Csak úgy mellesleg, tegnap délután nem sok minden történt. Feltételezzük legalábbis ezt, mivel addig okésban vagyok, hogy megbeszéltem magammal, na meg Graynek is benyögtem valami olyasmit, hogy kedves leszek apával, de ez annyira nem jött össze. Leírni nincs kedvem, de a lényeg annyi, hogy megtiltotta, hogy kávét igyak, ugyanis egy nagykövet lányaként nekem példát kell mutatnom, meg a többi blablabla. Fú, de pont leszarom, basszus. Mellesleg, mit vár?! Most várjam meg, míg valami értelmes emberke el akar majd rabolni, csak mert az apám a nagykövet, és mert biztos kifizet értem egy vaskos kis összeget?! Bocs, nekem ehhez nincs kedvem...
Amúgy, csak, hogy tisztázzuk a napokat, péntek reggel, és a fürdőben próbáltam roppant értelmesen megmagyarázni magamnak, hogy apám egy barom. Mellesleg, amikor éppen végeztem a fogmosással, rájöttem, hogy a fürdőnkben lévő szekrényen, melyben a törcsiket és mi egyéb cuccokat szoktuk tárolni, egy akkora tükör van, ami az egész szekrényajtót beteríti. Mielőtt felöltöztem volna (még pizsiben voltam, mielőtt elkezdenél azon filózni, hogy mégis miért mos fogat Síra full meztelenül), megálltam a tükör előtt.
- Te mégis mit csinálsz?! – pillantottam meg a tükörben Grayt, amint értetlen fejjel támasztja az ajtót.
- Vizsgálódok – feleltem, tök komoly hangon.
- Aha... Ha?! – értetlenkedett tovább.
- Szerinted is kicsi a mellem? – kérdeztem, egy hatalmas sóhaj után.
- Ha??!! – tette fel ezt a roppant értelmes kérdést ismét, csupán annyi különbséggel, hogy most még kiakadás is társult az értetlenségéhez, és eltűnt előle az „Aha” szavacska.
- Gray, mond meg! Tényleg igaz?! – rohantam oda a sráchoz, majd két kézzel megragadtam a vállát és elkezdtem idegbetegen rázni.
- Ez... kicsit komplikált – nyelt egy nagyot Gray, mire én csak idegesen belöktem a fürdőbe, bezártam az ajtót és most én támasztottam meg a hátamat a bezárt ajtón, és még karba is tettem a kezem, jelezve, hogy innen rohadtul nem fog szabadulni, míg nem nyögi ki a választ.
- Innen akkor sem mész ki addig, ameddig nem válaszolsz! – húztam össze a szemöldököm, megismételve az előbbi gondolatomat hangosan is.
- Khm, ezt nem biztos, hogy tőlem kellene megkérdezned... – köhögött minden szava után. Egyébként, kicsit sem volt levágós, de sebaj. Plusz, eléggé unott tekintettel néztem rá, szóval egy nagyot sóhajtva folytatta: – A korodhoz mérten talán egy kicsivel nagyobb van, mint az átlagnak, de...
- Köszönöm – bólintottam, majd sarkon is fordultam és gyorsan beszántottam magamat a szobámba, ahol mellesleg fel akartam öltözni, de volt olyan kedves és aranyos az én édes kis Vitany-m, hogy rátehénkedett az ágyon felejtett darabokra, tehát kezdhettem előröl a keresést...
- GRAY!!!! – vetettem neki magamat a szobám előtt álló korlátnak, majd kissé kihajolva rajta elüvöltöttem magamat. A srác tök aggodalmas képpel vágódott ki a konyhából, és elkezdett engem keresni. A századik eshetőség volt neki egyébként az emelet. Csak úgy mellékesen súgom ezt meg. – Add ide a telódat! – a mondatom kiejtése után csak előhalászta a zsebéből a telefonját, majd feldobta hozzám az emeletre. Merész, mellesleg, szerinte kómásan képes is vagyok elkapni. Ja, már elkaptam, itt van a kezemben. Akkor mindegy. Kicsöng. Kicsöng. És még mindig csak kicsöng. De rohadtul nem hallom, hogy a házban szólna bárhol is. Hát persze, még szép, hogy lenyúlta az a... Fú, de kitekerem a nyakát, de erről is jut eszembe, el is megyek hozzá!
***
- Te... Mit keresel itt?! – akadt ki Bia, amikor már fél éve ráfeküdtem a csengőjükre.
- Bonti? – tértem rögtön a lényegre, Bia pedig csak meglepetten mutatott fel az emeletre. Tiszta önkényesen beviharoztam a házba, majd felrohantam az emeletre, és tök random (kopogás vagy bármi más nélkül) kivágtam a srác szobájának ajtaját. Bonti mellesleg az ágyában feküdt, és hangosan hallgatta a zenét, miközben értetlen pillantásokat lövellt felém.
- Hah, te tényleg nem vagy százas – ült fel az ágyában röhögve, mellesleg...
- Ühüm, tényleg – bólintottam, csípőre tett kézzel, majd odamentem mellé, és kikaptam a kezéből a telómat. – Csak ezért jöttem, bocs, hogy megzavartam a kis magánszférádat! – fordultam sarkon ingerülten, majd becsaptam magam után a srác ajtaját és a még mindig értetlenül, a lépcső aljában álló Bia mellett elviharozva, elindultam a suliba. Ch, mégis mit képzel ez magáról?! Nem elég, hogy lenyúlja a telómat a semmiért, de még cseszi is azt visszaadni, majd szó szerint én vagyok a hülye, csak mert őfelségének nem tetszett, hogy nem kutathat többet a telefonomban. Mellesleg, mit is nézett ez meg? Még szerencse, hogy annyira megleptem, hogy elfelejtette kitörölni az előzményeket. Na, akkor lássuk... Mi?! Én megfojtom! Mégis mi a halál köze van ahhoz, hogy én mit beszélek Krisztánnal? Fú, lassan kezdem átérezni, hogy miért akadt ki akkor Krisztán. Nem véletlenül, rohadtul idegesítő, amikor csak úgy belenyúlkálnak a tulajdonodba. „Nem minden poén poénos.”, hát igen, ezzel most értek de rohadtul egyet. Nehéz beismerni, de egy valamiben még Krisztánnak is igaza lehet.
- Amúgy, neked kiabálok már évezredek óta, tök fain, hogy cseszel meghallani – lépett mellém az emlegetett szamár, nagyot ásítva. Szuper, látom, az életkedve megint fullos. – Most csináltam valamit, vagy mi van?! Láthatatlan lettem?! – kérdezgetett tovább, egyre jobban kiakadva.
- Nem, csak nem éppen vagyok beszélős kedvemben – szólaltam meg végül.
- Se tegnap, se azelőtt, meg úgy általánosságban, neked sosincs kedved semmihez – ásította ismét, de ezt a cselekedetét megspékelte egy jókora nyújtózkodással is. – Most lepődjek meg, hogy megint van valami kínod?
- Ha ennyire nem tetszik, tedd meg, hogy leszakadsz rólam – vettem gyorsabbra az iramot, majd sikeresen le is hagytam a srácot. Remek, jól kezdődik a mai nap is. Remélem a képeimet nem nézte meg, mivel van ott egy bizonyos valami, amit nagyon nem szeretném, hogy bárki is lásson. És még mielőtt kitalálnád, hogy valami hű de „olyan” kép, most leszögezném, hogy csak egy igen féltett titkom, amit máshol elég nehéz lenne tárolni.
- Jó reggelt, szépséges Síra-chanooom – nyávogta mellém magát az aulában Tegumi. Válaszra sem méltattam amúgy. – Képzeld, édesapád meghívott holnap délutánra, egy ebédre. Hozzátok. Nagyon boldog vagyok, hogy a szombatomat is veled tölthetem majd – vinnyogott tovább, és mintha egy pillanatra perverz vigyor jelent volna meg az arcán. Viszont ezután szó szerint boldog ugrálásba kezdett. Hát... Oké?
- Velem aztán biztos nem... – dünnyögtem végül magamnak, majd a szekrényembe bevágtam mindent, amit csak lehetett. És igen, a táskámat is. Ha esetleg megint megunom Bonti baromságait, akkor ne adjak már neki esélyt a visszarángatásra.
- ... akkor, megváltoztatták – csíptem el ennyit Karamell mondatából.
- Mit? – kérdeztem.
- Ja, csak ezt a baromságot – legyintett Zero a padon ülve. – Előbb lesz az ügyességi, utána a teszt.
- Szuper – bólintottam, tök „lelkesen”.
- Valaki nem látta azt a kétméteres agyatlant?! – vágódott be a terembe Kíra is.
- Nem, csak egy 140 centis sakált, aki mellesleg éppen most borotválta le magáról a szőrzetét. Mi van, Sakál, beragadtál a szoligépbe? – röhögött fel Karamell, majd büszkén vette tudomásul, hogy Zeronak is tetszett eme csodás beszólása, mivel a srác eszeveszettül - röhögve, természetesen - ütögetni kezdte Karamell vállát. Gondolom én, ez elismerés akart lenni.
- 170 vagyok, és veled nem vagyok hajlandó tárgyalni! – fújtatott Kíra, karba tett kézzel. Mellesleg, nincs rajta semmi érdekes, ha azt nem vesszük számításba, hogy tiszta vörös kiütésekkel van tele az egész csaj. Plusz, miért is nem szól jobban vissza Karamellnek?
- Én meg 180 vagyok és csak te képzeled be az agyatlan dumát – sétált el a lány mellett halál nyugodtan Krisztán.
- Ch, érdekel is engem! Mozogj! – ragadta meg a srácot a ruhája nyakánál fogva, majd elkezdte kirángatni a teremből.
- Hallod, cseszettül rosszul jársz, ha felb***od az agyam! – fenyegetőzött Krisztán, de Kírát ez roppantul hidegen hagyta. Aha, hát oké. Erről ennyit, amelyik kutya ugat, nem harap. Bár, ez nem minden esetben igaz Krisztánra. Volt már olyan megmozdulása, hogy képes lett volna arra, amire most célzott, de még valahogy időben higgadt le.
- Ennek most mi kínja? – lépett be a terembe Zeririn is, vele pedig ott volt Stella és Zera is. És... Bonti. Ch, remélem megint a csapatválasztós dolog jött be, mert most már igazán szeretnék bele menni én is.
- Gyerekek! Kiosztanám a mai napra szükséges menetlevelet – nyomott minden csapat egyik tagjának a kezébe egy-egy kis füzetecskét tök gyors iramban, majd a hirtelen jött bejövetele után hirtelen is távozott. Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy: fő, hogy ő az ofőnk.
- Akkor, hajrá, végezzünk ezzel a szarral minél előbb – indultak ki a teremből a többiek, és az áradattal együtt Bonti is megindult, viszont nekem eszem ágában sem volt vele tartani. Tudod mikor, nem érdekel már ez a hülye verseny, felőlem már lehetünk utolsók is, az is hidegen hagy. Viszont, a mai húzása miatt... Nem is, az eddigi húzásait most nagyon vissza fogja kapni. És méghozzá ma. Tegnap is felvetettem, de ma már terveim is vannak. Nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, óhó, hát hogy is ne. Ő sem nagyon erőltette meg magát eddig, és még mindig tök örülök neki, hogy fogalmam sincs, mégis mi a kínja velem. Illetve tudom, de nem hiszem el, hogy azon képes felkapni a vizet, hogy nem ő tudta meg a dolgokat elsőnek. De amúgy, hol korrekt ez már? Ő elvárja, hogy én mindenről beszámoljak, még arról is, hogy mit evett tegnap délben a kutyám ükanyja, de én rohadtul nem tudok róla azon kívül szinte semmi mást, hogy Blackwell Bontinak hívják, és box-mániás. Ezek után miért is ő van felháborodva, miért is az ő kis lelke van megsértve? Lehet, hogy a nőkre mondják, hogy béna a logikájuk, de ennek sem kutya, hacsak nem azért ilyen, mert jól titkolja, hogy valójában egy nő.
- Mozdulj már meg! Nincs kedvem sokáig itt dekkolni – jött vissza Bonti a terembe, viszont az a baj, hogy erre mondatára igazat kellett adnom. Én sem akarok itt megöregedni, azonban ettől még nem lesz olyan könnyű neki velem a mai nap folyamán. Fogtam magam, lepattantam az asztalról, majd halál csendben elvonultam a srác mellett, miközben kivettem a kezéből a menetlevelet, majd amikor felfogtam, hogy a 10/A-ba kell mennünk, hasba vágtam a srácot, úgy adtam vissza neki az előbb elkobzott tárgyat. – Remek, megint előteremted a hangulatot – ch, én teremtem elő a hangulatot, de most komolyan.
- Sziasztok, már vártam rátok – mosolygott ránk kedvesen az első állomáson várakozó Ursula. Milyen kedves kedvében van most. Mellesleg, én most fordulok ki, de menten. Miért van az a lekicsinyített farkasember rózsaszín, kötött pulcsiszerűségben? És miért néz rám olyan szemekkel, mint akire mindjárt rá akarja vetni magát? – Az első feladatotok igazán egyszerű lesz.
- Ezzel? De most komolyan, úgy nézünk ki, mintha ezzel bármire is lehetne menni? Akár egyszerű, akár nem, ezzel aztán még egy ülési gyakorlatot sem lehetne végrehajtani – titulált engem háromszor is egymás után tárgynak Bonti. Nem baj, mondjad csak, mondjad. Nagyon nem tudsz vele elérni semmit, de te sem láttad még az igazán ideges Sírát, hozzá viszont a te nagyon „profi vagyok, igen, én vagyok a profi” boxolási tehetséged is kevés lesz.
- Nos, hallottam az esetetekről, emellett nem különösebben izgat, tehát folytatnám a feladattal – legyintette le a srácot Ursula, én meg elnevettem magam. Ez kellett már neki, végre valaki, aki lehűti azt a forró kedvét. – Nos, itt vannak ezek a könyvek – tett mindkettőnk fejére egy-egy könyvet –, ezekben pedig egy-egy tojás található – spékelte meg a könyves cuccot egy-egy hamutartóval is, melyben igen, tényleg ott voltak a tojások. – A feladat az lenne, hogy ezen az akadálypályán átjussatok úgy, hogy a könyvről nem csúszhat le a hamutartó. Ha ez megtörtént, újra kell kezdenetek, viszont ahányszor hibáztok, annyiszor vonok le a maximum pontszámból. És nehezítésnek – adott a kezünkbe egy botot, amit nekünk meg kellett fogni, és ismét tök közel kellett állnunk egymáshoz. Hurrá. Szuper volt, hogy Bonti kereste a szemkontaktust, de csak úgy, mintha muszáj lenne, ezért engedtem a kérésének. Ráemeltem a tekintetemet, de aligha tudott bármit is kiolvasni belőle: a pillantásaim teljesen érzéketlenek és hidegek voltak. Bonti fel is vonta az egyik szemöldökét, de kit izgat? Én sem értem az ő tetteit, nehogy már én adjak neki megint esélyt arra, hogy eggyel többet tudjon rólam. – Menjetek végig az akadálypályán. Van rá két percetek. És... indul!
El sem tudom mondani, hogy mennyire nevethetnékem volt Bonti bénaságán. Ez a feladat nagyon is meghaladja az ő kis tehetségét. Pech, hogy a durva és egyenlőtlen mozgásával csak annyit ér el, hogy leesik a fejére rakott tárgyak fele. Tök unottan álldogáltam tovább, amikor Ursula harmadjára pakolta vissza a fejére a könyvet és a tojással megrakott hamutartót. Láttam rajta, hogy kezdi idegesíteni a helyzet, de most mit mondjak erre? Nekem megérte az az egy évi tánc általánosba, neki meg pech. Ez van, ezt kell szeretni. Amúgy, tíz pontot lehetett volna elérni, na ebből Bonti jóvoltából csupán ötöt kaptunk.
- De béna vagy. Potya tíz pont, így a semmire, ch – nyújtózkodtam, miközben a hangomból megpróbáltam előcsalogatni a „teljesen hidegen hagysz” opciót, ami meglepetésemre még jól is sikerült.
- Ch – tudta le ennyivel.
- Na mi van? Kifogyott a szótár? – mosolyodtam el gúnyosan, miközben a tornaterem felé igyekeztünk. Bonti még mindig tartotta magát a „nem szólok hozzád” fogadalmához. Egészségére, nekem is jobb így.
- De nagyra vagy magaddal, csak mert egyszer nem bénáztál el valamit – dörmögte végül oda, majd berobbant a tesiterembe.
- Persze, persze, hát hogyne – mentem utána nevetve.
- Na, nem hagyják még pihenni sem az embert... – sóhajtotta Riven. Hékás, ez miért lehet megint itt? Kedden is ő szívta a vérünket folyamat, és most is vele kell szenvednünk? – Nos, mint látjátok, itt van két kötél.
- De nehéz volt észrevenni – forgatta a szemét Bonti.
- Remek – bólintott Riven, majd előre lökte Bontit. – Nem szeretem ezt a csajokra bízni, és mivel pont nem viselem el ezt a fajta stílust, ezért te egyedül fogod megcsinálni – ekkor megragadta a kezem, majd leültetett a padra, és a kezembe adott egy poharat, melyben tea volt. Bonti meg kezdett tényleg kitérni a hitéből. – Végül is, igazán egyszerű. Nincs más dolgod, minthogy végig menj ezen az egyszerű pályán. Először fel a kötélen, majd át arra a deszkára, mely a kibérelt mászószerű faházhoz kapcsolódik, és ezt mind öt perc alatt. Hajrá! – tapsolt kettőt Riven, majd levágta magát mellém, és elindította a stoppert a telóján. Bonti pedig tök eltorzult ábrázattal kezdett bele a mászásba. – Na, ő hadd csinálja csak, úgy sem végez vele öt perc alatt – legyintett a srác, mire értetlenül néztem rá. – Vannak egy kis csapdák az akadálypályán, ami miatt az eredeti idő 10 perc lenne, viszont jól esik szívatni, tök paraszt volt most – kacsintott, belőlem meg kitört a nevetés, és akkor társult hozzám Riven is, amikor Bonti levetődött a kötélről.
- Ez most komoly? Erre lehetetlen felmászni, csúszik az egész – háborodott fel a srác, Riven pedig csak nevetve vonta meg a vállát, Bonti meg, hát... tovább próbálkozott. Mi mást tehetett volna?
- Na, veled már sokszor futok össze. Hogy is hívnak? – fordult felém ismét.
- Yamanaka Sirállia, de csak Síra – mutatkoztam be a srácnak.
- Ja, basszus – csapta homlokon magát a srác, Bonti pedig már majdnem felért a kötélen, de az utolsó pár centinél megint lecsúszott róla. – Már leesett, bocs.
- Semmi. Amúgy, nekem mit kellett volna csinálnom? – kérdeztem, mert addig oké, hogy élvezem a kialakult helyzetet, viszont azért érdekelne az eredeti felállás is. Egyébként Bonti ekkor jutott fel a deszkára, ami nemes egyszerűséggel tett egy 90 fokos fordulatot. Természetesen a srác megint a földre került. Vicces volt, de nagyon, főleg, hogy egyre jobban idegesítette már az is, hogy tök jól elcsevegek Rivennel.
- Neked nem segíteni kellene? Vagy tényleg halálra jobb teázgatni! – tette csípőre a kezét Bonti.
- Ja, de, bocs – néztem rá Riven telójára, amiből kiderült, hogyha 10 perccel számolunk, akkor van még vissza hét és fél perc. – Idő van, pöröghetnél egy kicsit.
- Bírom ezt a csajt – nevetett Riven, majd a kezét nyújtotta, pacsi gyanánt. Természetesen fogadtam a pacsiját, Bonti arcát pedig már leírni sem lehetne, és mivel úgy sem tehetett mást, ezért nekikezdett előröl az egésznek. – Mellesleg, neked eredetileg sem kellett volna semmit sem csinálnod. Csak akkor buli, ha a pasi szenved.
- Most amúgy sem éppen felhőtlen a viszony köztünk, szóval még élvezem is a helyzetet – tök menő ez a pad, még párna is jár hozzá. Meg tea. Tök olyan, mint egy piknik. Ja, Bonti helyzetjelentése: valahogy átvergődte magát a rúdon, szóval most abban a házizében van, és fogalmam sincs, mit csinál, mivel kívülről nem lehet belátni.
- He, figyeljé' má'! – üvöltött be Riven a srácnak, mire Bonti csak kiszólt egy "Mi van?"-t. – Vigyázzá' a deszkákkal! Nem élném túl, ha beléd állna akár egy szálka is!
- Pf – válaszolta ki a srác, mi meg megint csak elröhögtük magunkat. Ez oltári, de várjunk csak. Valami hasonló beszólása volt tegnap Bontinak is, nem?
- Bocsi, ezt nem hagyhattam ki – fordult felém ismét Riven. – Amikor hallgatóztam az ajtóba, pont ez a beszólása ütötte meg a fülemet. Csak kár, hogy nem vágom, mit lát benned deszkának, de ez egy amúgy is barom, le kell szarni.
- Neked minden oké odafent? – kérdeztem nevetve.
- Nem tom'. Egyszer fejre estem, azóta mintha nem menne minden kóserosan odafenn – nevette el magát Riven is. Oké, akkor ez tényleg nem százas.
Végül, a normálisan kiszabott időn túl sikerült végeznie Bontinak. 11 perc 47 másodperc, de Riven szerint én jó társaság voltam, ezért megadta a maximum pontot. De kedves! Bonti meg csak forrt a dühtől, bár tudnám, mire föl? Örülnie kellene, hogy a bénázásán túl is max. pontunk lett.
***
- Nos, ez lenne a harmadik állomás – vázolta a helyzetet tök „vidáman” Talpikusz. – A feladat: egyétek ezt meg – nyomott a kezünkbe egy-egy poharat.
- Oké, én ezt nem eszem meg – adtam vissza a poharat a tanárnak, amikor megcsapott a vanília jellegzetes illata.
- Mert? Talán a hercegnőnek nem elég megfelelő, hogy csak ezüsttálcán raknak mindent a segge alá? – háborodott fel egyből Bonti.
- Szemétláda! – csaptam arcon, amikor elvonultam mellette, majd rávágtam magam az első padra. – Ebben vanília van, arra pedig allergiás vagyok. Sorry, de innentől ezt nem fogom megenni.
- Nos, ez jogos érv, ezt tényleg nem erőltethetem – nézett maga elé Fidera, Bonti pedig ismét a kapott kaját kezdte vizslatni. – Mindegy, egy szókirakó betűi vannak elrejtve benne. Addig kell enned, ameddig ki nem tudod rakni azt, hogy: „Szent Reviuls”. Mivel a csapattársad nem vehet ebben részt, így az ő részét is meg kell enned.
- És addig ez mit csinál? Ül és néz? – bökött felém a fejével Bonti.
- Mivel mást nem tud csinálni, ezért igen – bólintott, ellentmondást nem tűrő hangon, Bonti pedig nagyon nem élvezte a helyzetet. Negyedjére, Bonti, negyedjére véltél engem tárgynak eme csodás napon. Most már tényleg csak ki kell várnod a végét, mert hátra van a tesztes rész is, és ott sem fogom megkönnyíteni a dolgodat. Haha.
- „Elhitted”, nem igaz? – nevettem el magam, amikor már az utolsó állomás felé igyekeztünk. Az előzőnél is megkaptuk a tíz pontot, amúgy.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Irtóra jó szórakozni mással, nem igaz? Főleg, hogy te vettél nekem múltkor vaníliás kávét – nevetgéltem tovább, Bonti pedig hirtelen megállt.
- Neked mi bajod, de komolyan? – kérdezett vissza ingerülten.
- Mi lenne? – vontam meg a vállam nevetve. – Csupán kiélvezem azt a lehetőséget, hogy én is rohadtul képes vagyok téged csesztetni. Csak eddig nem tettem meg, mert nem éreztem jogosnak. De te alapba elkezdtél bunkó lenni, meg ilyesmi, én miért fogjam vissza magam?
- Komolyan fel akarsz idegesíteni? – állt meg végül a 9/A-sok ajtaja előtt, és direkt elzárta az utat, hogy ne tudjak bemenni.
- Idegesíted te eléggé magadat, mit erőlködjek én? – néztem rá lesajnálóan, majd arrébb tolva beléptem a terembe, ahol... René várt minket. Bonti levágta a tanári asztalra a menetlevelet, majd karba tett kézzel várta az utolsó feladatunkat.
- Nos, ez egy igazán egyszerű feladat lesz – kezdett bele az IH.
- Hányszor hallottam már ezt – dünnyögte Bonti.
- Kuss! Yamanaka, ide! – parancsolt rám, kábé úgy, mintha kutya lennék. Mindegy, azért felültem arra a padra, amire mutatott. – Blackwell, igazán egyszerűen válaszol kérdésekre a csapattársát illetően. Ha hibázik, akkor különböző büntető feladatokat kell teljesíteni – mosolyodott el sátánian, én pedig kezdtem rosszat sejteni.
- Miért nekem? Miért ez lehet már megint a lazulós szerepben? – akadékoskodott. Mellesleg, öt...
- Mert te elméletben férfi vagy! – René ezen megfogalmazásán kénytelen voltam elnevetni magam. Ez? Mármint ez a barom, férfi? Na hagyjuk már! – És mert Reviuls roppantul szerette az udvarias embereket. Sorolnám a büntetőfeladatokat: egy hiba estén Yamanaka kezét kell megpuszilnod. Kettő esetén az arcát. Három hibázáskor már a szája szélét, és négynél konkrétan a szájára kell adnia egy puszit. Ha ötből ötöt hibázik el, akkor öt másodperces csók.
- Maga azt hiszi, hogy hagynám, hogy hozzámérjen egy ilyen paraszt, mint Bonti?! – háborodtam fel rögtön. Jogosan volt rossz előérzetem.
- Na, mintha nekem annyira minden vágyam ez lenne – forgatta a szemét Bonti. Ch!
- Nincs vita, ezt a drága kis osztályom találta ki – mosolyodott el az IH ismét. – És mivel én vagyok igazgatóhelyettes, természetesen a korlátokat is feljebb tudtam tolni. És nekem is bejön a feladat, tehát kezdeném. Nehezebbtől haladunk a könnyebb felé. Első kérdés: Yamanaka hányszor költözött eddig?
- Honnan tudjam? – vágta rá kapásból Bonti, mire csak elröhögtem magam. Szánalmas, de komolyan. – Egyszer.
- Téves! – vágta rá egyből René, gonosz vigyorra húzva a száját, Bonti meg értetlen tekintettel nézett először rám, majd az IH-ra. – A helyes válasz az öt lett volna.
- Ötször?! – fordult felém ismét felvont szemöldökkel.
- Ja, nem meglepő Zeron munkáját nézve, tökkelütött – dünnyögtem. Ennyi ésszel szabadlábon, de komolyan. Zeron munkájában sokszor kellett költöznünk. Az még oké, hogy nem tudta a pontos számot, viszont legalább ne lepődött volna meg ennyire ezen.
- Jó, essünk túl rajta – lépett közelebb hozzám sóhajtva, majd mintha habozást vettem volna észre rajta. Én csak unottan kinéztem inkább az ablakon, Bonti meg a kezemet a szájához emelete. Tök kedves volt, amint... hát mondjuk úgy, hogy végzett, unott tekintettel dobta vissza szó szerint a kezem. Köcsög...
- Oké, második kérdés – vette szemügyre ismét a lapját René, én meg nagyon ajánlottam Bontinak, hogy jót válaszoljon. Bár, az előzőnél sem úgy nézett ki, mintha megjátszotta volna, hogy nem tudja... – Melyik városban született?
- Pf – emésztette meg a kérdést. - Mit tom' én, Vas megye – vetette oda Bonti hanyagul, erre viszont már nem mondok inkább semmit. Vas megye szerintem is város. Fú, de ekkora cseszett agyút.
- Nem jó! A válasz Tokió – felelte vidáman az IH.
- Most mit bámulsz? Kiskoromba kerültem Magyarországra, de azt egy szóval sem mondtam, hogy itt is születtem – tettem karba a kezem.
- Nem hagyhatnánk ki a büntetés részét? – fordult ismét René felé a srác.
- Ez a lényeg, tehát... NEM! – üvöltötte el magát René.
- Remek... – sóhajtottuk egyszerre Bontival. Tiszta kedves volt, megragadta két oldalt az arcom, majd elfordította az ablak felé a fejem, míg ő gyorsan adott egy puszit az arcomra. Nagyon élveztem, de komolyan... Bah, már mindjárt elhányom magam, annyira. És most komolyan mondom. Plusz, kezd egyre jobban kiütni rajtam, hogy mennyire nem viselem jól a közelségét, és... Még puszilgat is....
- Hármas: Mi Yamanaka hobbija? – egyre jobb kérdések jönnek, főleg, hogy erre még én sem tudom a választ.
- Hisztizés. Na az nagyon jól megy neki. Ja, meg a titkolózás, bizalmatlanság és mi egyéb, amiket egy élet lenne felsorolni – duzzogott tovább Bonti. Fú, de megölöm! Megfojtom, belelököm a Dunába!!!
- Téves, az atlétika – nevetett fel sátánian René. Ő biztos nagyon élvezheti, engem viszont még jobban vert a víz, és kezdett valami bizseregni a hasamban is. Plusz, e mellé társult még a szédülés. Amúgy ez a kérdés úgy lett volna helyes, hogy „mi volt”, de mindegy.
- Te atlétikázol? – lepődött meg Bonti.
- Nem, már nem, és mivel a kérdés nem helyesen volt feltéve, a büntetés is elmaradhat – néztem Renére, aki nemlegesen rázni kezdte a fejét. Elég hevesen, ezt még hozzátenném.
- Kizárt! A kérdés feltevése lényegtelen, a válasz a lényeges! Hajrá!
- Hah, jó, ne mozogj – eszem ágában sem volt megmozdulni, anélkül is leesett, hogy a nagy Blackwell Bonti megtiltotta volna. Nyilván majd ficánkolni fogok, mint Némó az óceánban, hogy a szám sarka helyett máshova érintse hozzá ez a barom az ajkait. Egyértelmű, csak pech, hogy kezd már ettől a feladattól egyre jobban elmenni az a maradék energiám is, ami eddig arra sarkalt, hogy Bonti közelségét elviseljem.
- Na, negyedik kérdés – összpontosított ismét a kérdéseket tartalmazó listájára az IH. – Blackwell, szerinted mi Yamanaka kedvenc színe?
- Ch, lila – vágta rá kapásból, de úgy, mint aki tényleg komolyan gondolta, hogy jót mond.
- Nagyon sötét, nem is neked mondtam el, hogy nem azért lila a szobám fala, mert annyira szeretem, csupán így vettük a házat... – fogtam a fejem. De most tényleg, hova figyelt amikor erről koptattam a számat? És még jó, hogy ő kérdezte meg anno...
- Jó, bocs, elfelejtettem – fújtatott a srác. Ja, biztosan... Egyébként, amikor René türelemtelen pillantásokat küldött felé, Bonti sóhajtva indult meg ismét felém, és engem teljesen levert a víz. De mi van, ha én ezt nem akarom? Mi a jó élet van ebbe a suliba, hogy itt senkit nem érdekel a másik véleménye? Bonti meg biztos nagyon kiélvezheti ezt az egészet, mert nem éppen ellenkezik ezek ellen....
Plusz, tegnap még ő papolt nekem arról, hogy nem fog olyat csinálni, amit én nem akarok. Ja, vettem észre... És még a legjobb... Ja, bocs, olyan nincs. Nincs ebben az egészben semmi sem, ami jó lenne, de még csak egy kicsit sem. Basszus már, mennyivel jobban viselném az ilyesfajta megmozdulásait, ha Bonti akkor nem „segít”. Segít, na persze... Renének meg persze tök vicces ez az egész dolog. De legalább olyat tudok mondani, ami negatív, és méghozzá a legrosszabbik fajta. Abból a szájra pusziból, nagyon nem csak az sült ki majdnem. Én nem tudom, hogy Bonti mire gondolt, merre járt, vagy, hogy mit érzett, de ha nekem nincs annyi eszem, hogy eltolom magamtól, kapásból lekap. Frankón az kellene még nekem, hogy egy most nagyon is utált embertől kapjam az elsőt. Látszik, hogy a sors mennyire kijátssza az idegeim. Dake esetében sincs sok beleszólásom a dolgokba, igaz is, ilyen tekintetben már olyannyira mindegy is. Bonti is nyugodtan alkosson, csak hogy még jobb legyen...
- Oké, és a legnagyobb sajnálatom az utolsó kérdés – lett megint komor az René hangja, viszont az tök frankó volt, hogy Bonti még mindig engem bámult, nem az IH frankón összerakott kis kvízével szórakozott. Egy idő után már még jobban kezdett frusztrálni, hogy még mindig tök közel van hozzám. Nem elég, hogy így is égtem, már minden tekintetben, az arcom is olyan vörös volt, mint minimum egy paradicsom, konkrétan szédültem és a pulzusom szerintem most ugrotta meg Krisztán magas vérnyomási rekordját, de még Bonti is jobban tetézi a helyzetet. Amikor ezt már tényleg kezdtem frusztrálónak érezni, egyszerűen csak fogtam magam és átmentem a terem másik oldalán lévő padsorhoz, azaz az ajtó felőli részre. Hogy miért? Mert Bonti közelében most már tényleg képtelen vagyok megmaradni, az eredeti tervem is fordítva sült el, plusz, az utolsó kérdés után gyorsabban ki tudok innen menekülni. Mert, még ha rosszul is válaszol... Tudod mikor fogom hagyni, hogy megcsókoljon. Na nem, azért már az tényleg mindennek a teteje lenne, ennyitől is már kezdek falra mászni és szerintem most lett oda a maradék józan eszem is. Biztos nem fogok benne lenni René ostoba és nem mellesleg nem kicsit terrorizáló játékában, csak hogy a szadista hajlama ki legyen elégítve. – Khm, Blackwell, Yamanaka, figyelnek rám?! Eddig csak hatszor tettem fel a kérdést!- Ja, én totálra gondolkodok – szólalt meg végül Bonti, rekedtes hangon. Ja, jó neked, hogy te felfogtad a kérdést, mert végül is ilyen helyzetben tényleg csak a kérdésen lehet annyit agyalni.
- Min, hogy, hogy hívják a nagykövetet, azaz Yamanaka apját? – lepődött meg René. Aha, tehát ez a kérdés.
- Ja, fullra nem jut eszembe – bólintott Bonti. – Ja, megvan. Yamanaka Moris.
- Örülök, hogy legalább ennyit tudtál – ugrottam le a padról, majd nagy lendülettel téptem ki az ajtót és miért is ne mentem volna neki valakinek. Persze, hogy ezek Kíráék voltak.
- Veled mi van? – nézett rám értetlenül Kíra, majd bepillantott a terembe, ahol gondolom Renét és Bontit találta. Az érdekes az volt, hogy még Krisztánt is érdekelte ez az egész. Csodás, akkor biztos rohadt jól nézhetek ki.
- Az a köcsög akasztott ki ennyire? – kérdezte végül a srác.
- „Az a köcsög” mindent hall, barom – vetette oda neki Bonti, és a hangjától ritmusra rázott a hideg.
- „Az a köcsög” csak fogja be! – jegyeztem meg én is, a többiek meg kapásból nem értettek semmit. Vagyis Bonti ugye mégis csak.
- Reven, Límea! Befelé! – ordított ki René.
- Ja, kapásból ugrok majd! – szólt vissza Krisztán.
- Azt mondtam, hogy BEFELÉ!!! – ismételte meg az előbbi szavát, sokkal nagyobb hangerővel.
- Ok, ok, csak nyugiba! – vonultak be végül Kíráék, bár Krisztán igazán nem hagyhatta ki ezt az utolsó mondatát, de mindegy.
- Fi...
- Te ne beszélj hozzám! – szóltam közbe Bonti mondandójába még az elején, majd lendületből pofon vágtam, és eléggé hangosra sikeredhetett, mivel még René is kidugta a képét, majd megjegyezte, hogy „Halkabban öljék meg egymást, a teremben komoly munka folyik!”. A komoly munka az akart lenni, hogy Kíra hátrament a terem legvégére, Krisztán meg éppen most készült kiugrani az ablakon. Megjegyzem, még mindig a másodikon vagyunk. Egyébként, amikor el akartam indulni, Bonti elkapta a kezem, és nekem valahogy fel sem tűntek az ez utáni cselekedeteim. Annyit tudok, hogy amikor visszarántott, magával szembe fordított és csak bámult a szemembe, de mondani nem mondott semmit. Viszont, nekem ez tényleg nem jött ki jól... Még most sem tudom megmagyarázni, hogy miért tettem, de valami, ott fent, az agyamban, nagyon elpattant. Vagyis, szinte elborult. Csak annyi rémlik, hogy emelem a lábam, a következő másodpercben pedig Bonti már azt a bizonyos kényes és most gondolom nagyon fájós pontot fogva guggol le a földre, én pedig csak hátat fordítottam neki, és elmentem azokért a hülye lapokért, amiket ki kell majd töltenünk. Amint leadtam az ofőnek a menetlevelet, ő odaadta a kérdőívet, majd bevonultam a termünkbe, még mindig hidegen hagyva, hogy Bonti él-e még, és ha igen, akkor jelenleg hol van.
***
- Nem, fogalmam sincs, hol van! - tettem csípőre a kezem, ezzel is próbáltam kifejezni, hogy kezd kifogyni az eddig sem túl hatalmas türelmem. És a türelem nem olyan, hogy van nála utánpótlás. Ha kifogy, akkor szívtad. Maximum iszol egy jó kávét lehetőleg vanília nélkül (ezt leginkább az allergiás türelmetleneknek ajánlom), és máris happy lesz minden. Azt hiszem.
- Hölgyem, nem várhatunk itt éjszakákon át! Nem szeretnék tolakodó lenni, de igazán nem értem a helyzetet, sőt, ha őszinte szeretnék lenni önhöz, azt mondanám, teljességgel elfogadhatatlan, hogy már tíz perce csak tétován meredünk a falakra! - ha eddig nem esett volna le számodra, hogy ki beszélt hozzám ilyen illemtudóan, akkor nem lökök be egy újabb titokládát az agyacskádba, hanem elárulom: Valentin, az ének és etikett tanárom volt teljesen kétségbeesve mellettem, miközben ide-oda cikázott kockás ingében és ízléstelenül csíkos nyakkendőjében a suli melletti kis házban.
- De ha egyszer én sem tudom, hol van éppen? - sóhajtottam.
- Hol voltak együtt legutóbb, és miért válhattak ketté? - tette fel ezt a nem is annyira költői kérdést, én meg ezzel egyidőben vörösödtem el egyre inkább. Aztán rájöttem, hogy amit tettem, amiatt maximum sápadozni lehetne, így az agyamban kialakított kép egy fehér meszelt házról azonnal kivetült az arcomra is. - Nos? Keressük meg együtt? Vagy maga egyedül szeretné?
- Nem lehetne elkezdeni úgy, hogy én megválaszolom, azt' jól van? - vetettem fel egy igen elmés ötletet, de inkább le sem írom, erre az alternatívára Valentin milyen grimaszt vágott le nekem kapásból. Ja, igen, ő a suliban a 15. századi őskövület, aki ha nem konzervatív, akkor én meg kapásból tudok fejen állni a vállammal. - Jó, akkor ez egy nem - vontam meg a vállam, majd engedelmesen kivonultam a kis ház ajtaján.
- Blackwell Bonti! Hol van? - kiáltott át tölcsért formáló kezei közül Valentin, engem meg a sírógörcs kerülgetett nevettemben. Most komolyan nekiállt a suli területén belül ordítva keresni a fiút, mintha egy esőerdőben keresgetnénk egy elveszett társunkat?
- Majom! Hol lazsálod szét a végtagjaidat? - szálltam be én is a kiáltozásba.
- No, de Sirállia! - ingatta a tanár rosszallóan a fejét, én meg a változatosság kedvéért rosszkedvűen megvontam a vállam. A továbbiakban csak jártunk keltünk a folyosókon, és az volt a legmeglepőbb számomra, hogy ha nem a gondolataimmal voltam éppen elfoglalva, akkor az keltette fel az érdeklődésemet, hogy roppantul üres minden... Mások már végeztek is?
- Hogy-hogy ilyen kihalt az épület? - vetettem oda hirtelen a kérdést a tanárnak, akinek talán túl hirtelen is jött ez a találós kérdés: összerezzent mellettem. Hoppá!
- Őőő - tért magához a nagy hallgatásból. - Ez azért lehet, mert a tesztes feladatokat ma a szabadban terveztük a diákokkal. Ti a kis házban, a többi csoport pedig a város vagy a suli egyéb kisebb-nagyobb területét kapták helyszínül - ez igaz lehet, hiszen kint az udvaron kapásból három csapattal futottunk össze, miközben a tanárral a saját helyemhez igyekeztem. Ja, akkor még azt hazudtam, hogy Bonti elment WC-re, így időt nyerhettem, és azt hittem mindeközben, hogy majd nélküle is teljesíthetem a feladatot. A mosdós hazugság meg kicsit sem elképzelhetetlen: a tag a minap is legalább négyszer ment el WC-re alig hagyva "szünetet két alkalom között, plusz, ahova rúgtam neki, lehet, csak rosszabb lett a helyzete... De valahogy most, hogy pásztázzuk a helyiségeket, jártjuk a folyosót a tanárral, semmiféle lelkifurdalásom nincs miatta. Ő volt a barom mostanában, én csak védtem saját magamat, a testemet, és ami ennél egy hangyányival fontosabb: a lelkemet. Azzal a béna "elhitted" rizsával etetett tegnap, ma legalább vissza tudtam neki adni a kölcsönt, megjegyezném, néhol rohadtul nehezen, de csupán azért, mert Bonti már megint összezavart! Azok a közeledések is az IH ügyességi feladatánál... Jó, oké, rendben van, az a feladat keretében volt... De mi van, ha ő is akarta, hogy egyre közelebb kerüljön hozzám? Le akart kapni... Most esik csak le még inkább?! Hát hogyne, de nem is meglepő, elvégre az első alkalom lett volna. De egy ilyen megmagyarázhatatlan, furcsa, kiszámíthatatlan embertől, aki mellesleg még csak nem is a barátom ÚGY, és még csak nem is szeretem ÚGY, és ő még csak nem is szeret engem ÚGY nem szeretnék kapni... első csókot. Huh, de talán a kelleténél jobban ráálltam erre a témára, hiszen egyáltalán nem fontos. Levakartam magamról, azt meg, hogy le akart kapni, csak bemesélem magamnak és korábban is csak bemeséltem, a srác folyamat a bolondját járatja velem, hogy "elhiggyem". De könyörgöm: még mit higgyek el neki, hogy tud a Holdon űrruha nélkül tojást sütni?!
- Őrület... Mit fogok mondani a tantestületnek? Ez a verseny egy pályázat keretében indult el, témahét! - sopánkodott Valentin, én meg nem tudtam erre mi válaszolni. Pályázat? Szép! Őrület? Nem szép! Tantestület? Bah! - Szerintem váljunk ketté, úgy gyorsabban haladhatnánk, mivel még a személyzet sincs most az épületben! - Brrr... Miről beszél?! Még a személyzet, takarítók, ilyenek sem? Mi ez, valami rossz horrorfilm?
- Nem szeretnék ünneprontó vagy akármi lenni, de az sehol sem biztató, ha szét kell válni, szerintem az lenne a legbölcsebb, ha nem ... válnánk ketté, ki tudja, mi történhet - néztem rettegő szemekkel a tanárra, ő meg tök értetlenül kezdett el vizslatni.
- Jól van? - á, hát persze, csak egy elcseszett amcsi horrorfilmben vagy egy még elcseszettebb amcsi horror PC játékban érzem magam, ahol ha most szétválok a csapattársamtól, aki most jelen esetben Valentin, akkor akár meg is ölhet a szörny, aki konkrétan Blackwell Bonti.
- P...persz... Jó, oké - jöttem rá, hogy jogtalanul és oktalanul tojom magam össze. Elvégre a lehető legszerényebben kijelenthetem: én vagyok Yamanaka Sirállia, aki mára eltervezte, visszavág Bontinak, aki meg mostanában sokat képzel magáról, és keveset rólam! Hát, akkor hajrá! Eddig jól haladtam, nehogy már ne használjam ki a lehetőségeimet! Ja, és ki mondta, hogy én találok rá előbb? Ki mondta?! Én nem!
- Rendben, akkor én visszamegyek az udvarra keresni, Ön pedig folytassa erre. Találkozzunk fél óra múlva a bejárat előtt, és ha még akkor sem lesz meg, akkor kizárom Önöket a versenyből. Meglógni nem lehet csak úgy...
- Értettem - szalutáltam, majd végigfutottam a folyosón, és begurultam a termünkbe, amint észrevettem, hogy tárva nyitva az ajtónk. Mikor leesett, mit műveltem pár másodperccel ezelőtt, hatalmas nevetés tört ki belőlem. - Most komolyan szalutáltam egy etikett tanárnak? - vágtam hátra magam a földön, és csak röhögtem. Legbelül azt reméltem, megint itt bujkál valahol Bonti, és hall, meg ilyenek. Én bántottam, én kerítem elő, hogy újra bántsam... Azt hiszem. - És most komolyan magamban beszélek?! - esett le még egy hangsúlyos momentum, és még jobban röhögni kezdtem. Ez volt olyan 5 percig tartó folyamat nálam, a végére pedig már csak egy - egy apróbb nevetésfoszlány tört ki belőlem, míg teljesen elhallgattam. Csak feküdtem a földön, és bámultam a fehérre meszelt plafont. Haragszom Bontira? Rohadtul! Meg akarom találni, előbb, mint Valentin? Rohadtul! Mi?! Rohadtul?! Miért?! Azért... azért, mert az én csapattársam, és bármennyit szívattuk is egymást az utóbbi napokban, nem lenne fair, hogy elveszítem valahol, mint egy kiskutyát, és másnak kell helyettem előkotornia valahonnét. Ez egyértelmű!
- Bonti, tudom, hogy hallasz! - jártam - keltem továbbra is a teremben, majd miután teljesen körülnéztem, visszatértem a folyosóra. A mosdókba csak kívülről néztem be és ordítottam be egyet-egyet, mivel azt túl kicsi és sötét helynek gondoltam jelenleg, hogy csak úgy szétnézzek bennük. Fő a biztonság. Kint már kezdett sötétedni... Hát, persze. Elvégre ősz van, és hamar elérkezik az este, de nem gondoltam volna, hogy a témahét majd ennyi időt fog felemészteni az életemből, akár csak egy napomból ugye. A faleveleket az ágakról úgy söpörte le a szél, akár a havat télen a havat a szomszéd néni a lábtörlőjéről. Olyan szép! Megálltam az egyik ablaknál, és a beáramló fényben megállapítottam, hogy még a suliból tekintve is gyönyörű a természet. Imádok a szabadban lenni, erre Valentin szenved Bonti keresésével az udvaron... Nagyszerű... Gondolataimból a telefonom rezgése zargatott fel.
"A kémia szertárban vagyok - Bonti "
Hát az hülye. Tudta, hogy keressük, vagy mi?! Várt a megfelelő pillanatra, hogy egyedül legyek és hülyéskedjen velem? Hát, én ezt nem fogom elhinni. Tuti, ha most elmegyek a kémia szertárhoz, bezár oda, mert megbújt mellette valahol, majd beordibálja nekem, hogy "Elhitted", és elrohan, én meg csontvázzá aszódom a kémia szertárban. Na, azt már nem!
" Kit izgat? Senki nem keres téged, a tesztet megoldottam egyedül "
- Hát itt vagy, lökött. Valentin és én már égre - földre... Ja, mindegy, a lényeg, hogy gyere, meg kell oldanunk a tesztet, de szerencsére még van 20 perc, hogy megmutassam a tanárnak, hogy még életben vagy - magyaráztam neki, de ő csak állt a szertár nyitott ajtajának támaszkodva, és a földet pásztázta a szemével. A felhúzott kapucnija árnyékot vetett az arcára, és ő maga pedig hosszú árnyékot vetett rám. Hiába sütött be a gyenge lemenő napfény a folyosóra, Bonti ebben a kavalkádban is egy fekete pontnak tűnt, aki mellesleg megint hanyagolta a beszédet. - Jó, akkor ne beszélj, csak gyere! - fordultam meg, majd nekiindultam, de három lépés után felfogtam, hogy a srác rohadtul nem követ... Újra hátrafordultam. - Bonti, nem az utolsó résznél akarok kikapni, eldöntöttem! - tettem karba a kezem, és feszülten néztem a már-már egy középkori márványszoborra hajazó fiút, akinél már az is kétségessé vált, lélegzik-e már egyáltalán. - Istenem! - indultam meg felé, majd megálltam tőle egy lépésre. - Hogy rágjam a szádba, hogy megindulj?! - emeltem fel a hangom, de ő még mindig a földet nézte. - Térj már észhez! - emeltem fel a karom, és annyira felidegesített a semmittevésével, hogy készen álltam felképelni, mire olyan gyorsan hajolt el előlem, hogy a szemem szinte belefájdult. Bonti végre rám nézett, de talán nem kellett volna: ezt az arcát még nem láttam. Fáradt, de annál inkább tüzes szemek, ideges arckifejezés, feszült aura, ráncolt homlok, és összeszorított ajkak...
- Neked ilyen könnyű megütni engem?! Ennyire?! - ordibálta, bennem pedig meghűlt a vér. - Egész nap lazultál, míg én csináltam az átkozott feladatokat, te meg kiröhögtél! Ahol tudtál, ütöttél, legutóbb a lehető legszánalmasabb módon rúgtál meg! - üvöltötte még mindig a képembe. - Az tényleg jogtalan volt! Nem rinyálok, nem sirukálok, hogy jaj, anyuci bántottak, de ez akkor is szemétség volt! - lett egyre rekedtebb a hangja az üvöltözéstől, én meg már tényleg kezdtem furcsán érezni magamat. Talán egy kicsit megbántam... De nem annyira, hogy azt kívánjam, bár ne történt volna meg, ami megesett. Viszont álltam a tekintetét, ami cikázott hol az egyik, hol a másik arcfelemre, de végül mindig visszatért a szememre. Álltam a tekintetét, mert most övé volt a szó. - Már egy ideje... Már egy ideje irritál, amit művelsz! Tudod ... te vagy az első barátom, akit ilyen rövid időn belül ilyen közel engedtem magamhoz, erre szórakozol velem! Velem, aki veled soha nem tette volna ezt meg! Krisztán mennyivel jobb vagy megértőbb, mint én, mennyivel?! - ütött bele ököllel a mellettünk zöldellő szekrénybe, amelynek az oldala azonnal behorpadt az ütésére. Meglepődve vontam fel a szemöldököm. - De innét is látszik, hogy még nem ismered! Legjobb haverom, de azért neki is van árnyoldala!
- Mint mindenkinek - vetettem közbe, csak mint mellékes tényt.
- Tudom! Senki sem tökéletes, de vedd már észre magadtól, mire megy ki a játéka, és ne nekem kelljen a szádba rágnom! Csak jót akarok neked, hogy ne koppanj! - mormogta, majd a hajába túrt. - De ha ezt ennyire... ha ezeket a helyzeteket, amiket ti teremtetek, ilyen ***** nehezen tudom kezelni, akkor miért is nem tudok tudomást sem venni az egészről? - kiáltott fel kétségbeesetten, én meg nem értettem semmit. - Utálni akarlak, aztán mégsem, aztán újra, aztán semmit nem érezni, elfelejteni, hogy valaha beszéltünk, aztán meg még többet akarok tudni rólad, nem értem saját magamat sem, hát akkor mit kezdjek veled, Síra?! Dühítesz! - fúrta a tekintetét már kicsit sem tétovázó szemekkel az enyémbe, miközben félig meddig kinyitotta a száját, és az indulat adta löket miatt a száján kezdte venni a levegőt. Hogy mondjam el, hogy ne legyek teljesen idióta... Nos, ebben a pillanatban egyáltalán nem tudtam rá haragudni, csak néztem a szétesett énjét, amit most láttam először, most borult le a fala előttem először, most nyílt meg előttem igazán, most árulta el a félelmeit, a benne rejlő kételyeket, és emiatt igazán nem tudtam rá neheztelni. Újra, igazán levette az álarcát előttem, és majdnem hogy átadta a kezembe. Megragadtam azt a karját, amelyikkel belevert a szekrénybe, és megszorítottam. Éreztem, ahogy a megfeszülő izmai elernyednek.
- Figyelj...
- Figyelek - nézett az ablak felé.
- Nem is figyelsz! - kaptam felé értetlenül a fejemet, miközben az ajkamba haraptam. Erre Bonti nemes egyszerűséggel berántott a kémia szertárba, majd ránk zárta belülről az ajtót. Levegőt alig kapva vettem tudomásul, hogy félrelök egy halom kémiai szert, amik üvegcsékben voltak tárolva, majd a keletkezett helyre lökött egy asztalra. Ő természetesen - mert miért is ne ugye - közel lépett hozzám, a két lábam között állt, ahogyan én ültem, ő állt előttem, és a fejét lehajtva helyezkedett hozzám közelebb. Az összes fényt elfogta előlem, így az őáltala alkotott árnyékban hallgathattam a szívem heves zakatolását.
- Neked ez kell, hogy elhidd, figyelnek rád?! - kérdezte, én meg értetlenül vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudom: ez maximum egy pszichopata eszében fordult volna meg: zárd be a "figyelendő" alanyt egy kis helyiségbe, majd törékeny tárgyakkal mit sem törődve ültesd a helyére és zárd el az útját ilyen végtelenül perverz módon. Hát Bonti, mit ne mondjak, nem erre gondoltam figyelés címszó alatt - pár másodpercig mereven nézett velem farkasszemet, majd nem bírtuk tovább: elröhögtük magunkat.
- Oké, igazad van - telepedett le mellém az asztalra. - Szerencsére semmi nem tört szét.
- Még jó...
- Nos, mit is akartál mondani? Az előbbi egyébként vicc akart lenni - akart visszatérni az eredeti témára.
- Hát, a végén csak nevettünk rajta egyet - nyugtáztam az előbbi őrült "figyelek rád" hadműveletét. - Azt, hogy...
- Sirállia kisasszony, Blackwell úrfi! - kopogtatta a kémia szertár ablakának üvegét mutatóujjával Valentin tanár úr, megjegyezném, kívülről... Ja, vagy ez egyértelmű volt eddig is?
- Úrfi - nevettem fel, Bonti viszont nem találta ezt olyan hű, de viccesnek.
- Kisasszony... Hát, ha az eszedet nézzük, akkor helytálló a kis jelző - mosolygott rám, én meg megint pofon akartam vágni, de megint kitért előle. - Elhi...
- Kuss! - röhögtem fel, majd elkezdtem kapálózni a fejénél, hisz' egyszer csak eltalálom, Valentin meg nem tudom, mennyire nézhetett minket hülyének. - Amúgy már megint miért az eszemre hivatkoztál? - vettem komolyra a figurát komoly érdeklődéssel, mikor leesett már, hogy úgysem fogom így eltalálni...
- Mivel az üzenetedben korábban azt írtad, hogy egyedül kitöltötted a tesztet, viszont amikor találkoztunk, azt mondtad, ki kell töltenünk a tesztet. Most akkor megkérdeném, ez hol volt logikus? - pattant fel mellőlem, én meg a szám elé kaptam a kezem: basszus, tényleg hülyeséget műveltem! - Meg alapból: ha kitöltötted, miért nem mentél haza? Amennyire utálsz jelenleg, kötve hinném, hogy random nekiállnál késő délután keresgélni, miután nőiesen tökön rúgtál - ingatta a fejét, mire felnevettem.
- Bocsi, de az jogos volt, marha - töröltem meg a szemem, ő meg csak bólintott.
- Jogos volt, hát persze - állt újra úgy elém, mint legelőször, mikor belökött a szertárba, az én pulzusom meg olyan hirtelen váltott át normálból rohadt gyorsra, hogy teljesen elkábultam. De ő nem fejezte be: közelebb hajolt az arcomhoz, úgy, hogy a hajszálai csikizzék az arcomat... Az ajkaival pedig lassan lefújta az én hajszálaimat a homlokomról, amikor meg látta, de értelmes fejet vághatok, megszólalt: - Ha a nőket nem lehet megütni, vagy bántani, ami meg szerintem jogos, akkor én így büntetnélek téged - mosolyodott el pimaszul, én meg hátravetődtem a közelségét hárítva, de belevágtam a fejem a szekrénybe, ami éppen mögöttem volt, Valentin meg szerintem elájult, vagy nem tudom, de már nem láttam az ablaknál! Egyébként meg ez milyen büntetésről beszél? Nehogy azt higgye, hogy bármikor érzelmi terrort hajthat rajtam véghez, amit utálok!
- Áucs - fájlaltam a tarkóm, mire a srác odanyúlt, hogy megnézze.
- Te bolond vagy, most mondom, hogy nem fogom bántani, erre bántja ez saját magát - ingatta rosszallóan a fejét, majd a csaphoz ment, és egy mellette lévő tiszta ruhára hideg vizet locsolt, amit nem sokkal ezután a tarkómra szorított. - Jobb?
- Aha, mondhatni, de már nem kell tartanod, meg nem kell szórakoznod azzal, hogy közel jössz, mivel csak úgy elmondanám, hogy bármikor megeshet egy második vagy további rúgás, ha szórakozol - álltam fel már jómagam is, és közelítettem az ajtóhoz.
- Nem szórakozom, büntetek - nevetett fel, én meg vágtam egy grimaszt.
- Csak... én... - nekem ez nem megy. Miért nem tudok ilyenkor beszélni? Máskor olyan könnyen megy! Nagyot nyeltem. - Nekem nem büntetés, mivel nem utállak - szedtem össze tömören a gondolataimat, és még jó, hogy háttal álltam neki, így nem láthatta, mennyire elvörösödtem a kiejtett szavaim hatására. Ekkor meghallottuk az ajtó másik oldaláról Valentin hívó szavát, és már a kulcsra tettem a kezem, hogy nyissam az ajtót.
- Dehogynem az... Míg én full nyugodt vagyok, te addig halálra izgulod magad, ha ilyeneket művelek. Ezt onnan találom érthetőnek, hogy korábban említetted, még nem voltál ilyen közel fiúhoz... Ahhoz képest szakszerűen tudod, hova üss, hogy fájjon, haha! Ha te ezt használtad ki, én miért ne használhatnám ki a te gyenge pontod? - sorjázta a kérdéseket, miközben az etikett tanárunk már ököllel verte az ajtót.
- Te tényleg nyugodt vagy?! Olyan helyzetben?! - szorítottam meg még jobban a kulcsot, és a kezem úgy remegett a meglepettségtől, hogy el sem hittem. - Jó vicc! - fordultam meg hirtelen, majd a két ökölbe szorított kezemmel a fiú mellkasába ütöttem, aki oda esett vissza, ahol én ültem egy jó ideig. Értetlen fejjel bámult fel rám, én pedig csak gúnyosan mosolyogtam, miközben "büntetésként" egyre közelebb hajoltam hozzá, és dühösen méregetni kezdtem. A fiú a közeledésem hatására távolodott tőlem, de sokáig nem tehette, mivel nekiütközött a szekrénynek ő is, és nem kevésbé csattant halkabban a történések hatására a szekrényajtó, mint nálam. - Megnémultál az utóbbi időben, vagy mi a franc?! - tettem fel a költői kérdést, mivel természetesen választ megint nem kaptam. Kezdett számomra rendkívül zavaróvá válni a saját tervem a visszavágásra, így csak egy dologra lettem kíváncsi. Hirtelen Bonti szívére tettem az egyik öklöm, és éreztem, hogy bár eddig egyenletesen vert a szíve, amint odaértem, egyre gyorsabbá vált.
- Te meg mi...
- Gyerekek! Megőrültetek?! - rontott be Valentin, és ekkor esett le kettő dolog: az első, hogy mielőtt visszavágtam volna Bontinak, a kulcsot idegességemben elfordítottam, így kinyílt az ajtó, a második pedig, hogy mindaz, ami az elmúlt időben történt, másodpercek törtrésze alatt esett meg, mivel Valentin valószínűleg egyszerre kihasználta azt, hogy már nem kell selyem kezeivel ütlegelnie az ajtót... Basszus!
- Még mindig nem tudom, miért nem lehetett engem egyszerre beengedni, de az még furcsább, hogy mit műveltetek benn! Elárulnátok, mire volt ez jó?! - értetlenkedett a tanár úr még mindig, miközben bezárta az iskola főbejáratát, minket pedig ezzel szabadjára engedett, azaz: haza.
- A visszavágásra! - kiáltottunk fel egyszerre Bontival, mire a tanár úr még jobban összezavarodott, és csak legyintett.
- Nekem aztán édes mindegy, fiatalok, de a kémia szertárat hétfőn rendbe fogjátok rakni!
- Ezzel? Ne már! - tituláltam tárgynak most már én Bontit, és eszembe jutott ekkor a teszt is: ahhoz képest, mennyire összekuszált a kettőnk viszonya mint csapattársak, a kérdésekre egész jól tudtuk a választ, pár kivételével, de szerintem azokat még maga Reviuls sem tudta, mivel pár történelmi okostojás az életútjába belemagyarázott pár dolgot, hogy aztán nekünk kérdés formájában kihányja a Szent Reviuls témahéten. De legalább már vége van, és annyira nem is teljesítettünk rosszul, ja, és ami a legjobb: vissza tudtam vágni Bontinak, haha!
- Ezt én is kérdezhetném - túrt a hajába a srác, majd felvette a csörgő telóját, miközben elhagytuk Valentint, és az utcánk felé kezdtünk el sétálni. - Mondd. Mi van? Azonnal ott vagyok - bólintott, majd gyors mozdulattal zsebre vágta a készüléket, és fél szemmel rám sandított. - Bocsi, de nekem most mennem kell...
- Nekem is. Haza... - magyaráztam, majd elköszöntünk, és a srác tök más útvonalon megindult a sötét pesti utcán. Én meg nem értettem, késő ilyenkor hogy lehet még mindig "megbízása" a srácnak. Az öklömet újra összeszorítottam, és csak ballagtam hazafelé, miközben próbáltam megfejteni a hetünket, és Bontit...
***
Még mindig hazafelé mentem, mikor hirtelen egy kéz ragadott meg, és húzott be nagy lendülettel a sikátorba. A pillanatnyi meglepődésből már csak akkor eszméltem fel, amikor az illető hátracsavarja a karom, és befogva a számat, nekilök a falnak. Nagyon érdekes ez a téglafal, még így is, hogy az idegen keze szó szerint a falnak ütközött, ezáltal én is alig vagyok tőle maximum egy milliméterre, de esetleg lehetne arról szó, hogy nem is tudom... mondjuk elengedjen?! És basszus, még mindig nem tudtam beazonosítani ezt a nagyon „kedves” egyedet, aki jelenleg teljesen a hátamnak van simulva.
- Na, hiányoztam?! – hallottam meg
rekedtes hangját, amitől a szívverésem minimum a hatszorosára
növekedett. - Elfelejtettem mondani a legutóbbi találkozásunkkor, hogy rájöttem, hogy hol is kell keresnem téged! Haha, kár volt rám várnod te kis *****! – röhögött fel sátánian. Egyből
elkezdtem remegni, és az izzadtság lefolyt a nyakamon és a hátamon
is. Annyira be voltam parázva, hogy nem is tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy kiszabaduljak Dake szorításából, plusz a
karomat is eléggé erősen fogta, és közel sem volt olyan kedves
kedvében, mint múlt kedden Krisztán. Szerintem feltett szándéka volt eltörni a karomat... – Na mi az, csak nem félsz tőlem?!
Haha, jól teszed! Jelen helyzetedben akármit csinálhatnék veled,
sőt! Ha már itt tartunk... – nem mozdult az eredeti helyzetéből,
de sajnos még így is éreztem a nyakamon a forró leheletét.
Basszus már, nem igaz, hogy lefagytam! Gyerünk, mozdulj már, a
francba is! – Nana! Haha, most nem vagy olyan
helyzetben, hogy erősködj, rondaság! – lökött erősebben a
falnak, és a kezemet is egyre erősebben kezdte tartani. Basszus, ez
már rohadtul fáj... És az is rohadtul zavar, hogy egyre közelebb
érzem magamhoz, és nem tudok csinálni semmit, ráadásul az a
szerdai élmény is újra lejátszódott előttem. Nincs is korom sötét, és még járkálnak az utcán az emberek! És majdnem a házunknál vagyunk, basszus,
tényleg kiderítette, hogy hol lakom! Egyre közelebbről éreztem a
nyakamon a leheletét, és szerintem sikerült kitalálnom a
gondolatát: megint rátört a vérmániás énje. Gratulálok
magamnak, tényleg, Oscart ide! Eddig is ezt akarta, nagyon nehéz
lehetett ezt most kitalálnom... – Hm, ha már ilyen jól összefutottunk,
és ha már ilyen jól felajánlod nekem a véredet... – nyalta meg a
nyakam, amitől reflexből kirázott a hideg. Egyrészről, fúj!
Másrészről, ajánlotta fel a halál! – Természetesen nem tagadok
vissza egy ilyen terülj-terülj asztalkámat! Haha! Ja, és ha már
itt tartunk! Emlékszel, hogy a múltkor valami olyasmiről dumáltál,
hogy keressek magamnak egy barátnőt?! Tudod, édeském, eljött az
idő, hogy közöljek valamit: Te vagy ettől a perctől a csajom! – basszus, hiába erőlködöm, mégsem ér semmit. Megint ugyan ott
tartottunk, hogy nem tehettek az ellen semmit, hogy lecsapoljon. A
rohadt életbe! És megismétlem: nem vagyunk egyedül az utcában, és még csak nincs is éjszaka! Ritka nagy
egója lehet, hogyha azt hiszi, hogy nem bukik le, de ahogy elnézem
van is mire. Nem sok vizet zavarunk, „hála a jó égnek”... – Ch, rohadt életbe! Bocs, kicsim, de
jelen helyzetben ezt így itt nem folytathatjuk! Sajna, túl sok a
nézelődő! Haha, de ne aggódj, már rájöttem, hogy hol is
kényeztetik el a segged! De nem úszod meg, rohadtul kell az a
vacak véred, és bármi áron és bárkin is kelljen átgázolnom,
de megszerzem! Ezt tartsd észben! Addig is, örültem a
találkozásnak, és kösz a véradást! Haha! És majd hívlak, vagy
mi a szöszt szokás ilyenkor mondani! – hirtelen elengedett, de mire
megfordultam már sehol sem volt.
Odakaptam a számhoz (amit nem is értek, hogy miért, tekintve hogy nem ott matatott Dake, de mindegy is), de ekkor a
kezem kezdett iszonyatosan zsibbadni. A vállamtól az ujjamig. És a
zsibbadás mellé egy jókora fájdalom is társult, gondolom, csak
is azért, hogy nehogy már jól érezzem magam...
- De basszus, mit is mondott?! Tudja,
hogy hol lakom?! – léptem hátra, mindaddig ameddig egy falnak nem
ütköztem. Egyből összerezzentem, pedig tudtam, hogy ott van,
mégis megijedtem, amikor a hátamhoz ért.
- Kicsoda? – hallottam meg egy hangot,
amitől meg ugrottam egy nagyot sikoltva. – Hé, bocs, nem akartalak
megijeszteni!
- Basszus, bocsi, csak...
elgondolkodtam... – fordultam Karamell felé, és ekkor vettem észre,
hogy vele van Zak is. Remek, tehát rájuk értette Dake a
„nézelődőket”. – Zero hogy - hogy nincs veletek?
- Csajozik – legyintett Zak, majd
rögtön a témára is tért. – Tőlünk nem szokásod megijedni.
- Bocsi tényleg, csak nem erre járt
az agyam – nevettem el magam kínosan. Ez így nem lesz jó,
valamit ki kell találnom, mert ezt tuti nem fogják bevenni.
- Aha, és attól a dologtól vagy fal
fehér is, gondolom – nézett bele az arcomba Karamell.
- Rossz a fényviszony! – reagáltam le
egyből.
- Jesszusom, most ezt komolyan be kéne
vennünk?! – fogta a fejét sóhajtva Zak.
- Jó, az az igazság, hogy... Nem volt
ma elég a kávé mennyisége, így... – néztem végig magamon
jelezve, hogy egy olyan személlyel beszélnek, aki éppenséggel függő.
Erre a kijelentésemre furán néztek először rám, majd össze,
majd megint rám, végül egy vállrándítással indultak meg. Egy
irányba mentünk, tehát én is felkaptam a táskámat, és utánuk
rohantam.
- Tudja valaki, hogy ki az a csaj?! Egy ideje
láttam már Bonti körül, csak pont nem fogtam még fel a nő
lényegét – nézte Zak az előttük alig pár méterre álló
Biát.
- Öö, ez hülye – nevetett fel
Karamell. – Egyébként, Bonti húga, az értelmét meg ne tőlünk
kérdezd, hanem a szüleiktől. Ők csinálták – rántotta meg a
vállát, mire meg mi nevettünk össze Zakkel. :D Amikor odaértünk
a lányhoz kiderült, hogy velem akar nagyon bőszen tárgyalni,
tehát a két fiú el is köszönt tőlünk. Bia meg elkísért a
házunkig, bár, neki csak az volt a lényeg, hogy megtudja, Gray hol
lakik. Az úton egyébként faggatott a csaj.
- Van barátnője?! – tette fel
legalább a századik kérdést, pedig még csak egy perc telt el.
- Nem tudom, nem beszélt nekem rólam
– vontam meg a vállam.
- Mit gondol rólam?! – kérdezte, és
szerintem végig sem gondolta a válaszomat. – Bár, biztos sok jót,
ugye!
- Nem szokott rólad beszélni nekem...
De, ha ez megnyugtatna, megkérdezhetem tőle és leírom SMS-ben... – tagadtam le azt a tényt, hogy Gray irtózik ettől a csajtól.
Mondjuk, én sem tudom hova rakni a személyiségi zavarait, de ez
már lényegtelen.
- Ez egyértelmű, sőt innentől
minden percben be fogsz számolni arról, hogy mit csinál, kivel
megy el, stb., megértetted?! – ragadta meg két kézzel a vállam,
és ebbe a mozdulatba konkrétan belekönnyeztem. Sajnos, a Dake
miatti sérülésem nem csak átmenetinek tűnik, magában is fájt,
de ahogy Bia rávágta a kezét, konkrétan azt hittem szívbajt
kapok.
- Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdeztem lerázva magamról a csajt.
- Nem! De minek is magyarázok neked, a
lényeg, hogy már tegnapra is késő az az SMS, tehát... – itt vett
egy mély levegőt. – Takarodj haza!! Szevasz! – lökött meg, majd
már el is futott. Pislogás nélkül meredtem utána, amikor pedig
végleg kifordult az utcánkból sóhajtva rohantam be a házba.
- Te hova rohangálsz? – mentem neki
szegény Graynek a nappaliban.
- Bocsi, nem figyeltem. Figyelj, milyen
érzés kavarog benned, ha Biáról van szó? – tértem rögtön a
lényegre, Gray meg a csodálkozástól eltátotta a száját.
- Mi?! – kérdezte végül, de amikor
türelmetlen pillantást vetettem rá, egy nagy sóhajjal folytatta. – El akarom kerülni, felejteni és minden nem érdeklődő dolgok
jutnak csak eszembe róla.
- Bővebben?! – sürgettem tovább.
- Nézd, külsőleg tetszik, meg
tényleg, nem rossz csaj. De a természete... Falra mászok tőle,
egyszerűen nem bírom elviselni, hogy rám hajt, meg közben még
x-y másik pasira. Velem szembe tekergeti magát, amit rendesen még
egy kígyó is megirigyelne, elvárja, hogy én is a kis kedvence legyek,
csak mert ő anyuci meg apuci szeme fénye. Érted?! Ettől kapok
idegrohamot – röhögte el magát kínosan. – De ez miért érdekel
téged?
- Csak mert hétfőn nem akartalak
bővebben faggatni – rohantam fel a szobámba. Huh, hát ebből
most mit is mondjak el neki? Lehet, hogy az egója miatt fel sem
tűnne neki a sérelem, mivel... Huh, valami ilyesmi?
„Na, kikérdeztem. Igazából azt
mondta, hogy tetszel neki, mármint külsőleg, de ezzel együtt
taszítja a viselkedésed... Szóval, szerintem lenne nála esélyed,
ha kicsit máshogy viselkednél. Ennél többet nekem sem mondott el,
egyébként.”
Küldés? Vagy, még sem kellene neki
elküldeni?! Aj, mindegy, lesz ami lesz, elküldöm neki, és hátha
megjön ennek hatására az esze is... Ejha, rögtön küldte a
választ. Ez a csaj most komolyan csak erre az SMS-re várt?!
„Még szép, hogy a külsőm bejön
neki, ez természetes! És ne aggódj, a belsőmet is szeretni fogja,
csak várd ki a végét! :P :D :D”
Hát, nem teljesen így értettem, de
mindegy... Így is jó. Fő, hogy ő tisztában van a dolgokkal, és
hogy az egóját sehogy sem lehet megingatni. Aztán ki tudja, hátha
még a végén a rámenős énje nyer, és Gray meg pont ebbe fog
pölö beleszeretni... Bár, kétlem, valahogy nem érzem azt, hogy
Graynek ez bejönne... De lehet, hogy becsap a női megérzésem.
Ayame és Sayuri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Sziasztok! Ha bármiféle véleményed, kritikád, hozzászólni valód akadna könyvünkkel kapcsolatban, bátran írj! :) Hozzászólásodat előre is köszönjük szépen!
A Szerzők