló?
Ismeretlen: Mit háló? A nagy röhögésben, amekkorát vetődtél, elfelejtettem érdeklődni, már megint hol cseszted szét magad.
Én: Gray?!
Gray: Neked nem írja ki a számom? Vagy most elvesztetted a szemedet valahol?

Ekkor megláttam a Gray szerint vaksi lényemmel Bontit, ahogy becsapja a fiú WC ajtaját. - gőzöm sem volt, miért viselkedett ilyen feszülten -, aminek hatására én hülye leejtettem a telefonom, ami végigterült a folyosó kövén úgy, hogy még ki is kapcsolt. Hurrá!
- 'Reggelt - bólintott felém Bonti, majd rám sem emelve a tekintetét visszament a terembe, ahol Serena duruzsolása fogadta. Még én is hallottam, ahogy azt kérdezte tőle, hogy "Ugye kinn van az a semmirekellő epilepsziás?" Miért pont epilepsziás? Hát, már értem, az Átkom miért nem lett orvos... Egek! Bár, tanárnak sem éppen csillagos ötös.
- Khm, szia - tátogtam bénán, pedig már nem is volt a folyosón a még mindig témahetes csapattársam, szóval a köszönésemet maximum a hol illedelmesen becsukott, hol pedig lázadóan kitárt szekrények hallgathatták. Egyébként meg: Jézusom, mi lesz ma? Velünk, kettőnkkel?! Már most tök béna voltam, pedig több méterrel tőlem, rám sem nézve ejtett ki egy szót, azzal sem mondott semmi újat, csak hogy reggel van vagy mi, én meg már széttörtem a telóm a járólapon. Félelmetes! A kezemmel lenyúltam érte, de mikor emeltem fel a készüléket, félúton leesett, úgy remegett a kezem. A szívemhez kaptam, és így ültem olyan két percig, míg meg nem nyugodott a szívdobogásom.
- Nincs semmi baj - fújtam ki a gőzt, majd újra nekiveselkedtem a telóm felvételének. Most már sikerült, és amint felkapcsoltam, Gray neve újra megjelent a kijelzőn.

Gray: Levágták a karod?
Én: Ha?!
Gray: Megsüketültél?!?!
Én: Mi van?!
Gray: Van egyáltalán olyan testrészed, amit nem rontottál el?!?!
Én: Na jó... Te mégis miről beszélsz? Én rontottam el a testem?!
Gray: Hát, nem teljesen, de valahol tehetsz róla. Egyszerűen nem tudsz magadra vigyázni. Mostanában mást sem látok, csak hogy valahogy lesérülsz: vagy szellemileg vagy testileg. Ja, és mind a kettő elég súlyos gond, csak úgy mondom.
Én: Hagyjuk ezt most. Csak ezért hívtál?
Gray: Nem, csak érdekelt, hogy milyen hússal szeretnéd enni a makarónit: marha vagy disznó?
Én: Őőő... Disznó. Köszi, szia!
Gray: Szia!

Értetlenül fejeztem be a hívást, majd csak bámultam a kijelzőt, mire újra megjelent Gray neve rajta, én pedig hülyén mosolyogva fogadtam már harmadjára a hívását.

Én: Háló?
Gray: Leütlek, és akkor már a tested 100%-a használhatatlan lesz, azt garantálom! Te hülye!
Én: Vagy te a hülye...
Gray: Gratulálok, hogy neked csak a hülye esett le!
Én: Most ehhez egyáltalán nincs kedvem. Mi a helyzet, csak marha van otthon?
Gray: Ja, azért hívtalak, hogy sírva megkérdezzem, hogy most mi a francot kezdjek a kajával meg magammal, utána meg hat percig csak hüppögjek csajosan.
Én: Köszi a spoilert, jöhet minden...
Gray: Te tényleg ennyire hülye vagy?!
Én: Miért is? Nem csináltam semmit!
Gray: Hát éppen ez az, te majdnem 1-es IQ-val megáldott csodabogár! Az érdekelt már a kezdetektől, hogy mégis hol sikerült elvágnod a torkod, de reggel olyan hamar eltűntél, hogy már esélyem sem lett volna megállítani.
Én: Tehát tök logikusan felhívtál az első órámon, holott tudhatnád, hogy a sulimban már ha leütsz magadon egy szúnyogot, akkor az igazgatóiba küldenek.
Gray: De nem is vagy órán. Meg az igazgatóiban sem.
Én: Honnan tudod? Pfu, egyébként nem volt nehéz kitalálni... Az Átkomnak meg most kivételesen jó napja lehet...
Gray: Már akkor tudtam, hogy nem leszel, mikor hívtalak.
Én: Ne őrjíts meg! Mekkora jós vagy, ember! Ha hívsz, és én felveszem, valószínű, hogy hamarosan kinn dekkolok a folyosón, mivel kiküldenek!
Gray: Éppen ezért. Most fontosabb ez a téma, mint a sulid témája.
Én: Végre valami, amiben egyetértünk. Egyébként nem történt semmi hatalmas dolog, csak tegnap Kylo elvette a tesztlapunkat, megfenyegetett minket, ha nem keressük meg őt, meg ilyesmik, akkor soha nem látjuk viszont, aztán mi Bontival utánamentünk. Egy gyárnál bukkantunk rá...
Gray: Lassíts, hé! Kylo az ki is?
Én: Egy 11.-es beszívott fejű majom, aki ahol tud, keresztbe tesz nekem, és nem azért, mert olyan vallásos.
Gray: Ezt annyira nem értettem. Mármint a kereszteset. Ez most valami vicc akart lenni?
Én: Ja, sötét keresztény humor, érted.
Gray: Hát, eléggé béna.
Én: Ch...Csak nincs humorérzéked! Nos, rátaláltunk erre a bizonyos majomra, aki egy másik majommal őrizte a tesztlapot.
Gray: Szóval elmentetek az állatkertbe.
Én: Béna!
Gray: Neked sincs humorérzéked. Ki volt vele?
Én: Nem ismered. Dake- nek hívják, vörös haja van, és Kylo egyik "szövetségese" vagy hogy mondjam. Velük verekedtünk össze... Bontival.
Gray: Pf! Mik történnek suliidő alatt... Egy papírért. Bár nálad már meg sem lepődöm. Bonti remélem amennyire tudott, megvédett!
Én: Jobban is, mint ... mint kellett volna. N...nos, a végén megvertük mind a kettő marhát, akik egyébként nem is ketten voltak, mivel csatlakoztak hozzájuk a többiek is...
Gray: Várj, várj! Milyen többiek? És ki vágta el a torkod?!
Én: Dake... Eléggé sportszerűtlen a tag. Többiek? Hát Dake további majma.
Gray: Így már rögtön értem... Mennyi majom! Szívesen lennék közöttük a vadász!

- Síra-chan! Ha telefonozgat, akkor inkább jöjjön be, és tudja meg maga is a feladatokat, nagyon hiányolom Önt! - nyalta végig a száját Tegumi, miközben az ajtónak támaszkodott. Fúj! A teremből kiszűrődő fény rávetült a homlokára, amiről teljesen leszűrhettem a perverzsége százalékszintjét, amely...
- Még mit nem! Tűnjön az igazgatóiba! - harsogta Serena, miközben hallottam, hogy a többiek próbálnak védeni. ("Neee!" ez Stella volt, "Maga mehetne oda inkább!" ezzel a beszólással Karamell erősítette a tiltakozókat, "Nem, maga inkább az elmegyógyintézet igazgatójához menjen!", kontrázott Zero, "Nem, inkább guruljon!", vett védelmébe még Wolfi is, "Pf!" ... utóbbit Krisztán vetette oda flegmán, ő ezzel "tüntetett". Végülis ez is több, mint a semmi, jelen esetben példaképp Bonti tüntetése.)
- Tegye le azt a telefont, és jöjjön be, kedves legjobb tanítványom - mosolygott a szemével rám Tegumi, bennem pedig megfagyott a sza... A vér.

Én: Figyu, nekem most le kell tennem. A lényeget már tudod. Végül megszereztük a cuccot. Majd később még mesélek. Szia!
Gray: Szi...

Szegény elköszönését sem hallhattam teljesen, úgy kellett sietnem, vagyis annyira azt éreztem, hogy sietnem kell: Takumi annyira bámult, hogy akarva akaratlanul begyorsítottam a cselekedeteimet, majd úgy viharoztam be mellette a terembe, hogy észlelni sem volt időm a stírölő hadjáratát...
- Kérdezze meg a csapattársát! Én ugyan még egyszer nem fogom elmagyarázni a feladatokat! - zsörtölődött az Átok, én meg értelemszerűen megátkozva éreztem magam. Még hogy a csapattársam! Jó vicc! Én úgy éreztem jelenleg, hogy Bonti inkább mondaná el az ügyességi feladatokat egy madárijesztőnek, mint nekem. Azért egy próbát megérne... megkérdeznem. Annyi esélyt látok arra, hogy válaszolni fog, mint arra, hogy kettő perc alatt megtanulok folyékonyan kínaiul.
- Mik a feladatok? - mentem oda óvatosan a padjához, ahol ő éppen nagyon ellazította a végtagjait: alig látszódott ki a padja felett, mivel annyira elterült zenehallgatás közben, mint Krisztán. Bár ő még így is "lazább" volt: már nem is járt (vagy inkább chatelt) ebben a dimenzióban. Biztos valamilyen vörös vagy nem vörös lánnyal beszélt a pad alatt ilyen tág pupillákkal... Vagy lehet, hogy már nem is csak beszéltek, bár ebbe inkább bele sem akartam gondolni. - Nagyjából? - kérdeztem egy újabbat, mivel nagyon nem úgy tűnt, hogy Bonti még ma akart volna válaszolni, pedig szerintem enyhén nyilvánvaló volt, hogy tőle kérdeztem. Még oda is mentem hozzá... Vártam olyan öt percet, de mivel Serena ciccegése miatt nem várhattam meg a hatodikat, így egy értelmes kérdést próbáltam Bonti fülébe eljuttatni: - Vannak egyáltalán kérdések? - erre az okos mondatomra Krisztán tág pupilláival rám meredt, majd pár másodperc múlva kiröhögött, mire én feladtam. Jó, akkor ne válaszolj! Bunkó!
- Én szívesen elmagyarázom a feladatokat - csicseregte a padom mellé ugrott Stella, de nekem már semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy megtudjam. Meg egyébként is, ha ennyit nem tudhatok meg a csapattársamtól, hogyan fogunk később másban együttműködni? Így tök felesleges az egész, mivel lesz jobb, ha egy másik csapattag elmagyarázza? Persze, Stellával barátok vagyunk... De... Nagyot nyeltem, és rájöttem, hogy ez nekem ma így nem megy. Nagyon nem megy. Nem is ment. Nem is fog menni. Nem az a lényeg, hogy most éppen nem mondta el Bonti a lényegét a mai napnak, amit együtt kell végiggüriznünk. Nem. Egyszerűen csak nem bírok vele meglenni egy teremben. Egy légtérben.
- Köszi, kedves tőled, de ... Á, nekünk már úgyis mindegy - veregettem nevetve vállon, miközben a mosolygásom egyre erőltetőbbé vállt, majd teljesen eltűnt.
- Síra...? - Stella rám nézett nagy, mélykék szemeivel, én pedig teljesen elvesztem. Nem a szemeiben, félreértés ne essék, úgy az egész napban elvesztem. Be sem tudta a lány fejezni a mondatát, mivel ránk csöngettek, és szegény összerezzent a hirtelen hang hatására.
- Nekem most mennem kell a büfébe, mindjárt itt vagyok - mosolyogtam rá kelletlenül, majd felkaptam a táskám - indokolatlanul -, és elindultam a kávéforrás felé.
- Egy cappucinot kérek szépen - kotorásztam a táskámban a pénztárcámat keresve.
- Hát ez hülye - lökött meg valaki hátulról, mire felegyenesedtem, és rájöttem, nem áll a pultnál senki.
- Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te - meredtem hátra szemforgatva Krisztánra.
- Jé, ez szokatlan! - kopogtatta meg a homlokomat, nekem meg kedvem lett volna egy porszívóval beszívni a kezét, majd a Niagara vízesés felé hajolva kirázni a porzsákot.
- Mármint?
- Haha, nem támadsz vissza, ez marha aranyos! - borzolta össze a hajam, mire csak levakartam a kezét a fejemről, mivel nem érzem és nem is éreztem magam soha állatsimogatóban nyáladzó kecskének, akit csak úgy végigdédelgethet a fél város (ebben a példában Krisztán egy fél várost jelent, igen), mire még jobban kinevetett.
- Mit kér, aranyoskám? - tényleg aranyos vagyok, büfés néni?
- Őőő... Egy cappucinot - mélyedtem el újra a táskám belső négyzetmétereiben. Volt itt minden: tolltartó, füzet, kutyajáték (?!), müzlisdoboz (?!?!), de péntárcára még nem bukkantam. Még! Rajtam nem foghat ki!
- Rendben! Van valami gond? - vonta fel aggódva a szemöldökét az idős nénike, mihelyst visszafordult felém (mivel közben már ügyeskedett a cappucinommal) aki eddig mindig olyan kedvesen kiszolgált engem, meg másokat is, volt, hogy még kedvezményt is adott, olyan sok kávét vettem nála, de most egyáltalán nem találtam a pénzemet, azt meg mégsem várhatom el tőle, hogy tök ingyen szolgáljon ki...
- Nem, semmi probléma! Egy pillanat! - tekintettem szét, hátha valahova leejtettem, mire megakadt a szemem Zeririnen, Bontin meg Krisztánon... Krisztán? Zeririn Bontival?! Milyen furcsa trió... Főleg, hogy Krisztán nemrég még itt állt mögöttem, és nem hagyott békén. A nagy tömeg keltette zajban nem hallottam, amiről beszélgettek, de azt tisztán láttam, hogy Krisztán nagyban röhögött valamin Bontival, Zeririn meg rosszallóan fejbeütötte a tollbajnokot. Ekkor jó pillanat adódott nekem arra, hogy végignézzem Bontit: szürke kapucnis felső volt rajta, amely minden tegnap szerzett sérülését takarta, a haját megint elfelejthette megfésülni, a farmerja a szokásos lazasággal egészítette ki a felsőjét, a cipője meg... azon az az egyetlen érdekesség volt, hogy az egyik cipőfűzője ki volt oldódva, amit gondolom eddig még nem fedezett fel. Hmmm... Visszatévedt a szemem a hajára, és eszembe jutott, hogy lehet valaki ennyire... fiú, hogy nem fésüli meg a haját rendesen, így áll minden merre, a homlokába lóg, meg mindenhova... Idegesítő! Legszívesebben fognék egy nullásgépet, és lenyírnám az egészet! Ekkor megéreztem, hogy már Bonti is engem néz. A francba már! Idegesen lehajtottam a fejemet, és ürügyként elkezdtem a cipőfűzőjére nézni rosszallóan, mire ő is lekapta a fejét arra szemlélődve, amerre én. Hamar észrevette, amit én már korábban, mégsem hajolt le bekötni a fűzőjét. Lázadunk, lázadunk?
- Itt a cappucino, 250 Ft lesz! - mosolygott rám kedvesen az eladó, én meg hülyén ránéztem, majd újra Bontiékra, mintha ott hagytam volna a tárcámat. Ekkor észrevettem még egy érdekes eseményt: Krisztán és Bonti egyedül maradtak, Zeririn a lány WC felé vette az irányt, a két fiú pedig nekem hátat fordítva beszélgetett tovább. Ez aztán nagyon érdekes információ volt. - 250, kérem! Már többen állnak maga mögött! - fogta a fejét szegény nénike, én pedig hülyén nevetgéltem, és felkészültem a leégésemre, mire Krisztán egy igazi troll módjára végigszántott a várakozó soron.
- Síra-chan mögött álltam, bocs - röhögött rám - a mögöttem állók persze mukkanni sem mertek, mivel vagy lányok voltak, vagy gyenge fiúk -, majd engem is félrelökött. Logika felsőfokon... - Két cappucinot kérek! Vagyis azt, meg még egyet ! - mutatott az enyémre, én meg kiguvadt szemekkel néztem, ahogy megveszi a saját és az én italomat is.
- Tessék - nyújtotta át már az osztály előtt a cappucinomat.
- Meg a francokat... Kösz, hogy kimentettél, azt meg idd meg - legyintettem, mire Krisztán akaratosan a kezembe nyomta a poharat. - Miért?
- "Leégtem effektus" párosítva a "Síra vagyok és koffeinmániás" - sal nem éppen szerencsés kombó. Inkább idd azt meg, és ne emózz az osztályban sem. Valahogy vége lesz a mai napnak is - kacsintott rám (WHAT?), majd miközben nagy élvezettel itta a saját "koffeinjét", belibbent a termünkbe. Teljesen összezavarodva álltam az ajtóban, míg Stella vissza nem rántott a valóságba.
- Ugye nincs semmi baj? - mosolygott rám, én pedig hasonlóképpen, mint ő, próbáltam mosolyt varázsolni az arcomra, de inkább valami értetlen félgrimasz sikeredett...
- Dehogy! Csak nem értettem, hogy Krisztán honnan tudta, hogy nem volt nálam pénz.
- Hááát, túl jól ismer? - elmélkedett inkább csak magában Stella, én pedig a mai napon először elnevettem magam, de úgy igazából.
- Jaj, te! Hát, erre csak annyit tudok mondani, hogy kösz! - töröltem meg a szemem, majd az utolsó kortyot átnyújtottam neki. Ez nálam nagy szó volt ám! - Kérsz?
- Megkóstolom! - itta meg, majd felpörögve megölelt, én pedig úgy éreztem, nem is lesz olyan kegyetlenül szar a mai napom... Krisztánnak köszönhettem ezt elsősorban.

***

- Te meg hova mész azzal? - loholtam Bonti után, akinek esze ágában sem volt bevárni, valami félbehajtott A4-es lappal a kezében megindult a honnan tudjam melyik terem felé... Természetesen válaszra sem méltatott eme értelmetlenül hülye cselekedete közben. - Válaszolj már, te idióta! - próbáltam meg kigáncsolni, amely félig sikerült is, szóval kicsit megrendült a nagy menetelében.
- Neked meg mi a bajod?! - egyenesedett ki újra, én meg legszívesebben keresztüllőttem volna a szememmel a hátát.
- Neked mi a bajod! - kezdtem rá már tényleg rohadtul dühös lenni rá. Nem is bántottam, ő meg milyen... Ááá!
- Nekem ugyan semmi, de ha ennyire nem akarsz velem egy csapatban lenni, felőlem cserélhetünk is - ki mondott ilyet?! - Már beszéltem Zeririnnel, hogy a mai napot inkább vele tölteném egy párban... Ja és a következőt is.
- Mi van?! Miért pont vele? - sokkoltam le egy pillanat alatt, és már megértettem, hogy miért beszélgettek a szünetben... Na meg tegnap is együtt mentek hazafelé, tuti, már akkor is szóba került a közös csapat gondolata... Erre a két napra cserélni szeretne?!
- Mert ő a lányok közül a legokosabb, és ő nem megy az agyamra, meg nem ront el szinte mindent, mint egyesek - helyezte a hangsúlyt az "egyesekre", miközben végre hátranézett rám, de azt a közömbösséget, azt a gúnyt leírni sem lehetne, ami ekkor rámömlött a tekintetéből. - Ja, és ő legalább normálisan beavat ahhoz mérten, amennyire megbízik bennem, nem úgy, mint... hát egyesek, akiknek a cselekedete meg a szavai fullra elütnek egymástól újra és újra - mosolyodott el. Te kis... Eddig ezt nem is mondtad, hogy ennyire, de ennyire összemelegedtél Zeririnnel! A többi szövegedet meg edd meg, vagy etesd meg mással, mert hülyeség!
- Szóval ezt gondolod - tettem karba sóhajtva a kezemet, miközben közelebb mentem hozzá.
- Ezt - tette ő is karba a kezét, miközben minden felé megtett lépésemet ellensúlyozta a saját lépteivel, csak ő éppen hátrafelé mozgott. Így úgy néztünk ki, mintha azonos pólusú mágnesek lettünk volna, amik soha nem kerülhetnek egymáshoz közel.
- Nehogy azt hidd, hogy ez engem akár egy hangyányira is érdekel. Csapattársat pedig nem lehet változtatni, szóval ne is álmodj róla, hogy megkapod Miss Tökélyt. Most be kell érned Miss Nem Tökéllyel.
- Az nem olyan biztos - nyitott be a 10. A termébe, én pedig idegesen fújtam egyet, majd hozzá hasonlóan bementem. A terem new yorkos stílusúra volt feldíszítve: Szabadságszobor, New York feliratú pólók lógtak mindenütt, meg miegymás. Az első állomás készülődött itt gondolom a mai napon. Az ofő támaszkodott a tanári asztalnak, és bátorítóan mosolygott, de azonnal lehervadt arcáról a kedves vigyor, mihelyt meglátott engem. Gondolom, nem mutathattam valami biztató képet.
- Megérkeztetek az első állomásra, ezzel együtt pedig az első feladathoz is! - intett közelebb bennünket Tyler tanár úr, de én és Bonti is inkább felültünk egy-egy asztalra. - Van valami probléma ezzel? - gondolkodott el egy pillanatra.
- Ezzel nincs - legyintett Bonti, én pedig akarva-akaratlanul is elkaptam mindenkiről a tekintetem, és nekiálltam a cipőmet vizsgálgatni. - Hanem a csapatosztással van a... probléma - köhögött egyet, ami nagyon nem volt természetes, ch. - Nem lehetne, hogy Zeririn csapattársa legyen Sírával, én meg Zeririnnel? Így a fiú-lány párosítás is megmaradna, plusz nem lennének problémák a következő kettő napban - érvelt a srác, a tanár meg leesett állal követte minden szavát, gondolom megpróbálta felfogni az imént elhangzottakat.
- De hát ez őrület, fiatalok! Nem lehet a témahét felénél csapatot módosítani, nem így lett kitalálva, még senki nem is tette meg, a csapatok igenis működőképesek! - jött hozzánk közelebb az ofő, de hamar megállt, mivel szerintem belekerült a csípős zónába, azaz az izzó aurába, amely köztem és Bonti között burjánzott a teremben.
- Pedig én szerintem így ennek nem lesz jó vége! - túrt a hajába Bonti, bennem pedig fortyogott a düh. Neked nem lesz jó véged, az egyszer fix!
- Te is így látod, Síra? - fordult felém Tyler, én pedig úgy döntöttem, felveszem a kesztyűt. Egy tökéletesen rámszabott mosollyal felfordítottam az arcom úgy, hogy egyenesen a férfi szemébe tudjak nézni, és mutathassam, de mérhetetlenül happy vagyok.
- Nem, dehogy! Blackwell Bonti a legeslegjobb csapattárs a témahéten, de nem csak ott lenne az, mindenhol! - vigyorogtam hat oktávval magasabb hangon, mint ami az alap nálam, de már most beleszédültem a hazugságomba. Vagy ez mégsem volt az? - Én semmiképpen nem szeretném ha cserélnénk! - csicseregtem bájosan, majd újra lehajtottam a fejem a cipőmet keresve szemeimmel, ami szerintem egyáltalán nem nyújthatott furcsa látványt a tanárnak...
- Őőőő... Hát, én sem szerettelek volna benneteket szétválasztani. Egyébként jól érzed magad, Síra? - agyilag kifogástalanul, ha erre célzott... - A nyakad rendben van? - érdeklődött kedvesen - jaaa, hogy erre célzott -, én pedig bólintottam, hogy minden oké. - Ugyan már, fiatalok! Annyi más problémátok lesz az életben még, na meg majd egymással, más, fontosabb konfliktusok miatt, és akkor sem lehet bármikor kiszállni vagy cserélni! Nem így kell megoldani a nézeteltéréseket, hanem ha megbeszélitek, vagy ha a közös feladat során kibékültök, ahogy együtt dolgoztok! - magyarázta az ofő, én meg teljesen egyetértettem vele. Igaza is volt, nem azzal lesz letudva a mi kettőnk gondja Bontival, ha a srác átpártol egy másik csapathoz, engem meg lecserél... - Nos, tehát akkor mondanám is az első feladatot...
- Akkor biztos, nem mehetek át? - érdeklődött magabiztosan Bonti, miközben mereven a tanári asztal felé bámult.
- Fogd már be - sziszegtem, mire a teremben egy pillanatra síri csend lett. Most mi van? Mondtam valami furcsát?
- Megpróbálom újra elmondani, mivel innen addig ki nem mentek, míg meg nem csináljátok a feladatot - sóhajtott egyet Tyler tanár úr, én meg úgy döntöttem, dacból mindent megteszek azért, hogy mi ketten legyünk Bontival a legjobbak, Mi fogunk nyerni! Még ha ezt velem Bonti el sem akarja érni...
- Rendben! - pattantam fel a padról, majd összecsaptam a kezem. A sérülésem ellenére maximálisan készen álltam.
- Az első feladatotok könnyebb lenne, mivel az ügyességi játékok a könnyebbtől a nehezebbig jönnek sorban, hogy megfelelően be legyetek melegítve a nehezebb megmérettetésre - lapozgatott a jegyzetfüzetében Tyler, miközben Bonti még mindig az asztalon tehénkedett, és már a telefonjával is babrált. Én komolyan mondom, leütöm. - Az lenne a dolgotok, hogy kijöjjetek velem a szabadba - invitált minket az udvarra az ofő, mi meg értetlenül követtük őt. Az udvaron egy emelkedőre tett bóját meg egy talicskát pillantottunk meg, nekem meg lassan leesett, hogy mi lesz az első feladat...
- Látjátok azt a bóját ott?
- Sajnos igen - sóhajtott Bonti, miközben megfogta a talicskát. Na, ha az a feladat, amire gondolok, akkor nekem annyi. Utána meg Bontinak, ez egyértelmű.
- A feladat időre megy, azt mérem le, mennyi idő alatt kerüli meg veled azt a bóját Bonti úgy, hogy te természetesen benne ülsz a talicskában. Figyeljetek az emelkedőre, az nehezíti a feladatot! - figyelmeztetett minket Tyler, én pedig rossz szájízzel beleültem a talicskába. Fenomenális, el se bír ez a barom! Bonti felemelte a cucc fogóját, ezzel együtt pedig engem.
- Elhitted - engedte el hirtelen, mire majdnem kiborultam a "járműből". Olyan ideges lettem, hogy azt el sem tudnám mondani, leírni meg főképpen nem. Kiugrottam a talicskából, majd akkorát löktem a srácon, hogy majdnem átesett rajta.
- Te hitted el, hogy én elhittem! Baromarc! - löködtem, ő meg csak röhögött úgy mindenen. Hogy lehet ilyen... ilyen rohadék?! - Jelen pillanatban utállak! - kiáltottam.
- Jelen pillanatban ez az érzés kölcsönös! - nézett velem idegesen farkasszemet.
- Síra, Bonti, nyugalom! - állt közénk Tyler úgy, hogy kinyújtotta a karját közöttünk, én pedig tettem még egy próbát: beleültem abban a hülyeségbe, és elmormoltam magamban, ha még egyszer megmerészeli tenni ugyanazt, nem marad életben. Mi a franc baja van velem?!
Bonti megragadta a fogantyút, és olyan gyorsan nekiiramodott velem, amilyen gyorsan csak tudott... Remélhetőleg, mivel eléggé lobogott a hajam, és magam is gyorsnak éreztem a tempót, szóval meg is lepődtem, hogy ezek után még megcsinálta a feladatot, azaz a három kört. Igaz, hogy a másodiknál az emelkedőnél túl gyorsan ment, így majdnem lezakóztam, de gondolom ő sem akarta hozzám hasonlóan, hogy ráboruljak, így végül odafigyelve végigcsinálta az egészet. Miközben száguldtunk, sikerült kissé lenyugodnom, meg mivel pont Bontira kellett magamat bízni, így nem is tehettem mást... És talán kicsit élveztem is, ahogy tolt... a talicskán.
- Ez fantasztikus idő! 32 másodperc! Eddig ti vagytok az elsők! - próbált vicces lenni az ofő, de azért annyira nem engedtem el magam, hogy ezen kacarászni bírjak, így csak bólintottam (Bontihoz hasonlóan), majd a beírt eredménnyel és ponttal kiviharoztunk a teremből.
- Jó gyors voltál - suttogtam, ezzel nagyjából meg szerettem volna dicsérni, de megint nem válaszolt. - Mondom nem voltál ratyi! - javítottam át a mondandóm, mire lassított a léptein.
- Minél előbb túl akartam rajta lenni - magyarázta meg, miért csinálta jól, amit csinált, én nekem meg leesett: hát persze, hogy ezért. De legalább a flegmázása meg a nemtörődömsége jó eredményt hozott.
- Mindegy. Király volt - nyugtáztam elégedetten.
- Most erre mit mondjak? - sóhajtott, miközben félig meddig rám nézett.
- Talán, hogy köszönöm? Ennyire azért ne dramatizáld túl az utálatomat! - nevettem fel, de mivel ő nem nevetett, ezért nálam is elapadt ez egy idő után.
- Igazából ahhoz sokkal több kéne, hogy utálni tudjalak. Vagyis, hogy bárkit utálni bírjak, csak hogy az általánosításban maradjunk. Lehet, hogy korábban ezt mondtam, de mégsem ez a helyzet - állt meg a következő állomás ajtaja előtt, de még nem nyitott be a terembe. - Egyszerűen csak nem bírok veled lenni - mondta olyan hidegen, hogy az ereimben megfagyott a vér. Nem, nem érdekel!
- Ez az érzés most valóban kölcsönös - válaszoltam neki épp olyan hidegen, mint ahogyan ő tette.
- Ó, valóban? Nem hinném, hogy az lenne, ahogyan védted a csapatunkat az ofőnek. Majdnem odaokádtam - vallotta be a kedves kis érzelmeit, mire elröhögtem magam. Ő csak a nyakához kapott,aminek nem értettem az értelmét, mindenesetre hamar kirázott tőle a hideg és összerezzentem. - Mi van? - engedte le a karját a teste mellé, miközben felvonta az egyik szemöldökét.
- Semmi - nyeltem egyet, majd idegesen benyitottam 11. B termébe. Nem láthat... ilyennek.
- Ó, mina-san!
- Na jó, én léptem! - fordultam vissza meggondolva magamat, mihelyt megcsapott a szagáradat és a hangáradat egybefüggő hülyesége Tegumi jelensége miatt, de rájöttem, hogy Bonti elállta a kijáratot, szóval most úgy döntöttem, inkább bemegyek, minthogy kimenjek a fiún keresztül...
- Most meg mi a problémája, szépséges Síra-chanom? Ez a feladat biztos visszahozza a kedvét az iskolai élethez! - mosolygott rám, én meg mindösszesen egy vicsorítással jutalmaztam meg a kedvességét. A japán tanárunk ujjaival kihámozta a szeméből a hajszálakat, majd szentimentálisan folytatta, miközben széttárta a karjait: - Ez a feladat romantikus! Ne aggódjanak!
- Na jó, én léptem! - gondolta most Bonti meg magát, de jelen helyzetben én ugrottam az ajtó elé, és vágtam olyan képet, hogy " Ó, te szerencsétlen flótás, már ne legyél beszari ". Nincsen visszaút, ezt is végigcsináljuk!
- Jaj, inkább örüljenek neki, hogy nem fiú-fiú párosban játszanak! - bátorított minket a romantika mindentudója.
- Pf, pedig inkább csinálnám meg fiúval, mint vele - bökött felém a fejével Bonti, én meg nemes egyszerűséggel fejbe ütöttem. Már nagyon érett. - Hé!
- Csak azt kaptad, amit megérdemeltél, bolond! De még kaphatsz, ha ennyire NEM élvezed - léptem eggyel odébb tőle, majd kinéztem az ablakon. Én meg inkább lennék kinn, az iskola területén kívül, mint itt benn, ezekkel...
- Mina-saaaan - nyávogott Takumi, és olyan megsajnálható volt ekkor, hogy már nem egy sütőlapáttal, hanem egy baseball ütővel küldtem volna fel a Holdra. - A megoldandó csodás feladat a következő lenne - azzal az előre egy asztalra készített laptophoz lépett, amely össze volt kapcsolva egy kivetítővel, majd belépett egy power pointos vázlatba, amelyen a feladat volt felvázolva.
- Nincs szája, hogy e nélkül a baromság nélkül elmondja a feladatot? - méltatlankodott a csapattársam, és rá kellett jönnöm, hogy maximálisan egyetértettem vele. Mi a francnak ez a rózsaszín szívecskékkel kidekorált, krémszínű diákkal elénk varázsolt "csoda"?
- Ennek így semmi értelme - bólintottam egyet.
- De hát Síra-chan! De hát Bonti-kun! - nyávogott Tegumi, mi meg tökéletesen egyszerre röhögtük el magunkat, mivel Takumi hangja inkább hasonlított egy szexualitást már régen nem átélő kanos hímmacskára, mint egy erkölcsös japántanáréra. Viszont mikor rájöttem, hogy valamin tökéletesen egyszerre nevetek azzal a barommal, inkább befejeztem. - Mi ilyen mulatságos? Na, az lényegtelen, a lényeges az, amit én akarok mondani! Hát persze! - söpörte le magáról a sérelmeket... Gondolom én, majd egósan folytatta: - Mit is mondtam, mikor beléptetek eme mesés ajtón? Hát azt, hogy ez a feladat romantikus lesz! Márpedig a hangulatot egy ilyen romantikus kis Power Point tudja átadni a játékosoknak! - kattintgatott az egérrel.
- El sem tudom képzelni, egy fiú-fiú páros mennyire fogja magát buzinak érezni ennél a feladatnál - simogatta a halántékát Bonti, nekem meg nagyon kevés kellett ahhoz, hogy újra kitörjön belőlem a röhögés erre a megjegyzésére.
- Mit is mondtál, Bonti - kun? - érdeklődött már felénk fordulva a pedo, Bonti meg bájosan felkapta a fejét erre a kérdésre.
- Csak azt, hogy milyen kawaiik ezek a... szívecskék. Olyan kis hangulatosak - mosolygott, majd egy másodperc múlva eltorzult az arca. - Maga meleg, vagy mi a frász?! - kiáltotta el magát, és én eddig bírtam: úgy elröhögtem magam, hogy majdnem lefordultam két pad közé.
- Bonti, még egy ilyen megjegyzés, és söpörsz az igazgatóhoz! Pofátlanság a négyzeten! Hogy képzeled?! - ordibálta magából kikelve Tegumi. Ezt nem csak onnan szűrtem le, hogy rákvörös fejjel mutogatott egy ujjal, amelyet másodpercenként váltogatott, hanem mindemellett nem használta sem a "chan", sem a "kun" megszólítást, plusz nem magázta álszentül a srácot, plusz... Mióta járunk úgy fel az igazgatóiba, hogy söprünk? Mostanában létszámleépítés volt a takarítói részlegen, vagy mi történt?
- Tanár úr, mi győzni szeretnénk, szóval Bonti nem úgy gondolta, csak azt kérdezte, nem lázas - e - mentettem a szerintem még menthetőt a lehető legkedvesebb hangon, miközben a hazugság mérhetetlen ízmélységét ízleltem a nyelvemen, mert ma már rendkívül sokszor lehetett benne részem, miközben azt észleltem, ahogyan Takumi rákvörös feje visszaváltozik az ő szintjén normális árnyalatra. De csak az ő szintjén!
- Hm, ez logikusnak tűnik, gyönyörű - mosolyodott el, amint rám tévedt a tekintete, én meg közben rájöttem, korábban de hülyeséget is mondtam, de mint látom, a pedok hamar kifordulnak önmagukból, emellett még a logikájuk sem valami hatalmas. - Nem, Bonti - kun, 36 fokos a testhőm, bár, ha Síra - chan közelében kell lennem, akkor szerencsésen felkúszik eme hőfok 41-re, de kibírom, mivel valahogy életben akarok maradni Síra - channal egy légtérben - kedveskedett, én meg jobbnak láttam, hogy míg be nem találok neki verni egyet, leülök a legtávolabbi padra...
- Örülök, hogy ez magának ekkora öröm. Mármint, hogy meglegyen vele egy légtérben - ízlelgette az imént elhangzottakat Bonti, én meg máris nem gondoltam úgy, hogy jó ötlet volt korábban röhögnöm. Minek? A helyzetünk semerre nem változott...
- Szóval, a feladat - tereltem a témát, mielőtt újra emózni kezdtem volna. - Egy olajjal bekent apró gumilabdát kell először a homlokotokon egyensúlyozva a padok között eljuttatni a terem egyik végéből a másikba, majd a felügyelőtanár - itt diszkréten zárójelben vörös dőlt betűkkel, szívecskék között Takumi neve ékeskedett - markába ejteni közös erővel - micsoda megfogalmazás... - Ha közben leesik a gumilabda, akkor a párnak elölről kell kezdenie a pályát, emellett pedig... Mi? - horkantam fel.
- Mi a probléma? - tette bájosan rá a mutatóujját a szóközre Takumi, hogy lapozzon egyet, de még mielőtt ezt megtette volna, homlokráncolva értetlenkedett egy sort. - Van ám még egy dia!
- Kit érdekel - duzzogott Bonti az ablaknál, gondolom neki is leesett, mi a feladat.
- Mégis mi a fene?! Mindig lejjebb kell tenni a labdát, és egyre lentebbi testrészünket kell összeszorítani annak érdekében, hogy ne essen le a labda?! Ezzel mire akart célozni?! - hüledeztem teljesen felháborodva.
- Arra, kedves, ha esetleg leejtenétek a homlokotokról, akkor legközelebb a szátokkal kell összeszorítani a gumilabdát, aztán a mellkasotokkal, aztán pedig... az ágyékotokkal - segített ki rögtön Tegumi, engemet pedig levert a víz.
- Ezzel?! - mutattam fölháborodva Bontira, aki még mindig a vállát vonogatta, és úgy... szerintem nagyjából tojt mindenre.
- Ezt én is ugyanúgy kérdezhetném, de tényleg. Főleg arra a mellkasosra leszek kíváncsi, a deszka mennyi szálkát fog a mellkasomba állítani - bámult ki újra az ablakon, én pedig az idegességtől vörös fejjel mentem oda, hogy lekeverjek neki még egy kiadós maflást. - Hé, én, ha Síra lennék, rohadtul vigyáznék most magamra, nehogy visszakapjam!
- Nőket bántani? Jogtalanul? Férfi vagy te? - kérdezgettem jogosan, ő meg gúnyosan elröhögte magát.
- Nő? Jaj Síra, már megint elhitted - flegmázott, engem meg most már Tegumi fogott le, nehogy nekimenjek. Én komolyan mondom, megnyúzom!
- Nyugalom, Síra - chan - suttogta a fülembe Tegumi, kihasználva, hogy jótékonyan foghat le, nehogy baja essen ennek a szerencsétlennek, aki jelenleg is rajtam röhögte szét a fejét, ami még inkább kiverte nálam a biztosítékot, mire a tanár karjai közül is kirángattam a testemet.
- Jó, én ezt a feladatot nem fogom megcsinálni, kész! - adtam fel már most a nyerésről szóló álmaimat, mivel ráeszméltem, hogy Bontival ez most lehetetlen lenne. Esetleg egy másik világban, másik emberekkel, másik viszonyokkal lehetséges lenne, de így, ilyenkor esélytelen lenne.
- Innen addig nem mentek tovább, míg el nem végzitek a feladatot! - nézett az órájára a japán tanárunk, gondolom azt próbálta felmérni, hány órát tud még bennünket győzködni, mikor engedheti be végre a következő remélhetőleg fiú-fiú párost.
- Úgy viselkedik, mint az ofő, ez már tényleg lehetetlen - hüledezett a szemét törölgetve Bonti.
- Nem véletlenül, kedves Bonti-kun. Tőle kaptam az üzenetet, hogy ezt a csapatot - itt hol rám, hol pedig Bontira emelte a tekintetét - a világért ne engedjem tovább, ha nem akarja megcsinálni a feladatát. Nem tudom, miféle terve van veletek, de én egy osztályfőnök tanácsának eleget teszek - mosolyodott el.
- Biztos az a célja velünk, hogy meghaljunk - dünnyögtem, mire Bonti bólintott egyet. - Te csak ne bólogass, mint egy autódísz!
- Menők a beszólásaid, mondták már? - vágott vissza Bonti, én meg bólintottam, hogy ja, elégszer hallottam már, de a szememmel kábé megöltem volna. - Erre te is bólogatsz! Hatalmas!
- Akkor figyeljetek... Síra- chan! Mi lenne, ha Bonti kezébe dobnánk a labdát, és mi ketten... Szorítanánk össze azt a bizonyos labdát? - kacsintott rám Tegumi, én pedig legszívesebben ebben a pillanatban adtam volna fel az életemet. Elsápadva néztem hol rá, hol Bontira, mintha azt akartam volna latolgatni, melyikkel szenvednék jobban, majd legyintettem egyet.
- Őőő... - hátrált Bonti, én meg ezt a reakciót nem tudtam hova tenni. Ez most komoly?!
- Na, az azért már még nekem is durva lenne. Gyere, te marha! - intettem egyet a csapattársam felé, Tegumi pedig kissé elszontyolodott, de legalább elérte, amit akart: én már elvégeztem volna a feladatot. De Bonti még mindig nem mozdult. - Gyere már, majom! - integettem neki, hogy jöjjön végre mellém.
- Bocs, itt szólt valaki hozzám? - nézett körbe értetlenséget a hangjába erőltetve, én meg elröhögtem magam.
- Jó, akkor gyere ide, kedves pajtásom! - hülyültem erre, mire megadta magát: mellém jött, no meg a labda mellé, amit már a kezemben tartottam. - Csak arra kell ügyelnünk, ne essen le, mert akkor...
- Na, nem mondod, erre magamtól soha nem jövök rá - forgatta a szemeit Bonti a szavamba vágva, én meg rájöttem, hogy bár bunkóságból ötös a tag ma, de igaza volt.
- Jól van, na. A lényeg nem más - tettem a homlokomhoz a labdát.
- Fiatalság! Az utolsó diát még el sem olvastátok! - lépett át a következő oldalra Takumi, én pedig tovább olvastam.
- Lemérik, hány perc alatt teljesítettétek a pályát, illetve minimum két széket át kell lépni a feladat elvégzése során. Érdekesség, hogy bármelyik pillanatban romantikus hangulatot varázsolhat a terembe a felügyelőtanár. He?! - néztem rá a tanárra, aki úgy vonta meg a vállát, mintha azt olvastam volna fel, hogy "Mit esznek reggelire a tengeri szerzetesek?".
- Jó, majd kiderül - vette ki a kezemből a labdát Bonti, majd a homlokához emelte.
- Az vicces, hogy sokkal magasabb vagy, és mégis...
- Akkor majd lehajolok, te meg felhaj...
- Felhajolok, te tehetséges! - nevettem el magam, viszont a hátunk mögött egy diszkréten hangos köhögés hangzott el, szóval én munkához is láttam: lábujjhegyre álltam, míg Bonti kissé lehajolt, hogy nagyjából egy vonalba kerüljön a homlokunk, és kényelmesen össze tudjuk szorítani a labdát, ami eléggé csúszott, de hát nehezítés ugye...
Felettébb érdekes volt. Alig léptünk hármat, és valahonnan százas hangerőn megszólalt Lagzi Lajcsi egyik slágere, amelynek hatására úgy összerezzentem, hogy majdnem elejtettük a labdát.
- S...szerencsétlen, kérlek, ne! - mormogta Bonti, és úgy telelihegte a képem, hogy kedvem lett volna felképelni.
- Ne lihegj, mi vagy te, egy kutya?! - értetlenkedtem, miközben óvatosan átléptük az első széket. Bonti pedig csak hümmögött.
- Ja, méghozzá bernáthegyi! Úgyhogy hamarosan nyálas is leszel! - ordibálta.
- Hülye vagy? Meg akarsz nevettetni? - léptem fel lassan és óvatosan a következő székre, miközben megszólalt a Metallica egyik dobhártyaremegtető száma, amelynek hatására lefordultam a székről, meg ugye közben Bonti is hülyéskedett, szóval mehettünk vissza a pálya elejére.
- Te családi kiszerelésű logikátlan tyúk! - ingatta rosszallóan a fejét Bonti, majd a számnak nyomta a labdát, én pedig elsápadtam. Most komolyan... a szánkkal... És mi van, ha leesik? He?! Valaki elmondaná, hogy akkor mi a frász lesz?!
- B...Barom - suttogtam.
- Ne beszélj. Mi van, félsz? - suttogta vissza Bonti, mire én mind a két kezemet felemeltem magam elé, hogy védekezzem. - Te félsz! Ajaj, úgy viselkedsz, mintha még nem kerültél volna közel férfi szájához, de béna vagy! - nevetett fel, amin még Tegumi is elmosolyodott.
- És ha azt mondom, így van?! - hajtottam le tehetetlenül a fejem, mire mind a ketten elhalkultak. Na, és most mi van? Megint mit mondtam? Nem kötelező minden velem egykorú lánynak olyan közel kerülnie bárkihez is...
- Hát, akkor én leszek az első. De rohadtul boldog vagyok, hurrá - ironizált a srác, engem meg csak vert a víz. De én ennél keményebb vagyok. Elvettem tőle a labdát, majd a szájához nyomtam, utána én is közelítettem a homlokos szituációhoz hasonlóan, csak ebben az esetben a szánkat választotta el a gumilabda. A szememet szorosan lehunytam, hogy ne lássam Bonti szemeit, mert akkor tuti összetörök mindent, annyira összezavarodom...
- Smmm... Nmmm.... - motyogott Bonti.
- Mmmm? - játszódott le köztünk egy komplett párbeszéd, mivel ugye nem tudtunk megszólalni, de valahogy megéreztem, hogy azt kifogásolta, hogy behunytam a szemem, hiszen akkor hogyan látnám az utat, így... Kinyitottam. Bonti mérhetetlenül kék szemeivel találtam magam szemben - azért azt be kellett, hogy valljam, gyönyörű szeme van - , éppen, amire számítottam. Ő nem is kifejezetten engem bámult, inkább próbált mellettem elnézve a pályára figyelni, majd megfordultunk, hogy ő legyen elől, így már egy széket át is léptünk, majd a vezetésével hamar eljutottunk a második szék felé. Mikor Bonti lendületet vett, hogy fellépjen ilyen pózban a székre, az egyik kezével véletlenül megérintette a nyakam, aminek a hatására elveszítettem a ritmust, és tehetetlenül lefagytam, a labda meg természetesen megint leesett...
- Mi van veled már megint?! - lihegett a srác, mert gondolom közben bedugult az orra, és már nem tudott levegőt venni az elmúlt húsz másodpercben, vagy honnan tudjam, én pedig csak a földet néztem, miközben elméletben lemértem a pulzusomat. Rohadt magas lehetett. Csak izzadtam és izzadtam, csak szédültem és szédültem. Bonti! Már megint ott... Mit akart, csak nem megint kiszívni... - Síra, figyelsz te rám egyáltalán?!
- Befejeztem - rúgtam bele a labdába, amely tökéletesen elhaladt Bonti mellett, és találta el Tegumi hasát, amelyen eléggé meglepődött, de ez sem nagyon tudott érdekelni. Ma elég hamar ki tudott bármi hozni a sodromból, de semmi sem annyira erőteljesen, mint az, hogy Bonti akár csak egy ujjal is, de megérintette a nyakam. Most... vagy talán örökre az lesz a gyenge pontom. Vagy talán... Á, de hát az lehetetlen!
Gyors léptekkel kirohantam, ki a folyosóra, ki jó messze. Gondolkodnom kell, hol csesztem el a kedvem. Hát persze, a gyárnál, tegnap! Nem kellett volna odamennem, most jobb kedvem lenne, nem lennének olyan emlékeim, amelyek ilyen maradandó nyomokat okoztak bennem! Bontival is jobb lenne a viszonyom, ez egészen biztos...
- Várj! - hallottam meg a hátam mögött egy hangot. Nem, nem Bonti volt az. Már hogy jött volna utánam, ch, nem is vártam volna el. - Síra, te vagy az? Te Teguminál tartasz? - érdeklődött közelebb haladva felém... Zeririn.
- Nem tudom - ingattam a fejem, miközben bugyután vigyorogtam.
- Dehogynem! De... mi a baj? - hajolt hozzám közelebb, hogy jobban szemügyre vehessen. Aggodalmat hallottam a hangjában. Mondjuk nem is csodáltam, amennyire összezavarodottnak tűnhettem, mivel valóban eléggé össze voltam zavarodva.
- Semmi! Elegem van Bontiból! - vertem egyet a mellettem lévő szekrénybe, amely hatalmas puffanással fogadta a támadásomat. Ezt az ütésemet követte körülbelül három-négy, mire le tudtam nyugodni.
- Bonti kedves srác, nem bántana téged, sem mást, aki nem érdemli meg. Te pedig nem érdemled meg. Lehet, neki is rossz meg nehéz napja van, és ezért viselkedik úgy, ahogy - magyarázta a helyzetet Zeririn, és most éppen az ő szájából nem akartam ezt hallani.
- Valóban? Akkor miért is nem állsz át hozzá? Látom, teljesen megérted szegénykét - fordultam felé véreres szemekkel.
- Mi?! Mi ez a bugyuta ötlet? - hátrált ijedten Zeririn, én viszont közeledtem hozzá.
- Így van. Álljatok össze, úgy lesz a legjobb! Érdekel is engem, Bonti is ezt akarta nemrég! És még most is, nem?! Hát nem?! Én nem fogok küzdeni ezért a hülye csapatért ezen a még hülyébb témahéten! Hidegen hagy! Teljesen! Csináljatok, amit akartok Zer, így is jóba lettetek, legyetek barátok és koronázzátok meg mindezt egy csodás győzelemmel! Szia! - fordítottam hirtelen hátat, majd kiviharoztam az udvarra, majd egy fa tövébe levágtam magam. Én hazamegyek, de komolyan. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott, de a táskám az osztályban maradt. De lusta vagyok felkelni. Nem, nem vagyok lusta felkelni, hiszen otthon kellően kifeküdhetem magam, csak a táskámat szerezzem meg.
Mire visszaértem a folyosóra, Zeririn már sehol sem volt. Legalábbis a folyosón nem. Nem is gáz a helyzet, legalább nem kellett újra elmagyaráznom neki, hogy mennyire elegem van mindenből, és hogy álljon össze Bontival, és nyerjenek. Erre a gondolatra odakaptam a kezem a nyakamra, ahol Bonti ujja hozzáért, és hülyén ingatva a fejem vettem tudomásul, hogy eszméletlen, ez a srác micsoda felháborodást vagy micsodát tud belőlem kiváltani mostanában egyetlen érintésével. De hozzám ne nyúljon, főleg ne... a gyár óta. Na, az óta kifejezetten tartsa magát távol tőlem! Bah!
Óvatosan nyitottam be a termünkbe, ahol szerencsére senki sem volt. Halkan végigosontam a sorok között, magamra kaptam a táskám, és már éppen elégedetten kisuhantam volna a teremből, mire csodálkozva vettem észre, hogy az ajtó, amely korábban tárva nyitva állt, már be volt csukva. De semmit nem hallottam, plusz sehol nem volt senki! Mi a franc...?
- Ki van itt? - kiáltottam, de semmi választ nem kaptam. Ez nagyon ismerős... Na jó, biztosan csak képzelődtem. Magabiztosan ragadtam meg újra a kilincset, de az önbizalmam azonnal elszállt, mint a kámfor, mihelyt valaki a hátam mögé állt, és csak állt, az árnyéka pedig rávetült az előttem lévő ajtó fehér felületére. - Mit akarsz? - semmi válasz. Nem mertem hátrafordulni. A halántékomban tisztán hallottam és éreztem, ahogy dübörgött a vér, a kezem elkezdett izzadni, és ingerülten vártam, hogy érkezzen bármiféle jel a hátam mögött. De már valamilyen szinten készen álltam a támadásra.
- Téged. A csapattársam vagy - hallottam meg a hátam mögött Bonti hangját, és gőzöm sincs miért, de megnyugodtam. Lassan fújtam ki a levegőt, ami hatalmas zajt vert a csendben.
- Ugyan miért? Ott van Zeririn - magyaráztam, mire éreztem, ahogy a hajamba áramlik Bonti sóhaja. A hideg pedig kirázott.
- Az a vonat már elment, be kell érnem Miss Nem Tökéletessel - mormogta, mire számára nem észrevehetően elmosolyodtam. De várjunk csak... Miért mosolyodtam el? Hát hülye vagyok én, vagy mi?!
- Nagyszerű - köhécseltem bénán. - Bocs, csak a táskámban felejtettem a gyógyszerem - kamuztam egyet.
- Hát hogyne. A hülyeséget nem lehet gyógyszeresen kezelni - jegyezte meg rendkívül kedvesen, én pedig megint azon kaptam magam, hogy full mérges vagyok rá...
- Akkor mégis mivel?! - kaptam hátra a fejem, ügyet sem vetve arra, hogy az imént hárítottam tévesen egy beszólást.
- Hát ezzel - szorította a számra... Nem, nem a sajátját, nem egy romantikus szappanoperát nézel az egyik online filmmegosztón, ez a valóság, ahol semmi kedvem smárolni Bontival, és ahol semmi kedve Bontinak velem smárolni. A gumilabdát szorította a számhoz, majd a sajátját is hozzáérintve tárta ki az ajtót, miközben végig a szemembe nézett. Á, nem kaptam agyvérzést másodpercenként... De az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem adhattam hangot az agyvérzésem tüneteinek, mivel akkor leesett volna a labda!
Természetesen ezt az arckifejezésemből Bonti azonnal leszűrte, és többször nevetett magában, de én nem követtem őt ebben, csak a 11. B terméig követtem a lépteimmel... Miközben próbáltam nem ránézni, de a szemem valahogy saját magát irányította, mivel nekem ellentmondva újra és újra visszatért Bonti szempárjához, hogy barátkozzon vele. Meg kell jegyeznem, Bonti szemei végig engem néztek, ch... Viszont mi a helyzet akkor, ha én nem akarok vele barátkozni? Tisztára elvörösödtem, és inkább bele sem mertem gondolni abba, hogy az ajkaink még a szemeinknél is közelebb helyezkednek el, mert akkor tuti összeesem az idegességtől, szóval így nagy nehezen beértünk a 11. B termébe, ahol már a következő páros bámult ránk értetlen szemekkel, mivel gondolom full trollok lehettünk jelenleg, a semmiből megjelentünk egy gumilabdával, ráadásul a szánkkal összenyomva... Gondolom, még nem olvasták el a habos-babos kawaii szépséget, amit Tegumi csillámozott össze pár perc alatt... Na, de majd elérkezik a ti időtök is, wahahaha!
Mindeközben nem érdekelt már bennünket különösebben az ötféle szar zene, amelyet benyomatott a japán tanár, nem érdekelt bennünket a kettő szék, mi hármat léptünk át, én remegő gyomorral, Bonti meg ki tudja, lehet még a közömbösnél is közömbösebben érezte a gyomrát meg saját magát, honnan tudjam én azt...
- Hát, erre kaptok egy pontot pluszban! - lelkendezett tapsikolva Takumi, mihelyst a kezében fogta a gumilabdánkat. Végül sikeresen teljesítettük a feladatot. Közben már Bonti szemeivel is összehaverkodtam, plusz kielemeztem az illata melyik sampon és melyik tusfürdő meg öblítő keveréke lehet.
- Ez nem fair! - toporzékolt a már benn szenvedő egyik játékos.
- Szerintem az nem fair, hogy ezt a feladatot nekünk is meg kell csinálni - nézett a csapattársára a másik fiú, mire nekem végre leesett, hogy mind a ketten férfiak... "Férfiak", maradjunk ennyiben. Haha!
- Ne mondd, gyökér! - ütötte saját magát fejbe a másik, mire elmosolyodtam. Bonti csak becsukta a már kitöltött menetlevelet, majd megindult az ajtón kifelé. Most mondanám, hogy Happy End, de rájöttem, hogy rohadtul van még vissza kettő feladat...

***

- Ti meg? - "lelkendezett" Krisztán Kíra mellett, mikor odaértünk a 12. A terméhez. Ők amolyan várakozópozíciót vettek fel, mi meg értetlenül csatlakoztunk hozzájuk.
- Hogy lehet az, hogy egyfolytában veletek találkozunk, de a többi csapattal nem? - tettem fel a teljesen jogos kérdést, mire mind a ketten - Bonti és Krisztán, mivel Kíra a körmeit reszelte a szokásosnál csendesebben - úgy néztek rám, mintha egy komplett idiótával lenne dolguk. - Miért, ti ennyire tudjátok? - tettem csípőre a kezem.
- Hát nem, de ez akkor is hülye kérdés volt - néztek össze, majd nevették el magukat. Ajaj.
- Talán mert a csapatosztás szerint mi hasonló pályatervet kaptunk - nézett fel a körmeiről lesajnálóan Kíra, mi meg kiguvadt szemekkel néztünk rá. - Igen, ti vagytok a...
- Hármas csapat - segítette ki Bonti.
- Ja, mi meg a négyes. A tanári kar teljesen logikusan a páros csapatoknak hasonló útvonalat tervezett. Azaz az első és második csapatnak, a hármas és a négyes...
- Na, itt omlott össze az elméleted, mert ez baromság - oltotta be Krisztán, meg sem várva a kifejtett elméletet.
- ...A hármas és a négyes hasonlót kapott. De akkor jó, akkor szimplán szerencsések vagyunk, hogy állandóan összefutunk, marhák - állt fel egy székről Kíra, és ebbe már nem tudtunk belekötni... Maximum a "szerencsések vagyunk" kijelentésébe.
- Kire várunk ennyire? - tette fel a következő tök logikus kérdést csapattársam, mire Krisztán szimplán megvonta a vállát, Kíra meg az ajtóra szorította a fülét.
- Zerára és Erionra. Igazából csak a Zerában vagyok biztos, az Erion csak tipp volt - válaszolta meg a kérdést, én meg elröhögtem magam.
- Ennyire visongat? Hóóó, király feladat lesz - örült már előre Krisztán: a szokásosnál többször sóhajtott két szó között, plusz még a szemöldökét is állandóan a homloka közepén egyensúlyozta. A kijelentése után kábé öt másodperces csend állt be, és az ajtó, ahol Kíra hallgatózott olyan hangosan csapódott neki Kírának, hogy mi csak bámultunk, hogyan lehet egy ajtó miatt ekkorát vetődni. Zera galoppozott ki a 12. A terméből a lehető legstílusosabban, majd bocsánatkérően rávetette magát Kírára. Igazi barátok!
- Sajnálom, Kíráááám, nem akartaaam! De oda ne menjetek be! - próbálta elkerülni, hogy Kíra beverjen neki egyet a fájdalom adta idegesség miatt.
- Mégis... miért... nem... te ... tökkelütött?!?!?! - állt fel a földről Kíra, levakarva magáról a lányt, amit a fiúk síró röhögése kísért. Eriont helyesen eltalálta Kíra, mivel sokkal halkabban és nyugodtabban lépett ki a teremből a fiú, a menetlevelet vizsgálgatva.
- Következő terem a 11. A - segítette fel Zerát, aki egyáltalán nem akart továbbmenni, mert megtalálta a legjobb barátnőjét, vagy mi a fene, viszont Erion megragadta a karját, és úgy vontatta, akár egy szánkózó kisgyereket az apja, szóval el kellett mennie.
- Oké, akkor adjatok öt percet... se - vágódott be a derekát fájlalva Kíra a következő állomásra, Krisztán meg zenét hallgatva követte őt, miután elköszönt tőlünk.
- Addig várunk - ült le egy székre Bonti, majd elővette a telefonját, és nekiállt pötyögni rajta.
- Tudom - ültem le mellé, majd én is elővettem a saját kütyümet, csak az volt a gázos, hogy nem jutott eszembe semmi, amit csinálhattam volna, így ráírtam Bontira... Pár másodperc múlva egy értetlen tekintettel találtam magam szemben.
- Ehhez mennyi logika kell, de komolyan?! - furcsállta a kedvességemet a srác, én meg elmosolyodtam.
- Ez jutott először eszembe - magyaráztam meg a hülyeségemet - mivel rájöttem, hogy ez nem kedvesség volt, csak szimplán baromság -, mire semmilyen választ nem kaptam, csak bámult a fiú egy ideig, majd jobbnak látta, ha elmegy WC-re, mivel felugrott a székről, és a mosdó felé vette az irányt.
- Nagyszerű - sóhajtottam leverten, majd gondoltam egyet, és megcsörgettem Bontit. Nem kellett egy perc se, és a fiú WC ajtaja kicsapódott, és egy vörös fejű srác rohant ki rajta, egyenesen felém. Az kicsit furcsa volt rajta, hogy a sliccét nem húzta fel, és az övét sem csatolta be, plusz az öklét rázta előttem. Haha! De lazák vagyunk ma...
- Hé! - kiáltottam fel, amikor kikapta a telefonom a kezemből.
- Trolloknak nem való ilyesmi - rakta zsebre a telómat, és ment vissza a mosdóba. Én viszont követtem. - Csak nem fogsz benyitni! - röhögött a fiú, mivel természetesen rám csapta az egyik WC kisajtóját.
- Elhitted - idéztem egy korábbi mondatát, majd benyitottam. Tudtam, hogy úgyis háttal lesz nekem, így akkora probléma nem lesz, ha ráijesztek kissé, és sikerült is: a fiú majdnem össze...izélte magát, majd gyorsan felhúzta a gatyáját, és ideges fejjel fordult felém, miközben lehúzta a WC-t.
- Te tényleg nem vagy százas - sóhajtott. - Látni akarsz valamit, vagy mit akarsz elérni? Mert akkor azt mondd! - halkította le a hangját, miközben a hajába túrt. Természetesen erre a kérdésre felháborodtam, de mire kinyitottam volna a számat, elöntött a forróság. - Na, tessék, itt az alkalom! - lépett hozzám közelebb, én meg nem értettem semmit. Most ő tényleg kikezdett velem az imént, vagy mi? Feszülten kaptam rá a tekintetem, majd mivel leesett, hogy tök csendben bámult le rám, így én is lehajtottam a fejem, egyenesen a nadrágjára... És most esett le, mekkora baromságot csináltam... Pár perccel ezelőtt az a gatya nem a helyén volt, sőt! Én meg... Úr Isten! Miért nem tűnök el innen? Olyan, mintha földbe gyökerezett volna a lábam! A szám  kiszáradt, nem tudok nyelni sem, a gyomrom pedig összeugrott... Hát persze, melyik ideges emberrel nem történne ez meg?!?!
- Akarod? - mormogta, és ha eddig nem lett volna eléggé közel, még közelebb lépett, így a teste már hozzám nyomódott, én meg csak értetlenül álltam. - Tehát igen - válaszolta meg a fülembe suttogva a feltett kérdését, én meg rákvörös lettem a dühtől.
- Pfff! - ennyi jött ki a számon, semmi egyéb. Nem akart lenni, nem akart lenni, a lehető legteljesebb mértékben!!! Vagy lehet, hogy mé...
- Elhitted - lett újra olyan Bonti hangja, mint korábban, majd ellépett mellettem, megveregette a vállam, és elhagyta a WC -t. Ez egy cseszett baromarc!
- Ez nem játék! - ordibáltam utána, de mivel semmit nem válaszolt, amit már a mai nap során megszoktam, így válasz nélkül rontottam ki a folyosóra, de mivel a srác ott sem volt, így benyitottam a 12. A termébe, ahol Serena sátáni szemei vizslattak, plusz Bonti éppen nagyon próbált koncentrálni arra, hogy ne röhögje el magát. Ezért még akkor is számolunk! Vissza fogod kapni! De még hogyan, ó!
- Neked látom hobbid mindenhonnan késni - forgatta a szemét szarkasztikusan az Átok.
- Az úgy történt... - kezdtem bele, de a nő elnevette magát.
- Nem kell megmagyarázni, te sehova nem tudsz időben megérkezni! - magyarázta meg az események hogyanját, teljesen tévesen. Általánosítani hülyeség, mivel az erős túlzás, hogy sehova nem tudok időben beérni...
- Tudja mit? Mondja azt a feladatot, hogy elhúzhassunk innét - tettem karba a kezem, Serena pedig közelebb lépett hozzám.
- Várjunk csak! Miért ilyen vörös, rosszul van?
- Nem! - tiltakoztam, mire Bonti nem bírta tovább: felröhögött. - Te ott kussolsz! - vágtam oda hozzá az első felkapható tárgyat, ami egy szék volt. Bonti elkapta a felé eső tárgyat, és halál nyugodtan letette maga mellé, majd ráült. Idegesítő, nagyon idegesítő!!!
- Ha lenyugodott, elmondanám a feladatot, amit ennyire meg akart az imént tudni, mivel rájöttem- hogy nekem sincs kedvem magával tovább egy teremben tatrózkodni - magyarázta, én pedig idegesen bólintottam, viszont megjegyeztem magamban, ha lenne nálam egy madárpók, azt tuti a szájába tömném. - Látják azt a sok pillecukrot? Hátrakötött kézzel kell megenni belőle 2 perc alatt annyit, amennyit csak lehet! Lemértük a pillecukrokat, és miután ettetek, újra lemérjük! Minél többet ettetek meg, annál több pontot kaptok!
- Egyszerre kell enni? - tette fel Bonti a széken mobilozva a kérdést.
- Igen. Egymással szemben - válaszolt Serena sátáni vigyorral rám bámulva, én pedig tartottam neki a kezemet, hogy kösse össze. A nő meglepődve vonta fel a szemöldökét, hogy nem volt rám hatással.
- Mint már mondtam, szeretnék minél hamarabb végezni. Mindennel - emeltem fel a hangom, mire Serena megadóan összekötötte a kezemet.

***

- Te tényleg barom vagy - osztottam meg a véleményemet igazán diszkréten a csapattársammal, aki ugyanolyan ingerülten csapta be a 12. A termét, mint amennyire idegesen elszedtem tőle a menetlevelet. - És még így is maximális pont! Hát, ez az alaphangulatunkat nem tükrözi!
- Mert talán te egy nagy nulla vagy, én meg mindent kifogástalanul megcsinálok? - morgott egyet a nem létező bajsza alatt Bonti, én meg felhorkantam erre a képtelenségre.
- Te, kifogástalanul! A kettő kifejezés fényévekre van egymástól, és mire eljutsz te a kifogástalanig, megöregszel és mást nem fogsz egész nap csinálni, csak kötögetni meg pillecukrot enni! Pfuj, pillecukor, bah! - tettem a hasamra a kezem, mivel azt hiszem, egy életre elment a kedvem a pille... szóval, attól.
- Pillecukrot? Undorodom attól a szartól! - vette el tőlem a menetlevelet egy gyors mozdulattal. Egyébként csak annyi történt a 12. A-ban, hogy több kiló cukrot ettünk meg, de azalatt még ennél is több konfliktusunk támadt Bontival. Szerintem nem mondok újdonságot azzal, hogy a fiú nem tudta komolyan venni, hogy ne jöjjön nekem evés közben, szóval párszor összenyálazott, így hivatalosan is elneveztem Bernáthegyi Bontinak. Most miért? Szerintem illő név rá, és még csak nem is tartalmaz trágár kifejezést! Mikor felfogtam egyébként, hogy full nyálas vagyok (egy csepp is sok, na), egyszerűen csak letaroltam, így mind a ketten vetődtünk egyet, de még ezen események közben is csak tömtük magunkba a pillecukrot, mint kettő idióta, Serena pedig csak tapsikolt és a szempilláit göndörítette egy ócska szempilla göndörítővel. Meg volt neki a műsora, az egyszer biztos a szépítkezéshez, bár még mindig nem vágom, mi értelme volt annak, hogy egyébként full rusnya a nő, de a szempillái legalább göndörek, akár a barik szőre. - Figyelsz te rám? Utolsó feladat jön, ha bemegyünk ezen az ajtón! - legyezgette előttem az imént tőlem elvett menetlevelünket Bonti.
- És? - sóhajtottam egyet. - Attól még a nyáladból a DNS-ed itt van, itt! - mutogattam a bal arcfelemre bánatosan.
- Örülj neki! - nyitott be az osztályba, és meg sem néztem, hányadik osztályé, annyira lesokkoltam.
- Hmpf! Örül neki az, akinek két anyja van! - mivel Bonti nem ment be előttem az ajtón, hanem a bunkósága ellenére udvariasan beengedett maga előtt, ezért elég érdekes jelenet volt ez a mostani, de mindegy.
- Sziasztok, bogaraim! - invitált be bennünket a terembe az igazgatónő, én pedig máris kicsit jobb kedvre derültem. Ez a nő maga a napsugár, tényleg olyan ember, aki beragyogja az ember napját akkor is, ha éppen hát... egy hangyányit sincs jó napja. - Utolsó feladat, de ez lesz a legnehezebb, viszont ti olyan kis ügyik vagytok, seperc alatt megcsináljátok! - nevette el magát bájosan - ő tényleg bájosan nevetgélt a kedves megjegyzésén -, mire én is elmosolyodtam.
- Mi lenne a feladat? - tette le Bonti a menetlevelet immáron utoljára a felügyelőtanár elé.
- Nos, tényleg, hihi! - kapott észbe a tanárnő. Éppen időben egyébként, lassan már el kellett kezdenünk az utolsó kihívást. -  Ha a hátam mögé néztek, egy falról lelógó Szent Reviuls fejet pillanthattok meg, amely tele van cukorkákkal. Bekötött szemmel - itt én és Bonti is nagyot sóhajtottunk, mert az egyikünk számára sem jelentett már most sem jót, hogy valamink be lesz kötve - kell egy - egy, a kezetekbe adott gumikarddal szétvágnotok ezt a fejet, hogy kiboruljon belőle a cukorka. Erre kaptok összesen három percet, és kétszer meg lesztek pörgetve, hogy összezavarodjatok - mosolygott továbbra is kedvesen Lia úgy, hogy még majdnem kedvem is támadt az egész feladathoz, plusz hogy pár kiló cukor a nyakamba zúduljon.
- Akkor kezdjük - lett nagyon lelkes Bonti.
- Na, te annyira ne siess! - ellenkeztem, de Lia már be is kötötte a szemünket... Hát, gyors volt, mint a villám. - Meg amúgy is, milyen debil feladat ez?! Miért kell szétcsesznünk Szent Reviuls fejét?!
- Hogy ehessünk cukrot, és én most nagyon éhes vagyok - vallotta be Bonti, mire én csak lesajnálóan sóhajtottam egyet, Lia viszont teljes erőből kacarászni kezdett ezen a "vicces" megjegyzésen. Haha!
Miután belenyugodtam, hogy az ügyességi feladatok zárásaként a mai nap utolsó feladata Szent Reviuls megsemmisítése lesz, megpörgettek mind a kettőnket, és kezdődhetett a harc... A Szent Reviuls fejjel. Nagyon megszédültem, de mivel időre ment a játék, ezért megpróbáltam a lehető legtöbbet a levegőbe és remélhetőleg a fejbe hasítani a lehető legkevesebb idő alatt, és mikor éreztem, hogy csattog valamin a kardom, erősebben és intenzívebben kezdtem el ütlegelni, már elhittem, hogy fél perc alatt elvégeztük a feladatot, és örültem, meg minden, de...
- Fejezed már be, kivered a bekötött szememet! - hallottam meg Bonti kiabálását, és azonnal leesett, hogy egészen eddig a srácot ütöttem, amire hatalmas röhögésbe kezdtem, de nem sokáig, mivel Bonti visszavágott: direkt engem kezdett el egy gumikarddal ütögetni.
- Policáj!!! Policáj!!! Elhitted, hogy bűntelen az életed, Yamanaka Sirállia? Hát nem! - ütögette a vállam, én meg nem bírtam tovább, olyan hülyeségeket beszélt össze-vissza, hogy hanyatt estem a röhögéstől, így Liának először fel kellett segítenie, majd újra meg kellett minket pörgetnie, mivel eltelt bőven egy perc, csak szegény igazgatónő úgy lesokkolt azon, hogy mi nem a fejet ütlegeltük, hanem egymást - szerintem egy álomvilága dőlt romokba -, hogy meg sem szólalt, hangokat nem igen hallottam tőle.
- Oké, most fókuszáljunk arra a hülyeségre - tanácsolta Bonti megfontolt hangon, mire beleegyezően bólintottam egyet. - Oké?!?! - ordibálta, mintha nem hallottam volna, ch!
- Oké, nem vagyok süket!!! - kiabáltam neki vissza, és már most őt kerestem a kardommal, nem a valódi célt. Támadás forever.
- De nem mondtál semmit, jesszus!
- Bólogattam, te barom! - magyaráztam, majd a szám elé kaptam a kezem, mivel leesett a tantusz.
- És szerinted azt látom?! Neked elmentek otthonról! - hallottam a műanyag kard susogását Bonti mély hangja mellett, így rájöttem, már csak gyenge két percünk van, de még sehol sem tartunk.
- Ütögess csak felfelé! - lóbáltam a kardomat felfelé.
- Az állam!!! - kiáltotta Bonti felháborodva, én meg elröhögtem magam.
- Bocsesz, oké, mondok egy államot: Magyarország! - hadartam nevetgélve, mire Bonti egyszerűen csak seggen csapott a karddal. - Az a seggem volt, vigyázz már!
- Ja bocs, a fejedre céloztam...
- Hogy te milyen egy bunkó állat vagy! - vettem észre magamon a "full leamortizáltak engem" jeleit, miközben hüledezve csapkodtam a karddal. Újra meg kellett bennünket pörgetni, de komolyan kerülgetett az az érzés is minden más mellett, hogy odahányjak valaki lába elé.
- Szorít az idő! - kapálóztam kétségbeesve, mivel már nagyon beleéltem magam az egész játékba, mire Bonti kezét éreztem meg a vállamon.
- Add oda a kardod, van egy ötletem - suttogta. - Lia annyira halk, hogy bent sincs, szóval ezt kihasználva, majd én megcsinálom... Most találtam meg a cukros fejet.
- Nem adom, én is tudom! - ellenkeztem, de megéreztem Bonti arcát a nyakamnál, így full lebénultam.
- Elhitted - mondta normál hangerőn a nyakamba hajolva, én meg már most hülyét kaptam.
- Hogy képzeled? És mégis... mit? - tettem a hátam mögé a kardomat.
- Hogy nem tudom, miért szarod össze magad, ha a közeledbe kerülök. De ne aggódj, nem fogok olyat csinálni, csak ha nem akarod - éreztem, hogy elmosolyodik. Amint rájöttem, hogy ő rájött, hogy mi a helyzet... Az idegességet felváltotta a félelem, mennyire lehetek gáz most a szemében.
- De-dehogy tudod... Egyébként erre mit kéne mondanom? - dadogtam bugyután, mire elröhögte magát.
- Azt, hogy oké - lépett hátrább.
- Oké - fújtam ki magam megkönnyebbülten.
- Köszönöm - vette ki az elernyedt kezemből a gumikardot, majd pont abban a pillanatban, amikor az időzítő megszólalt, hogy letelt a három perc, hatalmas csörrenés is felharsant mellette: Bonti szétvágta Szent Reviuls fejét. Látnom kellett. Levettem gyorsan a szemfedelemet, és azzal a látvánnyal találtam magam szemben, hogy Bonti X alakban tartja maga előtt a két gumikardot, akár egy animéből kivágott hős, aki éppen megölte az ellenséget, a cukorkák hullottak le az égből, akár egy... animében, és a srác felvidult, kipirosodott arccal bámult rám, és így álltunk pár percig, mire meghallottuk a folyosóról Lia magassarkújának kopogását. Bonti gyorsan odafutott hozzám a kardommal, a kezembe nyomta, mind a ketten szinkronban felkötöttük a szemkötőnket, szóval mire Lia belépett, úgy voltunk kikészülve, mint a kis angyalok.
- Ó, szóval sikerült! - kavargatott valamit, aminek kávé illata volt. Szóval... az kávé! Nekem is kell!
- De hiper szuperek voltatok, azta! - vett fel egy marék cukrot a földről Lia, majd beírta a füzetünkbe a megfelelő pontszámot. - Gratulálok, ezennel végeztetek a mai ügyességi játékokkal, mehettek haza, a menetlevél pedig maradhat nálam! - tapsolt meg minket az igazgatónő, majd pedig végre levehettük a szemfedőinket, és kimehettünk a teremből...
- Ez az! - fújtam ki magam a folyosón, Bonti pedig csak szopogatta a cukrát. - Neked ez ilyen egyszerű volt?
- Miért, nehéz volt? - bámult rám értetlenül, én pedig ennél is értetlenebbül vontam fel a szemöldököm.
- Hát, nem? Nem voltam... szar? Mármint... Eleinte még Zeririnnel akartál versenyezni helyettem - hajtottam le a fejem. Miért viselkedtem így?
- De nem bántam meg végül, tudtam, hogy jók leszünk, még ha béna is vagy sokszor - veregette meg a vállam, majd a kezembe csapott. - Na, itt is az emlegetett szamár! Na, én mentem, nagyon éhes vagyok, valamivel be kell tankolnom!
- Őőőő... Szia - mormogtam, mire ő csak intett, és megindult a hátsó kijárat felé. - Mi? Én?! Béna?!?! - esett le túl későn a nyilvánvaló oltás, mire Zeririn mellém ért.
- Szia, már jobban vagy? - méregetett, így kellően elszégyelltem magam. Eszembe jutott, milyen hülyén viselkedtem vele nemrég...
- Figyelj... Ne haragudj, csak Bontival összevesztünk egy hülyeségen, vagyis nem is vesztünk össze, csak beszólogatunk a másiknak, és ezt most rajtad is kitöltöttem, szóval... Bocsánat.
- Nem haragszom, Bonti a szünetben mondta nekem, hogy ha idegbajosan viselkedsz, az miatta is lehet, meg mert klimaxolsz, de ezt csak hozzáfűzte... - elmélkedett az egyik szekrényt mustrálva.
- Hogy mit?! Megölöm! - toporzékoltam idegességemben, mire a lány elnevette magát rajtam, és igazából én sem bírtam sokáig ideges lenni, mivel egyrészt megkönnyebbültem az ügyességi feladatok lezárta után, másrészt... Igaz, hogy sok rosszat mondtam Bontira, de igazán össze sem vesztünk, vagyis én így éreztem... Elég bonyolultnak tűnt ez az egész számomra.
- Az mi a kezedben? - hajolt felém Zeririn, mire kinyitottam a markomat, amelyből egy epres cukorka mosolygott ránk.
- Cukor... Szent Reviuls fejéből - zártam össze újra a markom, és óvatos mosolyra húztam a számat.

***

- Te találtál valami jót? - jött ki az informatikai boltból Zeririn. Délután úgy döntöttünk, elmegyünk egyet vásárolni, de nem shoppingolni a plázába, csak úgy egyszerűen benézünk pár informatikai üzletbe, CD boltba, meg miegymás.
- Nem - vontam meg a vállam csalódottan. - Ha a Spongyabob barátkozik Barbie csodás világában CD nem elég jó - nevettem el magam, mire Zeririn felvont szemöldökkel követett engem eme cselekedetemben.
- Gyűjtöd egyébként a fülhallgatókat, nem? Már kettőt is láttam nálad - lépett hozzám közelebb, majd elővett egy vörös - fekete fülhallgatót, amelyben az volt az érdekes, hogy hát... ilyet még nem láttam, nagyon megtetszett a színe és az, hogy nagyrészt vörös színű volt.
- Hát nem igazán, de imádom őket - mosolyodtam el, és eszembe jutott, hogy még jó, hogy nem hoztam szóba a Bonti és Zerirines témámat, most ezen a délutánon nem szeretném ezzel rontani a hangulatot, de mindenképpen fogok erről beszélni vele... Mármint Zeririnnel, csak keresem hozzá a megfelelő alkalmat.
- Akkor tessék, valahogy női megérzés, de úgy érzem, valamiért kéne neked ajándékot adnom, szóval fogadd sok szeretettel - ölelt át, én meg meglepődtem, de nagyon örültem neki!
- Köszönöm - öleltem én is át. - Mennyi volt?
- Ezt nem illik megkérdezni, de mivel rólad van szó, ezért elárulom - ültünk le egy közeli padra, egy jó nagy bükkfa alá. - 600 Ft volt, nem is Huaweii, mint a telefonod, hanem sonys, de garantálom, hogy jobban fog szólni, mint a méregdrága, telefonodra szabott csodák.
- De tényleg nagyon király - forgattam a kezem között a darabot. - Piros... ideál - lógattam a fejemre viccelődve. - Vegyél el feleségül! - szólongattam a fülhallgatót, mire Zeririn elröhögte magát mellettem.
- De hát ez férfi, nem látod? - mutogatott két ujjal a vörös zsinórra, amely a hajamba lógott.
- Hát éppen ezért... - fordultam felé értetlenül, mire kis hatásszünet következett, kábé olyan két percnyi, miután Zeririn egy nagy sóhaj kíséretében megütötte a saját homlokát, mint aki megvilágosodott.
- Jaaa... Basszus!
A nevetésünk pedig bejárta az egész utcát, és én elhittem, a napom a vége felé már makulátlanná vált. De vajon, ha Bonti most itt lett volna, megkérdezte volna ironizálva tőlem, hogy "elhitted"?

Sayuri